Az előző bejegyzésben az Ószövetség Istenét ért bírálatok kapcsán azt javasoltam, hogy mielőtt bírálatot mondunk Jahvéról, vizsgáljuk meg saját erkölcsi alapjainkat, és azt a lehetőséget is, hogy esetleg bennünk van a hiba és nem az ítéletünk tárgyában. Fontos ugyanakkor, hogy tényleg jól értsük azt, amit a Biblia Isten jelleméről megmutat. Nagy az esélye ugyanis annak, hogy félreértjük az Ószövetség istenképét, ha túl gyorsan vagy felületesen rakjuk össze a képet. Vannak olyan elvek, melyeket figyelembe kell vennünk, ha azt akarjuk, hogy az Ószövetség Istenéről mondott véleményünk érvényes legyen. Mivel nagy a tét, nem spórolhatunk meg némi kutatómunkát sem a vizsgálódásunk során. Érdemes odafigyelnünk például az alábbi szempontokra.

1. Isten számunkra furcsa cselekedeteit az egész bibliai történet kontextusában szabad csak vizsgálnunk. A szöveg értelmezésekor „a kontextus az úr” (ahogy egyik professzorom fogalmazott, amikor a tágabb szövegkörnyezet fontosságát sulykolta belénk). Ez természetesen nem csak a Bibliára igaz. Akár regényről, akár filmről van szó, a szereplők jelleme és cselekedetei az egész történet fényében bontakoznak ki, egy rövid epizód alapján helytelen lenne ítéletet mondanunk felettük. Hamlet viselkedése értelmezhetetlen, ha nem ismerjük a történet kezdetét, amikor a királyfi találkozik apja szellemével, és súlyos titok birtokába jut. Perselus Piton tetteit és motivációit teljesen félreértjük, ha nem olvassuk el a Harry Potter sorozatot a hatodik könyv végéig, ahol kulcsfontosságú esemény játszódik le, amely nem csak Piton, de Dumbledore jellemét is új megvilágításba helyezi. De ítéletünkben még ekkor is nagyot hibázhatunk, ha nem olvassuk el végül a befejező kötetet is…

Hasonlóképpen Izráel Istenét is az egész bibliai történet fényében szabad csak értelmeznünk. Cselekedetei nem önmagukban, hanem egy üdvtörténeti cél teljességében nyernek értelmet. Meg kell vizsgálnunk a szituáció hátterét, folyamatát, előzményeit és következményeit, az isteni beavatkozás okát és célját. Egy szörnyűnek látszó esemény (és Isten abban vállalt szerepe) önmagában erkölcsileg elfogadhatatlannak tűnhet, a közvetlen kontextus és a végső cél fényében azonban más megvilágításba kerülhet, és ez a megvilágítás adja meg a cselekedet igazi értelmezési keretét.

2. A második szempont, melyet Jahve megértésében szem előtt kell tartanunk, a bibliai beszámolók történelmi szituációja. Isten terve a valós emberi történelemben, a bukott állapot által előidézett élethelyzetekben jelenik meg. Isten nem steril környezetben mutat utat népének, hanem a bűn által megrontott struktúrákban, lázadó és megkeményedett szívű emberek által kialakított kultúrák összekuszálódott értékrendű társadalmaiban. A bibliai történetekben Jahve olyan ókori kultúrákban jelenti ki magát, melyek sajátos bűnei és hiányosságai szembeötlőek a számunkra (amiképpen a mi kultúránk hiányosságai és bűnei is feltűnőek lennének az ókori emberek számára). A Bibliában azt láthatjuk, hogy Isten belép ezekbe az ókori kultúrákba, és elviselhető mértékű változásokat kezd kimunkálni bennük. Az isteni kegyelem és az emberi kultúrák romlottsága egyszerre van jelen az elbeszélésekben. Az ószövetségi történetek nem mindig előírő jellegűek, sok esetben egyszerű leírásai egy adott történeti szituációnak, melyekben megjelenik Isten ítélete és kegyelme.

A bibliai beszámolók tehát nem vegytiszta viszonyokat mutatnak be, melyek Isten ideális céljait rajzolnák elénk. Paul Copan ’Is Yahweh a Moral Monster?’ c. tanulmányában így fogalmazza meg ezt: „Mivel Izráel az ókori Közel-Kelet kemény, erkölcsileg problémás társadalmi környezetébe van ágyazva, az ószövetségi törvénykezés néhol szintén erkölcsileg alacsonyabb rendű, bár a helyzeten drámai és fokozatos javulást eszközöl. A mózesi törvény megpróbál rendszabályozni és korlátok közé szorítani társadalmi struktúrákat (háború, többnejűség, férfiuralom, rabszolgaság), az emberek keményszívűsége miatt azonban megtűri azokat. Bár a mózesi törvény nem az isteni ideálról szól, gyakran afelé mutat.” (Philosophia Christi, Vol. 10, No. 1, 2008)

3. Az sem lényegtelen szempont, hogy a bibliai történetek megítélésében körültekintően szabad csak eljárnunk, hiszen nagy a kulturális szakadék, mely elválasztja azt a kort a mi korunktól. A héber elbeszélés ráadásul finom utalásokkal van tele, nem szájbarágós, tömör, és inkább megmutatja, mintsem elmagyarázza az eseményeket. A gyors ítélet súlyos tévedésekhez vezethet, mert lehet, hogy éppen azokat a nyomokat múlasztjuk el figyelembe venni, melyek az esemény megértésének kulcsát jelenthetik.

A Bírák könyve például brutális és megdöbbentő eseményekről számol be. Ha nem vesszük figyelembe a szerző kifinomult stílusát, ahogyan példák során keresztül mutatja meg Izráel fokozatos eltávolodását Jahve törvényétől és a szövetség elvárásaitól, teljesen félreértjük a könyv erkölcsi alapállását. Ugyanez a helyzet magával a mózesi törvénnyel is. Időnként nem elég önmagában bírálatot mondani a törvény egyik vagy másik passzusáról, meg kell értenünk, hogy milyen céllal, és milyen okból került a rendelkezés a törvény szövegébe. Sokszor a környező népek életének megismerése vezet ahhoz, hogy a mózesi törvényeket a megfelelő kontextusba helyezzük, a kulturális környezet megértése által mutatkozik meg a parancsokban az az erkölcsi alapállás, mely Jahve valódi szándékát tükrözi. Ha nem értünk egy ószövetségi szakaszt, a végső verdikt kimondása előtt adjunk esélyt arra, hogy a szakasz megmagyarázza magát nekünk.

4. A Biblia antropomorf nyelvezetet használ Isten cselekedeteinek leírására, hogy alkalmazkodjon az általunk ismert fogalmakhoz és képzetekhez. Amikor a próféták az Ószövetség Istenét emberi tulajdonságokkal és szenvedélyekkel látják el, és arról írnak, hogy Isten „haragra lobbant”, vagy „megbánta, amit tett”, ugyanúgy az alkalmazkodás pedagógiai módszeréhez folyamodnak, mint mikor a hároméves gyerekünknek a gravitációt próbáljuk elmagyarázni, és a testek vonzásáról tartott kiselőadás helyett csak annyit mondunk, hogy az elejtett dolgok mindig leesnek a földre. Jézus egyszer azt mondta tanítványainak: „Ha a földiekről szóltam nektek és nem hisztek, akkor hogyan fogtok hinni, ha majd a mennyeiekről szólok nektek?” (Jn 3,12) Ha igaz, hogy Isten lénye végtelenül nagyobb, tágabb, bonyolultabb, dicsőségesebb az emberi létformánál, nem jogos azt feltételezni, hogy az olyan szavak, mint hogy „megbánta”, „haragra lobbant”, többet jelölnek annál, amit mi fel tudunk fogni?

Isten ráadásul képes különböző indulatokat anélkül megélni, hogy általuk bűnt vagy bármiféle gonoszságot követne el. Ha váratlan kiáltással hirtelen a földre lököm a mellettem álló embert, úgy, hogy közben megüti magát és eltörik a keze, mindenki arra gondol, hogy rosszat tettem vele. Viszont ha kiderül, hogy azért csináltam ezt, mert éppen egy autó ütötte volna el, melyet nem vett észre, az eljárásom máris pozitívabb fényben tűnik fel. Miért lenne nehezen elgondolható, hogy Isten tehet olyan dolgokat, melyeket csak ismert – és helytelennek gondolt – emberi megnyilvánulásokhoz tudunk hasonlítani, miközben Isten indítékai és céljai teljes mértékben szentek és tiszták? Ha Isten gondolatai nem a mi gondolataink, és Isten útjai nem a mi útjaink (Ézs 55,8), akkor ez könnyen elgondolható.

(Folyt. köv.)

3 hozzászólás a “Az Ószövetség Istene egy szörnyeteg? (2)” bejegyzéshez

  • Sytka says:

    Számomra meglepő, hogy eddig senki nem kommentálta ezt a bejegyzést, noha rendkívül éles és fontos témát hoz felszínre. Általános kritika nem hívők részéről az Ószövetség “istenképe” – egyben bizonyíték a Szentírás koherenciájával szemben.

    Ádám, jó érveket írtál, csak okoskodva teszem hozzá a saját gondolataimat. 🙂

    Nyilvánvaló, hogy az átlagos olvasó – a hívő is – következetes hermeneutikai elvek nélkül böngészi a szöveget és pillanatnyi helyzetéből indul ki. Egy mai demokrácia viszonyaiból nézve érthetetlenül brutális például a Kármel-hegyi mészárlás, hiszen a szólásszabadság jogán a Baál papoknak is meg kellett volna adni a lehetőséget, hogy saját kultuszukat szabadon megélhessék.
    Így gondoljuk mi, itt és most, mert mindezt a mi modern világunk szemüvegén át nézzük és nem is értjük egy olyan közeg viszonyait, ami mezőgazdaságra épült, óriási volt a gyerekhalandóság, mindennapiak voltak a háborúk és csaták. Panaszkodunk arról, hogy Jób mennyit szenvedett, hát milyen Isten az, aki ezt megengedi…? Közben nem vesszük észre, hogy maga Jób nem lázadt fel és nem tagadta meg ezért Istent! Minket Jón szenvedése annyira zavar, hogy szembefordulunk Istennel miatta, érdekes módon az érintett Jób maga nem tesz így…

    Egyszóval a probléma egyik gyökere szerintem abban van, hogy a saját világunkból próbáljuk értelmezni a bibliai időket.

    A másik, hogy a kritikusok az Ószövetségből is szemezgetni szoktak. Csak azokat a részeket hangsúlyozzák, melyek nyersek és durvák – és tudomást sem vesznek azokról, melyek éppen az ellenkezőjét erősítik. A dolog kicsit hasonlít arra, amikor azt mondják, hogy az emberi szenvedés ellenérv egy jó Isten létezésével szemben. De ilyen logika szerint akkor az emberi boldogság és öröm meg érv egy jó Isten létezése mellett… ezt a felét azonban következetesen végig sem gondolják.

    Végül azt is érdemes meglátni, hogy az ószövetségi brutális történetek jó részében a szereplők saját maguknak köszönhetik a történteket. Szándékosan és határozottan elfordultak Istentől és ezért az akkori történelmi kontextusnak megfelelő következményeket aratták le. Izrael egy maroknyi terület volt hatalmas kultúrák és birodalmak árnyékában. Nyilvánvaló kellett volna legyen számukra, hogy ilyen erőtérben nem lehet Jahve nélkül hosszútávon talpon maradni. Nem volt az. Elfordulásuk Istentől magával vonta, hogy a náluk nagyobb erők összeroppantották, kifosztották, megalázták őket.

    Ugyanakkor az egész “ószövetségi erőszakhullám” mögött, mint a búvó patak meghúzódik egy lassan kibontakozó, Isten szeretetén alapuló történet: a sok háború, vérontás, fogságba kerülés ellenére Isten népe megmarad és közeledik egy időpont felé, melyben megérkezik Krisztus. Szerintem az egész Ószövetség csak ennek a korszakokon átívelő sztorinak a fényében lehet jól megérteni.

  • Zádori Zoé says:

    Alighanem igaza van Bulányi Atyának: az Ószövetség nem Isten igéje. A világmindenség roppant bonyolult, Alkotója kitőnő logikával rendelkezik, így nem lehet szerzője a Könyvnek,mely tele van ellentmondásokkal.
    Az anyagi világ saját törvényszerűségei szerint működik, és rettenetesen kegyetlen, az ember feladata, hogy megtalálja azokat a megoldádsokat, melyekkel a legkevesebb bajt okoz másoknak, így munkatársává válik Istennek.

  • Szabados Ádám says:

    Ha Bulányi atya valóban ezt tanította, akkor Marcion mellé állt az apostoli kereszténységgel szemben.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum