Egy rossz főnök vagy egy részeges férj (esetleg zsémbes feleség) komoly kereszt lehet Jézus követője számára. Akinek mindkettő megadatik, az naponta két helyen is hordozza a keresztjét: a munkahelyén és odahaza is. Ha az illető valami kellemetlen betegséggel is együtt él, esetleg valamely múltbeli bűnének hosszú árnyéka követi, talán még egy feldolgozatlan trauma is kapcsolódik hozzá, a keresztje szinte elhordozhatatlanul súlyossá válik. Valahogy így szoktunk beszélni a kereszthordozásról, nem? A kellemetlen, megváltoztathatatlan helyzeteket nevezzük keresztnek, melyet egy ideig vagy egy életen át cipelnünk kell. A kereszt az elkerülhetetlen szenvedés, amellyel kénytelenek vagyunk naponta együtt élni. Ha keresztnek tekintjük a szenvedésünket, az valahogy mégis megszentelődik, a hozzá való viszonyunk megváltozik, tanítványságunk és formálódásunk részévé válik.

Sem a hétköznapi szenvedés nehézségét, sem annak formáló erejét nem akarom megkérdőjelezni, a szóhasználattal azonban gondom van. A kereszthordozás képe Jézustól származik, de meggyőződésem, hogy az Úr nem az élet elkerülhetetlen nehézségeire és kellemetlenségeire gondolt, hanem valami egészen másra. Jézus szavait a szinoptikus evangéliumok így őrizték meg: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16,24; vö. Mk 8,34). (Lukács egy szóval megtoldja még a mondatot: „vegye fel naponként a keresztjét”, jelezve, hogy Jézus nem egyszeri döntésről beszélt, hanem hétköznapi döntések sorozatáról, állandó és folyton megújuló hozzáállásról.) Mit jelent a kereszt képe Jézus figyelmeztetésében?

Egyetértek I. Howard Marshall megállapításával: „Az αἴρω τὸν σταυρὸν kifejezés szó szerint arra utal, amikor egy ember cipeli a keresztjét a kivégzés helyére… A keresztrefeszítés általános gyakorlat volt az első századi Palesztínában, a metafora használata tehát nem kíván körülményes magyarázatot. Jézus arra hívja a tanítványait, hogy álljanak készen a keresztrefeszítés általi halálra.” (The Gospel of Luke, NIGTC, 373) Marshall szerint a metaforában szereplő halálraítélt ember a kereszt patibulumát (horizontális gerendáját) viszi a kivégzés helyére. Jézus arra utalt ezzel, hogy a tanítványai helyezkedjenek a halálraítélt ember helyzetébe. „A mondás nem feltétlenül a szó szerinti mártírhalálra utal, inkább az önmegtagadásnak arra a belső hozzáállására, melyben az ember képes az életét ebben a világban befejezettnek tekinteni” (373).

R. T. France hasonlóképpen érvel. A kereszt képe a tanítványság alapfeltételére vonatkozik: „csatlakozunk Jézushoz a kivégzéshez vezető útján” (The Gospel of Mark, NIGTC, 339). A korabeli zsidók számára Jézus szavai sokkolóan egyértelműek voltak. „A kereszt felvételének metaforáját nem szabad azáltal megszelidítenünk, hogy a nehézségek türelmes elhordozására vonatkozó bátorításnak tekintjük. Ebben a szövegkörnyezetben, a 8,31 után ez a kép Jézus halálra való elszántságát terjeszti ki azokra, akik követni akarják őt, és a következő versek is az élet elvesztésének, nem a kényelmetlenségek elfogadásának gondolatával töltik meg a képet.” (340)

Azt javaslom tehát, hogy amikor a kereszthordozásról beszélünk, lehetőleg térjünk vissza a kép eredeti jelentéséhez. Jézus nem azt kéri tőlünk, hogy az életünk nehézségeit tekintsük keresztünknek, és fogadjuk el, mint Istentől kapott formáló, megszentelő szenvedést. Lehet, hogy ezt várja Isten tőlünk a szenvedéssel kapcsolatban (bár ne felejtsük el a Jakab 5 ennél árnyaltabb dialektikáját!), a kereszthordozás azonban jóval radikálisabb gondolatot rejt magában. Jézus arról beszél, hogy nem lehetünk tanítványai, ha nem számolunk le előtte az életünkkel. Nem tudjuk követni a Mestert, ha nem tekintünk magunkra halálraítélt emberekként; nem lehetünk valódi keresztények, ha Jézusért szükség esetén nem mennénk a vesztőhelyre, és nem vállalnánk magunkra az ő gyalázatát; nem lehetséges a tanítványság előzetes és naponkénti önmegtagadás nélkül. Csak akkor van jogunk kereszténynek nevezni magunkat, ha ott van a patibulum a vállunkon. Erről, és nem másról szól a kereszthordozás metaforája.

7 hozzászólás a “Patibulummal a vállunkon” bejegyzéshez

  • Zoltán says:

    Ámen. 🙂

    Adja az Úr, hogy legyünk radikálisan halálraítélt, az Ő gyalázatát a táboron kívül teljes béketűréssel hordozó, vitéz katonái, egyszóval: KERESZTYÉNEK, azaz Krisztusiak.

    Egy rövid videót még remélem megengedsz Ádám, ébresztő gyanánt minden (elsősorban önmagát férfinak valló) olvasó számára:
    http://www.youtube.com/watch?v=KminTrxfiyk

    Illetve, ha valaki még ezután is azt hinné, hogy van választása:
    http://www.youtube.com/watch?v=7AOAslcNbs8&feature=related

    Én már többször is megnéztem őket, és még most is buzdító számomra az üzenet, szóval ha valaki esetleg látta is, ez nem mentség, hogy ne nézze meg újra. 🙂

  • B. Marci says:

    Hát, engem is meggyőzött ez a cikk, hogy a kereszthordozás elsődleges értelme a vértanúságra és üldöztetésre való készség. Azonban a jelen történelmi helyzetben ez a tanítás azzal a veszéllyel jár, hogy a kereszthordozás parancsát elintézettnek vesszük azzal, hogy valaki ferdén nézett ránk vagy lehülyézett.

    Ha nem haragusztok (mivel még nem nagyon indult be a beszélgetés ez alatt a bejegyzés alatt, ezért nem fogom vele megakasztani), kivonatolva idemásolok nektek egy prédikációt, ami nekem ebben a témakörben rendkívül megvilágító erejű volt.

  • B. Marci says:

    John Henry Newman:
    Állhatatosság, a keresztények osztályrésze
    (1839)
    (részletek)

    ApCsel 14,22; Róm 8,17; 2Tim2,12; 3,12; 1Pét2,20; Mt19,29; Mk 10,30; 2Kor 11,30

    Az ilyen szakaszok ellen természetesen felhozható, hogy a modern időkre nem érvényesek, hogy az üldözések idejére vonatkoznak… meg hogy az ember most azok nélkül a megpróbáltatások nélkül lép be az Országba, melyek valaha elkerülhetetlenek voltak.
    A keresztények ma a személy és tulajdon szabadságát élvezhetik, nincs okuk aggodalomra, és elégedetten halnak meg.

    De tényleg így van? Nézzük ismét a Bibliát! A hitünk vagy a látottak alapján ítélünk? Amit látunk, az nem érvénytelenítheti azt, ami írva van.
    Annyi biztos, hogy ha a tűrés semmilyen értelemben sem a keresztények osztályrésze, akkor az egész Újszöv. csak ideiglenes érvényű lenne.

    A zsidók ennek a világnak az ígéretét kapták. Igaz. De nézzük csak a történetüket! Annak felszínén vajon teljesült ez az ígéret? Nem voltak hosszú ideig fogségban, nem sújtotta őket háború, járvány, gyengeség, megosztottság?

    Talán azt fogják erre mondani, hogy a zsidó ígéret feltételhez volt kötve – az engedelmesség feltételéhez – és hogy a zsidók eljátszották a jutalmat…
    És akkor mi akadálya annak, hogy hasonlóképp: ha a keresztények jómódban élnek és nem hányattatásban, az azért van, mert engedetlenségükkel ők is eljátszották a megpróbáltatás ígéretét és kiváltságát?
    És mi akadálya annak, hogy miképpen a zsidó egyház a nép bűneinek ellenére valamilyen kielégítő értelemben mégiscsak megkapta az időleges ígéretet, hasonlóan a keresztények sokaságának bűnei ellenére az Egyház mint egész, és különösképpen hű gyermekei, részesedhessenek a szorongattatás ígéretében?

    Fogadd el hát osztályrészedet, keresztény lélek, és tanuld meg szeretni! Ha Krisztusé vagy, mindannak ellenére, amihez a világ vonzódik, úgy fogod találni, hogy még manapság is a béketűrés a sorsa azoknak, akik felajánlják magukat, hogy a fájdalmak Királyának szolgái legyenek.
    Van egy belső világ, amelyet csak azok látnak, akik benne vannak, és bár a külső palást sokszínű lehet, belül az teveszőrrel van bélelve, azokhoz szabva, akik azonosulni kívánnak Vele…

    Ó te egyszerű lélek, hát nem létezésed törvénye az, hogy állhatatos légy, miután Krisztushoz jössz? Miért jössz, ha nem tűrni? Miért kóstoltad meg mennyei lakomáját, ha nem azért, hogy működhessen benned? Miért térdeltél a keze alá, ha nem azért, hogy rajtad hagyhassa sebeinek nyomát?

    Valahányszor tehát testvéreim, azt halljátok, hogy az idők megváltoztak, mióta az evangéliumot először hirdették, válaszoljátok azt: a Krisztus Egyháza kétségtelenül nagy becsben áll mindenhol {1839! bár lehet, hogy akkor is túlzás volt – B. Marci } , ám mégis, miközben védi állásait, mindig megszenved azért: a jó harcot meg kell harcolnia… küzd, tűr, és kitart, amennyire szerepét jól tölti be, és ha nincs mit tűrnie, akkor szundít. Tantételei és előírásai soha nincsenek a világ ínyére, és a világ csak akkor nem üldözi, ha elmulasztja hirdetni őket.
    És így van egyes tagjaival is: a maguk módján tűrnek, talán nem egészen az Egyház stílusában, nem mind ugyanazon okból, sem ugyanolyan mértékben, de többé-kevésbé úgy, mmint akik a szenvedés Kriszus által megkezdett törvényének vannak alávetve. Ne ítélj a látszat szerint! Ha látszólag minden simán megy, akkor se hidd, hogy az Ő szolgái gondtalanok és biztonságban maradnak, különben alighanem meg leszel lepve és sértve, amikor baj szakad rád.

  • B. Marci says:

    megtaláltam!
    Tudtam, hogy olvastam valahol erről valami nagyon világosat, ami egyesíti az üzenet radikalitását a tágasságával!
    Íme, itt van, Hans Urs von Balthasar: A három nap teológiája…

    Az egyház mint egész, ha valóban Krisztus teste, keresztre kell hogy feszíttessék a Fővel, éspedig tekintet nélkül a keresztények szubjektív szenvedésére, létezésének puszta tényénél és a hit logikájánál fogva.

    A hit tartalma ugyanis az, hogy a bűnös mint bűnös ott függ Krisztus keresztjén, valóságos módon és nem valamiféle homályos reprezentáció tárgyaként, ennélfogva Krisztus az én bűnös halálomat halja, míg én e halálban tulajdon önmagamon túl elnyerem Isten szeretetének életét. Pál ezért a legnagyobb pontossággal fejezi ki az egész egyházat jellemző szituációt, mikor is a Gal 2,19-20-ban megállapítja: “Élek én, de már nem én (már nem egy önmagánál levő énként), hanem Krisztus él bennem”, ami azonban azt jelenti: “Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve, amit pedig még a földön élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem érvénytelenítem Isten kegyelmét.”.

    Mindez az egyház létének lényegét juttatja kifejezésre. Kereszténnyé válni annyit tesz, mint felszegeztetni a keresztre. Amikor e törvény megkezdi kifejteni hatását a keresztény emberben, első következménye szükségképpen az lesz, hogy “nem én szenvedek, hanem Krisztus szenved bennem”, aki a maga megváltó művének szolgálatában álló eszközt formált belőlem, hogy tehát nem a magunk szenvedését, hanem “Krisztus halálkínját hordozzuk testünkben”, hogy itt sem a mi éltünk, hanem “Krisztus élete nyilvánuljon ki halandó testünkben” (2Kor4,10sk).
    Ha a keresztény ember valamely szenvedését a magáénak érzi is, az sem a saját tulajdona, hanem csak kölcsönbe kapta, s igenjében (amelyben az egyház “női” lényege valósul meg) mindenkor át kelll azt adnia valódi tulajdonosának.

  • Szabados Ádám says:

    Hans Urs von Balthasar könyvét olvastam én is. Sok izgalmas és mély gondolat van benne.

  • Dávid says:

    Ezeken gondolkodom mostanában. Valaki említette, hogy itt olvasott egy cikket a kereszthordozásról. Terjednek a hírek… Köszönöm, tisztázó erejű volt.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum