Gyakran hallom azt a véleményt, hogy a valódi kereszténység szükségszerűen ellenzéki alapállást jelent. Szerintem ez félreértés. Bár én is sokszor leírtam már, hogy Jézus hiteles követése ellenkultúra, szeretnék most különbséget tenni az ellenzékiség és az ellenkultúra fogalma között. A célom ezzel a különbségtétellel nem az, hogy a hívők jelenlegi politikai orientációját bármilyen irányba befolyásoljam, sőt, még csak a keresztények politikai állásfoglalásának elvi alapjaival sem akarok most foglalkozni. Két hozzáállásról lesz szó, amelyek a látszat ellenére nagyon különböznek egymástól.

Az ellenzéki alapállás lényege az, hogy önmagamat a fennálló hatalommal (legyen az politikai, munkahelyi, egyházi vagy szülői) szemben határozom meg, és arra törekszem, hogy a hatalom hibái lelepleződjenek, hiteltelensége nyilvánvalóvá váljon, törekvései meghiúsuljanak. Az ellenzéki alapállás nem tiszteli a hatalmat, hanem támadja, megkérdőjelezi, és ahol tud, betart neki. Van, persze konstruktív ellenzékiség is (legalábbis hallottam már ilyenről), amely úgy számoltatja el a hatalmat, hogy közben minden jó ügyet, amelyért küzd, támogat, de ez a szerepértelmezés is a hatalommal való viszony által határozza meg magát. Az ellenzéki alapállás szükséges lehet olyan közegben, ahol a bizalmatlanság elve és az ellensúlyok a bűn jelenléte miatt és a hatalom ellenőrzése céljából elengedhetetlenek. Francis Fukuyama rengeteget írt arról, hogy az együttműködésre és bizalomra alapozó rendszerek jóval sikeresebbek, mint azok, amelyek a bizalmatlanságra épülnek, de készséggel elismerem, hogy ahol az emberek közötti bizalom megtört, és nincs belső erkölcsi erő, amely külső kényszer nélkül is hatna, szükség van a hatalom valamiféle ellenzéki kontrolljára.

Az ellenkultúra egészen más. Az ellenkultúra nem a hatalommal szemben – a hatalom ellenpólusaként – határozza meg magát, hanem éppen a hatalomtól független önazonossága emeli őt a hatalom által integrálható valóságon kívüli térbe. Az ellenkultúra a hatalom felett áll, de nem lehet belehelyezni a hatalmi stuktúrák világába, melytől mindenestül idegen. Nem akarja a hatalmat ellenőrizni, kiiktatni, nem nézi le, és nem célja, hogy a helyébe lépjen. Az ellenkultúra ugyanannyira szabad a hatalomtól, mint amennyire szabad a hatalom szogálatára is. Azért ellenkultúra, mert nem része a fennálló rendnek, és mivel nem része, el is különülhet tőle, be is lakhatja egy időre, bírálhatja is, de akár segítheti és virágzóbbá is teheti. Az ellenkultúra a hatalom számára jóval kevésbé megfogható, mint az ellenzékiség, hiszen míg az ellenzéki identitást a hatalomhoz való viszony határozza meg, az ellenkultúra önazonossága a hatalomtól független forrásból ered. Az ellenkultúra gyökeresebb elkülönülés a fennálló rendtől, mint az ellenzéki alapállás. Ez még akkor is így van, ha az ellenzéki éppen a a hatalom eltávolításán dolgozik, az ellenkultúra viszont – belső parancsra – a hatalom engedelmes szolgájaként mutatkozik.

A kereszténység ellenkultúra, nem ellenzéki kultúra. Önazonossága nem a mindenkori hatalomhoz igazodik, hanem Jézus Krisztushoz, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. A keresztények nem azt a feladatot kapták a Mestertől, hogy bírálják és gáncsolják a fennálló rendet, hanem azt, hogy éljenek hiteles követőkként, és semmilyen igazodási pontot ne fogadjanak el rajta kívül. Jézus követői tudják tisztelni a hatalmat, mert Isten ügynökének tekintik (Róm 13,1-7), engedelmeskednek is neki, mert Jézus erre kéri őket, de létükkel aláássák és tagadják a jelenlegi világrend alapjait, mert minden reménységüket az eljövendő világba, az Isten uralmába helyezik.

Hogy milyen is Jézus követőinek ellenkultúrája, azt egy korai keresztény irat így fogalmazza meg: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk… Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepőnek. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket. Félreismerik őket, elítélik őket; halálra adják őket, de életre támadnak. Szegények, és sokakat gazdagítanak; mindenben szűkölködnek, és mindenben bővölködnek. Gyalázzák őket, és a gyalázatban megdicsőülnek; káromolják őket, és megigazulnak. Szidják őket, és ők áldást mondanak. Megalázzák őket, és ők tiszteletet tanúsítanak. Jótevők, akiket gonosztevőkként büntetnek; amikor megkínozzák őket, örvendenek, mint akik életre támadtak. A zsidók küzdenek ellenük, mint idegenek ellen, a görögök üldözik őket; de akik gyűlölik őket, nem tudják megmondani gyűlöletük okát. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban.” (Levél Diognétoszhoz, Ókeresztény írók 3, 371-2)

Ez nem ellenzéki kultúra. Ez ellenkultúra.

13 hozzászólás a “Ellenkultúra vagy ellenzéki kultúra?” bejegyzéshez

  • Idealista says:

    Milyen szép ítélet ez a mai “kereszténységre” nézve – mármint ez az idézet a cikk végén. Sajnálom, hogy mára már kénytelenek vagyunk lépten-nyomon az egyház(ak) ellenében meghatározni “Az Egyház”-at, hiszen ma szinte mindenki keresztény.

  • Balavány Gy. says:

    Ádám, egyetértek az állításoddal, de érdekelne, hogy miért tartottad aktuálisnak éppen most mindezt leszögezni?

  • endi says:

    Nekem mindig is furcsa volt amikor egy keresztény azzal bizonygatja nem hívők előtt a kereszténység hasznát, hogy az jó hatással van a társadalomra, jobb világ lesz tőle meg ilyesmik. Ez ugyanis csak részben igaz, szóval rossz érvelés. Másik részben ugyanis épp hogy (világi értelemben) rosszat hozott Jézus: kardot, testvér testvér ellen, ítéletet stb…

  • Szabados Ádám says:

    Gyuri, köszönöm a kérdésedet. Sok helyen idézték, hogy szerintem a kereszténység ellenkultúra, én meg elgondolkodtam azon, hogy vajon nem értenek-e félre engem azok, akik idéznek. És ekkor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az ellenkultúra nem egyenlő az ellenzékiséggel, és mi a kettő között a különbség. Kb. ez a bejegyzésem története.

  • B. Marci says:

    Kedves Ádám, nem tudom, jól meg tudom-e fogalmazni a kérdésemet… valami olyasmi, hogy akkor hogyan értékeljük a kereszténység és a kultúra ezerféle összefonódását az elmúlt 2000 évben? Ezek mind olyanok, mint a szinkretizmus, szóval egy nagy lelki paráznaság lenne az egész európai keresztény kultúra? Hogyan gondolkodjunk pl. a keresztény politika, keresztény állam gondolatáról? – ehhez kevésbé értek, de igen nagy kérdés a számomra, és nem tudom a választ…

    Vagy hogy olyasmiről beszéljek, amihez több közöm van: a keresztény művészet. Bach sokak szerint az “ötödik evangélista”, én nem szeretem ezt a szóvirágot, de azért… pl. ismerek olyat, aki úgy tért meg, hogy zenekarban játszott a János- passióban, és egyszer csak rájött (a zenéből!!!) hogy ha valaki 1723-ban (zenében) így meg tudta szólítani Jézust, akkor ezek szerint Jézus 1723-BAN MÉG ÉLT. És levonta a következtetést, hogy akkor talán még ma is, és még ma is megszólítható…
    Viszont kedvenc teológusom, Balthasar így ír Leibnizről és a barokkról:
    “…megérthetünk itt valamit a nagy barokk művészet szelleméből: azt a hitbeli meggyőződést, amely nem választja el egymástól a világ harmóniájának és az önmagát kinyilatkoztató Isten szeretetének a ragyogását, ezért elvélaszthatatlanul világi és világfeletti nyelven fejeződik ki, sőt győzedelmesen teret követel magának, Isten minden tudásba beavatott megjelenítőjeként fogja fel magát, s fel sem ötlik benne, hogy a keresztény ember nemcsak túl keveset, de túl sokat is tudhat, aminek következtében két dolgot elfelejt: a filozófia területén a létet, a teológiáén a keresztet. Akárcsak a kora középkori szakralizmus, Leibniz is hatalmas monstranciát épít meg, csak éppen eltűnik belőle az igazi monstratum, a passió éjszakája.”

    hüm. Lehet, hogy Balthasar túl szigorú? Vagy épp túl engedékeny, és ahol Isten igéje olyasmivel kapcsolódik össze, ami nem Ő, ott az egész eredmény a máglyára való? Szétszálazható a keresztény ellenkultúra “a” kultúrától, a filozófiától és egyebektől, vagy természetes, hogy átjárja azt, és csak az egyes konkrét esetekben lehet eldönteni, hogy mire mondunk igent és mire nemet, elfogadva azt is, hogy nem biztosan ugyanaz “tisztátalan” nekem és a másik hívő testvérnek? Vagy igazából az emberi értékek tiszteletben tartásával, a keresztény jelzőt csak annak adjuk, ami hívő közegben, hívők által, teljesen biblikus célokra és módon, “ellenkultúraként” jött létre? (Gyanítom, hogy azután legalább akkora vita kezdődne, hogy mi felel meg ezeknek a követelményeknek és mi nem…)

  • Szabados Ádám says:

    Berci, jók a kérdéseid! Amikor a protestantizmus újragondolta Jézus követői és az őket körülvevő kultúra kapcsolatát, három egymással versengő modellt alkottak. Az anabaptisták dualista, a lutheránusok dialektikus, a kálvinisták holisztikus modellben gondolkodtak. Mindhárom modell elutasította a középkori skolasztika szintézisét. A dualizmusban a keresztények világa külön térbe kerül, a dialektikus modellben maguk a keresztények élnek egyidőben két külön térben, a holisztikus modellben a keresztények ellenkultúrája van az emberi kultúra közepén, és ahhoz képest minden más periférikus. Jézus követése mindhárom modellben ellenkultúra.

  • alex:) says:

    Uram ettől meg ments meg!
    A képmutatóktól.

  • Balavány Gy. says:

    Szia Ádám! Az ellenzéki lét szerintem többszintű dolog, elméletileg nem feltétlenül jelenti az aktuális hatalom reflexszerű gáncsolgatását. De a hatalomnak (is) szüksége van ellenzékre, amely a választók nevében – jogosan – számon kéri a meghitdetett statement-eket…
    Milyen értelemben ellenkultúra a kereszténység? Létezik keresztény kultúra? Kérek szépen definíciót arról, hogy ebben a kontextusban mi a kultúra? Félre ne érts: nem kekeckedem, csak ez a téma izgat.

  • Szabados Ádám says:

    Gyuri, néhány hónapja tartottam két előadást a keresztények és a kultúra kapcsolatáról. Akkor a következő definíciókkal dolgoztam:

    (1) “kereszténység” alatt Jézus követőit értem (azoknak az embereknek a közösségét, akik Úrnak tartják az evangéliumokból megismerhető Jézust, és neki engedelmes életet akarnak élni)

    (2) “kultúra” alatt a Jézus követőit körülvevő társadalom szokásait, meggyőződéseit és szerveződését értem

    Ebben a cikkben amellett érvelek, hogy a kereszténység sokkal alapvetőbb módon áll szemben az őt körülvevő világ rendjével (és annak hierarchiájával), mint amit az ellenzékiség fogalma jelöl. Ez az alapvető belső különállás viszont azt is lehetővé teszi, hogy Józsefként, Dánielként vagy Balog Zoltánként részt vegyünk a hatalomban, engedelmeskedjünk neki, meg azt is, hogy bíráljuk a hatalmat, ha Isten erre hív. Egyik esetben sem a hatalom határoz meg bennünket. Az ellenzéki identitás viszont a fennálló rendből ered.

  • B. Marci says:

    Köszönöm a választ, Ádám. Tanulságos volt, és lehet, hogy mindhárom modellben van igazság – bár szerintem a tomista szintézisben is van, amennyire (felületesen) ismerem. És mit szólsz a pascali “modellhez” (bár nem tudom, hogy az tényleg erről a kérdésről szól-e, de érinti): a test (érzékiség), szellem (kultúra), és a keresztény hit-remény-szeretet úgy is felfogható, mint a dimenziók: a test a vonal, a szellem a sík, a kereszténység pedig a tér. Ilyen módon minden testi és szellemi jelenség leképeződése, figurája, vetülete lehet az Igazságnak, de önmagából semmilyen mennyiségi sőt minőségi fejlesztéssel sem érhet el a felsőbb síkra. Végtelen bonyolultságú anyag sem hoz létre szellemet, és semmiféle szellemi felemelkedés nem hoz létre keresztény szeretetet, hitet.
    De ez a modell sem ad választ arra a kérdésre, hogy akkor például a Biblia mint írásmű hova tartozik? Nyilván azt mondanánk, hogy a három dimenzióba, még ha van egy földi, szellemi vetülete is. Na jó, de akkor hova tartozik a teológia? A keresztény művészet? Stb.
    Igazából egyik modellben sem világos, hogy hogyan keveredhet össze, mondjuk visszatérve a protestáns modellekre, az “ellenkultúra” a többivel, merthát ha nem keveredne, akkor minden műalkotás, minden politikai irányzat és jogszabály, stb. vagy ide, vagy oda tartozna. Az pedig elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ez nincs így.
    (Vagy pl. a holisztikus modellbe belefér, hogy van egy “átmeneti zóna”? de akkor mit értünk ellenkultúra alatt? Tényleg én se belekötni akarok, mert pl. a Diognétosz-levelet olvasva az ember még azt hiszi, hogy világos a dolog és persze hogy ellenkultúra… csak aztán mégse tűnik olyan egyszerűnek…)
    (illetve bocs… a Diognétosz-levél test-lélek hasonlata is mintha sejtetne valami mást, talán egy kicsit a pascal-féle síkokhoz hasonlít)

  • Idealista says:

    Érdekesek ezek a hozzászólások. Marci gondolatain elindulva bennem is felvetődik, hogy hogyan éljük meg azt, hogy “nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” vagy ahogy egy hasonlat ábrázolja “Az jó, ha a hajó a vízen van, az nem ha a víz van a hajóban.”
    Most, hogy ezt végig gondoltam, az jutott eszembe, hogy megint nem tudok jobbat, mint hogy Jézusra kell figyelni. Ez már annyira elcsépelt lett (sajnos), de hát Ő az alap, és nekünk rá kéne koncentrálni, és elhinni, hogy ő tud minket vezetni. Javítsatok ki, ha tévedek, vagy túl naivan/leegyszerűsítve látom a dolgot.
    Foglalkoztat ez a kérdés, főleg hogy érdekel a politikai/közszolgálati pálya.

  • Realista says:

    Kedves Idealista!

    Javaslom, hogy messze kerüld el a politikai/közszolgálati pályát. Az előbbi már felzabálta az utóbbit, amely ezáltal közszolgálatiból inkább hatalom-szolgálativá vált, sajnos 🙁

    Kérdezz olyat, aki már közszolgált’ az elmúlt 20 évben, mielőtt döntesz!

    Tit 1,16
    Vallják, hogy Istent ismerik, de cselekedeteikkel tagadják, mivelhogy útálatosak és hitetlenek és minden jó cselekedetre méltatlanok.

    Adjon az Úr szemet a látásra és fület a hallásra mindenkinek…

  • Idealista says:

    Kedves Realista!

    Nos valóban nekem is ezek miatt vannak aggályaim a dolgot illetőleg. Egyelőre az 1 Kor 7:20 (Kiki a mely hivatásban hívatott el, abban maradjon.) az, ami miatt békém van – ti. a képzettségemmel a közszolgálati pálya a legvalószínűbb. Másrészt meg hogyan léphetne előre az ország, ha nincsenek hívők a politikában és közszolgálatban?

    Én is abban reménykedem, hogy az Úr vezet majd oda, ahol Ő szeretne látni.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum