Amikor Isten kegyelmének megtapasztalásáról beszélünk, lassan két évezrede két lelkiségi hagyomány áll szemben egymással. Ez a két hagyomány sokféle formát öltött már magára, egyik sem kötődött soha egyetlen felekezethez, vegytiszta formában talán nem is léteztek, mégis jól körülhatárolható jellegzetességei vannak mindkettőnek. A két hagyomány abban különbözik egymástól, hogy Isten kegyelmének áradását – az Úr jelenlétének és a Szentlélek munkájának megtapasztalását – milyen mértékben kötik meghatározott csatornákhoz, illetve milyen mértékben hangsúlyozzák Isten szabadságát a velünk való közösségében. Az egyik lelkiségi hagyományt nevezzük most egyszerűen miszticizmusnak, a másikat sákramentalizmusnak.

A miszticizmusban a hangsúly Isten munkájának közvetlenségén van: a Szentlélek közvetlen módon lép kapcsolatba az emberi lélekkel. A lelkiség konkrét formáitól függően ez a kapcsolat létrejöhet a csend, az eksztázis, a dicsőítés, a Lélekkel való betöltekezés, a Lélekben való megnyugvás, a nyelvekenszólás ajándéka, a Jézus-ima, a belső önátadás vagy elengedés révén, vagy bármilyen más módon, melyet Isten jónak lát a velünk való találkozásra. A miszticizmus szerint az Istennel való találkozás valódi átélés, az embert az érzékek, az érzések, és a legmélyebb szenvedélyek szintjén érinti meg. A találkozás együtt járhat kijelentésekkel, látomásokkal, hirtelen, előzmény nélküli belső változásokkal, hangos külső megnyilvánulásokkal, vagy csendes könnyekkel, örömmel, elragadtatással, békével, szomorúsággal, bűnbánattal, bizonyossággal. A misztikus lelkiség nem fektet különösebb hangsúlyt a formákra, hiszen Isten a formákon túl, a formák előtt, vagy a formák nélkül találkozik velünk. A misztikus lelkiség közvetlenségét felfedezhetjük a kvékerek kegyességi gyakorlatában, de akár a karizmatikus mozgalomban is. A kvékerek istentiszteletein nincs igehirdetés, nincsenek szentségek, Isten akkor szól, ha a Lélek valakit közvetlenül megragad. Karizmatikus istentiszteleteken a Lélek spontán megnyilvánulásai igazolják leginkább Isten jelenlétét, a hívők ezért várnak rá, számítanak az eljövetelére, és csalódottak, ha semmi rendkívüli nem történik velük.

A sákramentalizmusban a hangsúly Isten munkájának közvetettségén van: ebben a lelkiségben arra számítanak, hogy a Szentlélek közvetett módon lép kapcsolatba az emberi lélekkel. A lelkiség formáitól függően a kegyelem csatornája lehet a római katolikus egyház hét szentsége (keresztség, bérmálás, eucharisztia, gyónás, betegek kenete, papi szentség, házasság), az ortodox egyházak misztériumai (melyek átfedésben vannak a katolikus szentségekkel), az ikonok tisztelete, vagy akár az Ige és a sákramentumok protestáns istentiszteleteken való kiszolgáltatása. A sákramentalizmus az Istennel való találkozást az eszközökre korlátozza, miközben ezen eszközök hatékonyságában és eredményességében nem kételkedik. A megkeresztelt csecsemő akkor is kegyelmet él át, ha ennek nincsen tudatában. A püspök kézrátétele a Szentlelket közvetíti, függetlenül attól, hogy a bérmálkodó tinédzser forróságot érez-e a szívében, vagy a piros biciklire gondol-e, amit a rítus után kap ajándékba a nagyszüleitől. A protestáns egyházak közül talán a lutheránus lelkiség állt mindig legközelebb a sákramentalizmushoz, bár paradox módon az egyébként inkább miszticizmusra hajlamos karizmatikus mozgalomban is találkozunk ezzel, amikor a Szentlélek kiáradását például „kenetosztó” lelkészek kézrátételéhez kötik.

Az evangéliumi mozgalmak általában a két lelkiség között kerestek egészséges középutat. Néha a miszticizmushoz kerültek közelebb, néha a sákramentalizmushoz, de többnyire belátták, hogy Isten Lelkét sem korlátozni nem szabad, sem elválasztani azoktól az eszközöktől, melyeket a kegyelem csatornáiul választott. A bibliai hitgyakorlat egyszerűségéhez visszatérő protestantizmus – különösen a kálvini ága – a keresztségre és az úrvacsorára korlátozta a szentségek számát, és mindkettőt az igével való kapcsolatában tekintette csak kegyelmi eszköznek. Elismerte, hogy a Szentlélek nincsen bezárva ezekbe az eszközökbe, de hangsúlyozta, hogy a munkáját elválasztani sem lehet azoktól.

Ha a Szentlélek munkáját elválasztjuk a kegyelmi eszközöktől, az ebből fakadó miszticizmus könnyen parttalanná válik, az ember lelkében ellenőrizhetetlen folyamatok indulnak útjukra, és szélsőséges esetekben megjelenhetnek akár megtévesztő, idegen lelkek is (vö. 1Jn 4,1-6). Ha viszont „bezárjuk” a Szentlelket a kegyelmi eszközökbe, vagyis azt gondoljuk, hogy őt kizárólag a kegyelmi eszközök útján tapasztalhatjuk meg, és hogy a kegyelmi eszközök által Istent automatikusan (ex opere operato) meg is tapasztaljuk, akkor egyrészt megoltjuk a Szentlélek munkáját, másrészt becsapjuk önmagunkat, és összetévesztjük az Istennel való találkozást az Istennel való találkozás helyével, a szobrot az öntőformával, a valóságot annak látszatával. Míg tehát a miszticizmus izgalma a démoni megtévesztés lehetősége előtt nyit ajtót, a sákramentalizmus unalma a hit gépiessé válásához és kiüresedéséhez vezet. Az előbbi az ezotéria világába visz, az utóbbi automatizálja és mechanikussá teszi – ha úgy tetszik: mcdonaldsosítja – a hitet, ami azért ironikus, mert a démonokkal való harc éppen a miszticizmus egyik ismérve, a hit amerikanizálódása ellen pedig senki nem tiltakozik hangosabban a sákramentalistáknál.

A kegyelmi eszközök evangéliumi szemlélete egyaránt elismeri, hogy Isten „misztikus” módon is kapcsolatra lép a hívőkkel, és eszközöket is használ a találkozáshoz. A korai keresztények kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságban (ApCsel 2,42), mert hitték, hogy az új szövetség kegyelme ezeken az eszközökön keresztül erősíti őket és teszi őket alkalmassá Jézus követésére ebben a világban. A korai keresztények számítottak arra, hogy Isten rendszeresen, előre látható módon megáldja és megerősíti az övéit, ha ők élnek ezekkel az eszközökkel. Azt is tudták azonban, hogy Istent nem kötik ezek az eszközök, az eszközök nem garantálják a kegyelmet, sőt, Isten előre nem látható, váratlan formában is kiáraszthatja rájuk a Lelkét, ha úgy akarja (vö. ApCsel 2,1; 4,31). Az egészséges evangéliumi lelkiség tehát nem gondolkodik végletesen, sem a miszticizmus, sem a sákramentalizmus nem kielégítő választás a számára. Inkább valahol a kettő között keresi az egyensúlyt. Nem hiszi, hogy Isten kizárólag közvetlen módon lép velünk kapcsolatra, de azt sem gondolja, hogy az Istennel való találkozás csak közvetetten, eszközök által jöhet létre. Nem azonosítja Isten kegyelmét annak csatornáival, de ott keresi Istent, ahol ő rendszeresen kiárasztja a kegyelmét.

12 hozzászólás a “Miszticizmus, sákramentalizmus, kegyelmi eszközök” bejegyzéshez

  • Miklósi H. Koppány says:

    Évekkel ezelőtt személyesen beszélhettem az azóta már elhunyt Nemes Ödön jezsuita szerzetessel. Ráterelődött a szó a szentségekre, protestáns nyelvhasználatban a sákramentumokra. Azt mondta, hogy szerinte nem csak hét szentség/sákramentum létezik. Szentség az, ami Isten kegyelmét közvetíti. Ekkor megkérdeztem, hogy a fájdalom is lehet szentség? Kicsit elgondolkozott és azt mondta, hogy igen, a fájdalom is lehet szentség. Nem gondolom azt, hogy végtelenre nyitotta Isten kegyelmi csatornáinak számát, de akár azt is tehette volna az Ő szuverenitása miatt. Számomra azért volt fontos ez a mondat, mert megerősítette azt, amit már korábban gondoltam és tapasztaltam, hogy a fájdalom is lehet eszköz, hogy Isten kegyelme beáradjon az életbe.

  • Miklósi H. Koppány says:

    Előzőleg azt akartam volna írni, hogy nem nyitotta végtelenre a szentségek/sákramentumok számát. Már csak azért sem, mert ehhez egyéb kritériumok is szükségesek. Csak eszembe jutott a sákramentalizmus kapcsán, hogy szerinte az a sákramentum/szentség, amelyen keresztül Isten kegyelme eléri az embert. És ez nem feltétlen közvetett módon kell történjen.

  • Szabados Ádám says:

    Köszönöm, Koppány a gondolataidat. Ha jól tudom, a korai keresztények (pl. Tertullianus) is tág értelemben beszéltek a sákramentumokról, szinte az egész teremtett világ válhat sákramentummá, ha Istent látjuk meg az alkotásaiban. Az ortodox misztériumok is inkább csak praktikusan korlátozódnak a hét misztériumra (szentségre), valójában szerintük is rengeteg dolog lehet Isten kegyelmének közvetítője. A sákramentalizmus a gyakorlatban mégis létező lelkiség, ahogy a miszticizmus is, és szélsőséges formájukban szerintem a cikkemben emlitett kérdéseket vetik fel.

  • Kövendi Ilka says:

    …”Ekkor megkérdeztem, hogy a fájdalom is lehet szentség?”…
    Úgy vélem, hogy Koppány első bejegyzése során egy olyan mondat olvasható, amelyre a választ egyformán éli meg -a megtapasztalás szintjén – az úgymond egyszerű gondolkodású ember vagy a bölcs misztikus.Igen, „A kékek és a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások” (Péld. 20:30)- s ez nem történhetik közvetett módon.

  • László says:

    Kedves Ádám,

    rendben, akkor itt folytatom, az általad ajánlott cikknél. Egyébként nem a misztikáról szerettem volna beszélgetni, hanem a Szentírás mélységeiben való megértéséről, és a benne feltáruló igazságon és világosságon keresztül az Isten felé való közeledésről, ami szerintem nem miszticizmus, ugyanis egyáltalán nem kötődik misztikus tapasztalatokhoz, sőt, azt gondolom, hogy a misztikus tapasztalat adott esetben akadály, gátló tényező, a lényegtől való elfordító erő lehet, tehát nem a misztikus tapasztalat a cél.
    Az a cél, hogy megértsük, a spirituális útnak állomásai, szintjei, “stációi” vannak, és éppen ezek a mérföldkövek teszik tudatossá a haladást és segítenek megóvni a felesleges vagy kártékony tapasztalatoktól. De ehhez tudnunk kell, mik ezek a mérföldkövek, egyáltalán tudnunk kell arról, hogy léteznek, és aztán meg kell találni a módját, hogy végigmenjünk rajtuk.

    A “missziómról” annyit, hogy zsidókkal meg Jézusról igyekszem beszélni :)).

    Nincsen egyébként semmilyen misszióm, mert a világosság, ha az valóban az enyém, akkor olyan természetű, hogy mint mondtam, spontán és természetes módon megnyilvánul, adott esetben közlés és beszéd nélkül is. Ez már azonban a világosság természetének MISZTÉRIUMÁHOZ tartozik, hiszen a misztériuma abban áll (többek között), hogy konkrét szó és tett nélkül is érvényre jut, ugyanis Isten természetéhez hasonlít, aki szintén nem beszél és nem cselekszik, csak VAN.

    Ám a világosság számomra azt mutatta meg, hogy keresztényeknek és zsidóknak közeledniük kellene egymáshoz, ez azonban a külsőségek szintjén, a vallásgyakorlatban és a rituálékban nem jöhet létre, mivel itt meg kell vagy érdemes megtartani a határokat. Ennél jóval mélyebben, a megértés és a megismerés szintjén kell ennek megtörténnie, és akkor ennek hatása lesz a “felszínen” is. Én a magam számára azt a gyakorlatot követem, hogy mind a zsidó mind a keresztény “vallást”, lelkiséget igyekszem a legmélyebben megismerni, és ehhez Isten segítségét kérem, hogy tudjam, hol és hogyan találhatom meg a kapcsolódási pontokat. Ahogyan a keresztény hitet és elképzeléseket is igyekszem a legjobban feltérképezni, úgy a zsidóság esetében is ezt teszem, így jutottam el a kabbaláig, amiben én igenis megláttam a világosságot, és megmondom őszintén, hogy sokkal jobban, mint a rabbinikus zsidó hagyományban. Egyébként a kabbalát sem érdemes misztikának hívni, csak az egyszerűség kedvéért folyamodtam ehhez a megnevezéshez. Nem a misztikus tapasztalatra törekszik, hanem az Ige és ezáltal Isten olyan megismerésére, miáltal a valósága a hétköznapokban is velünk lehet és a benne való hit szilárd bizonyossággá válhat – kőszikla lesz, amire építkezhetünk.

    Börni,

    a megszerzett tudás nemhogy nem káros és nem fárasztó, hanem ez a kenyér, a méz, a manna. Kenyér, mert elengedhetetlen az élethez; méz, mert édes; manna, mert Isten kegyelme jelenik meg benne.
    A probléma az, hogy manapság a tudáshoz csak azokat a fogalmakat kötjük, ami a modern tudásban megjelenik, és csak igen ritka esetben lehet képünk az isteni bölcsesség természetéről, amit viszont nemcsak hogy kérhetünk Istentől, de meg is kapjuk. Néhány idézet ezzel kapcsolatban a Bibliából, ha nem gond, nem írom le az igehelyeket, úgyis tudjátok szerintem, hol találhatók.

    “az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, a mi az Úrnak szájából származik.”

    “Mert nem hiábavaló íge ez néktek; hanem ez a ti életetek, és ez íge által hosszabbítjátok meg napjaitokat azon a földön, a melyre általmentek a Jordánon, hogy bírjátok azt.”

    “12A vén emberekben van-é a bölcseség, és az értelem a hosszú életben-é? 13Ő nála van a bölcseség és hatalom, övé a tanács és az értelem.”

    “2Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. 3És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, a mely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen. ”

    “7Áldom az Urat, a ki tanácsot adott nékem; még éjjel is oktatnak engem az én veséim.”

    “Ímé te az igazságban gyönyörködöl, a mely a vesékben van, és bensőmben bölcseségre tanítasz engem. 9Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál. 12Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.”

    “Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát. 27Add értenem a te határozataidnak útát, hogy gondolkodjam a te csodálatos dolgaidról! 29A hamisságnak útját távoztasd el tőlem, és a te törvényeddel ajándékozz meg engem! 34Oktass, hogy megőrizzem a te törvényedet, és megtartsam azt teljes szívemből. 35Vezérelj a te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm abban. 45És tágas téren járok, mert a te határozataidat keresem.”

    “99Minden tanítómnál értelmesebb lettem, mert a te bizonyságaid az én gondolataim. 100Előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek, mert vigyázok a te határozataidra. 102Nem távoztam el a te ítéleteidtől, mert te oktattál engem. 103Mily édes az én ínyemnek a te beszéded; méznél édesbb az az én számnak! 130A te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket.”

    “Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. 9Avagy ki az az ember közületek, a ki, ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki?”

    “17Hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek Atyja adjon néktek bölcseségnek és kijelentésnek Lelkét az Ő megismerésében; 18És világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, hogy mi az Ő elhívásának a reménysége, mi az Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között, ”

    “8Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai úgy járjatok. 9(Mert a világosságnak gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van)”

    “5Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki. 6De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert a ki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, a melyet a szél hajt és ide s tova hány.”

    “17A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató. 18Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, a kik békességesen munkálkodnak.”

    —-

    Azaz itt nem olyan tudásról beszélek, amit az értelmünkkel szerzünk meg, hanem arról, ami Istentől való – és amit ha kérünk, meg fogjuk kapni. Salamon semmi mást nem kért Istentől, csak bölcsességet, és ő építhette meg Isten házát, ráadásul gazdagságot és tisztességet is kapott mindemellé, hiszen Isten az ilyen kérésnek örül igazán. Isten öröme a Salamonról szóló történetből tökéletesen érezhető, ujjongott és örvendezett magában, hogy végre valaki tudja, mit kell tőle kérni.
    Mert ez nem csak az értelem tudása, hanem a szívé is, ez az, ami az embert teljes lénnyé teszi, és ami az érzelmek, szenvedélyek, bűnös sóvárgások felett uralmat gyakorolhat.

  • Szabados Ádám says:

    László,

    ha nem a cikkekhez szólsz hozzá (most sem ezt teszed), akkor helyesebb lenne, ha inkább saját felületet hoznál létre a gondolataid megosztására. A Divinity nem gondolatfogas. Utoljára kérlek, olvasd el a moderálási elveimet, ha itt kommentelni akarsz.

  • László says:

    Értem. Tehát te itt elsősorban a SAJÁT elképzeléseidet, gondolataidat teszed közzé teológusként, hozzáértőként – elnézést, azt hittem hogy az Ige iránt vagy elkötelezett. Ugyanis ha valóban az Ige az, amit itt hirdetsz, akkor a bibliai szimbólumokról, a bölcsességről és világosságról szóló diskurzust egyáltalán nem tarthatnád egyetlen ember személyes missziójának.

  • László says:

    Úgy gondolom, több évszázadra visszamenően hatalmas tévedésben és félreértésben vannak azok (és nem csak te, tehát nem kifejezetten rád vonatkoztatva fogalmazom meg ezt), akik azt hiszik, hogy Isten Igéjét iskolapadban ülve kell megtanulni és elsajátítani, teológiai doktrínák keretében – más teológusoktól, majd ők lesznek azok, akik az embereket tanítják és akik az “igét” hirdetik.
    Ha ismernék az igét, akkor pontosan tudnák, hogy azt sehonnan máshonnan nem szerezhetik meg, mint Istentől, olyanformán, ahogyan az a fenti idézetekből látható.
    Amellett, hogy megtanulnak Istenre figyelni (csak ehhez hosszú évek vagy évtizedek, türelem, áldozat és lemondás szükséges), és járnak azon az úton, amiről fentebb szó volt, tehát életgyakorlatnak tekintik azt, amiről beszélnek, egyszerű emberek, akik Istentől kapott bölcsesség által válnak tanítókká, ezért nem keltenek irigységet és kisebbségi komplexust másokban, akik nem olvasnak és nem tanulnak annyit. Nem naggyá akarják tenni magukat, olvasottá és műveltté és csodálttá, hanem a bölcsesség birtokosaivá, és így tudnák, hogy “kicsinek kell lenniük ahhoz, hogy nagyok lehessenek”.
    Tudnák, hogy miről kell beszélni, és hogyan, hogy mikor szólaljanak meg és mikor hallgassanak – és legfőképpen ne beszéljenek az Igéről addig, amíg világosságban és bölcsességben nem töltekeztek fel eléggé.

    A mai műveltség-fogalom amúgyis nevetséges a tekintetben, hogy mindenki azt hiszi, a tudás a könyvekben van, de ez egészen szomorú akkor, amikor ezt azok hiszik, akik az Igét tanítják.

    Úton-útfélen azt halljuk, Isten szelleme és Krisztus van jelen emberek tömegeiben, miközben a bölcsesség és a világosság minimális jelenlétével sem rendelkeznek – holott ennek együtt kellene járnia. És ők azok, akik Istent “reprezentálják” a világban. Nem mondom, hogy “Istentől hallottam” ezt, mert ezzel is rengetegen visszaélnek, de mindenesetre érdemes lehet ezen elgondolkodni.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves „László”,

    a Divinity-n a teológiáról, spiritualitásról, kultúráról mondom el (valóban) a saját véleményemet. Ehhez lehet hozzászólni, az itt működő házirend szerint. Ha túlságosan korlátozónak éled meg az itteni házirendet, biztosan találsz olyan fórumot a gondolataidnak, ahol nincsenek efféle kötöttségek. Ez a honlap így működik.

  • László says:

    Elköszönésképpen, a Példabeszédek könyvének 27. fejezetéből:

    “6Jószándékból valók a barátságos embertől vett sebek; és temérdek a gyűlölőnek csókja. 17Miképen egyik vassal a másikat élesítik, a képen az ember élesíti az ő barátjának orczáját.”

    Kívánom, hogy mindannyiunk számára “legyen világosság”.

  • dzsaszper says:

    Sziasztok,

    néhány komment:

    1. a tudás a könyvekben van? Igen, a tudás leginkább ott található összegyűjtve… más kérdés, hogy a tudás és ismeret, tudás és bölcsesség nagyon nem ugyanaz, és abban talán mindenki egyetért, hogy a bölcséesség és ismeret a fontosabb mindannyiunk számára 🙂 De ettől még kár lenne a tudást eldobni.

    2. @Ádám, kívülről nézve nagyon nehéz, ha nem lehetetlen eldönteni, hogy a Divinity felületként való használata történt-e, vagy csak egyszerűen nagyon más srófra jár az agyatok Lászlóval aki nagyon más kategóriák alapján gondolkozik… más kérdés, hogy a teológiai blog nem véletlenül a megssokott teológiai kategóriák mentén épül…

    3. volt egy témafelvetés László részéről (még másik poszt alatt), ami számomra érdekesen hangzott: a saját újrafogalmazásomban: a klasszikus katolikus-protestáns Szentírás és hagyomány körüli vitához hasonló kérdésfelvetés az ószövetségi kánonnal és azt körülvevő zsidó hagyománnyal kapcsolatban. @Ádám: sokat foglalkoztál az újszövetségi kánonnal kapcsolatban a blogon — de érdekes lehetne (legalább egy összefoglaló poszt erejéig) az Ószövetégi kánon kialakulása is 🙂

  • Szabados Ádám says:

    dzsaszper,

    igen, elfogadom, hogy ezt nehéz eldönteni, én is mérlegelek, és az ítéletalkotásom egy része szubjektív, amiben tévedhetek. Különböző, részben objektív okokból – amiket most nem vezetek le – mégis úgy gondolom, hogy “László” felületnek használta a blogot saját missziója számára, és ezt nem szeretem.

    Az ószövetségi kánonról szeretnék majd írni.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum