Érdekes gondolatra bukkantam az Ókeresztény írók 13. kötetét olvasgatva. A kötet Athanasziosz püspök írásait gyűjti egybe, az előszót pedig a sorozat szerkesztője, a patrisztika kiváló szakértője, Vanyó László írta. A katolikus teológus Athanasziosz polemikus írásaival kapcsolatban fogalmaz meg néhány mondatot, amire protestánsként felkaptam a fejemet. Vanyó azt magyarázza, hogy Athanasziosz egyházról való felfogása eltért a császárok egyházképétől, és a döntő különbség az egység principiumának megjelölésében volt. A császárok az egység alapját politikai és adminisztratív eszközökkel kívánták megvalósítani, Athanasziosz azonban egészen másképp gondolkodott. Vanyó így foglalja össze az egyházatya nézetét:

„Athanasziosz számára az egység princípiuma… a múlt felől adva van az egyház apostoli hitében, és csak az ehhez való helyes viszonyulás lehet a hitegység alapja… A közös hit az isteni tekintélyű apostoli hagyománnyal azonos, ezért örökérvényű, nem változhat. Ez az alapvető meggyőződése minden későbbi írásában is jelen van, meghatározó jellegű, számos más nézete is ennek függvénye.” (21)

Tavaly írtam egy rövid bejegyzést arról, hogy mitől apostoli egy egyház, Vanyó Athanasziosznak tulajdonított nézetében azt látom visszaköszönni, amit ott a reformátorok szemléleteként foglaltam össze. Vanyó szerint az egység princípiuma Athanasziosz felfogásában „a múlt felől” van adva. A keresztény egyház bármiféle egysége csakis a múlthoz – és nem a jelenhez – való viszonyulásra alapozódhat, a „múlt” pedig Athanasziosz számára kizárólag az apostoli hagyomány, vagyis az apostolok gondolatainak és írásainak áthagyományozása a későbbi korok számára. Az apostolok tanításának Athanasziosz szerint isteni tekintélye van, örökérvényű, ezért csak akkor lehetünk közösségben egymással, ha ehhez a hagyományhoz tartjuk magunkat.

Nem tudom, Vanyó László elgondolkodott-e azon, hogy Athanasziosz egyházatya felfogása hogyan viszonyul a reformáció idején az egyház természetéről folytatott katolikus-protestáns vitákhoz. Nekem az a benyomásom, hogy ezekben a vitákban épp a katolikus teológusok képviseltek valami hasonlót, mint amit a császárok Athanasziosz idején. Ők remélték politikai és adminisztratív eszközökkel megteremteni (illetve megőrizni) az egyház egységét, miközben a reformátorok ragaszkodtak ahhoz, hogy bármiféle hitegység alapja csakis az Újszövetségben összegyűjtött apostoli hagyományhoz való helyes viszonyulás lehet. Nekem úgy tűnik, a reformátorok álltak Athanasziosz oldalán, amikor vallották, hogy igaz egyház csak ott van, ahol a Bibliát helyesen tanítják, és nem ott, ahol egy szervezetet – bármilyen jogfolytonosság alapján – egyháznak tekintenek.

Szívesen megkérdezném Vanyó Lászlót, hogy mit gondol arról, amit most leírtam, de ő már nem tud válaszolni. Az Athanasziosz-értékeléséért mindenesetre hálás vagyok, mert most már nem csak a reformátorokkal, hanem az alexandriai egyházatyával együtt is vallom: apostoli egyház az, amelyik helyesen magyarázza a Bibliát, viszont bármilyen jelentős szervezeti erő ellenére sem apostoli az az egyház, amelyik eltér az apostolok tanításától. Meggyőződésem, hogy evangéliumi hitegység ma is csak ezen az alapon jöhet létre, szervezeti eszközökkel nem.

2 hozzászólás a “Athanasziosz az egyház apostoli jellegéről” bejegyzéshez

  • bányász says:

    Apostoli lehet, amennyiben meg tudja mutatni kötődését az eredetéhez és az valóságosan megáll. Követő magatartása rámutat arra az útra, ami biztos eredményességgel az “eredeti Elsőt” eléri. Apostolok, tehát követők. Akik közvetlen kapcsolatban vannak Krisztussal. Hogy az Egyház mennyire 1, nem kérdés… mert ember nem láthatja a valóságos “Menyasszonyt”. Isten követése pedig szintén kevésbé kézzelfogható a sok sallang miatt. „Felebarátaink” kritikája elég kellene, hogy legyen …

  • Laura says:

    Sziasztok,

    jelenleg olvasom Vanyó László Az ókeresztény egyház és irodalma c. terjedelmes, és rendkívül átfogó művét, melyet megszakítottam két, az egyiptomi hitvilághoz kapcsolódó könyvvel (Erik Hornung: Az egy és a sok; Jan Assmann: Mózes, az egyiptomi). A két téma (ókereszténység és Egyiptom), nem is áll olyan messze egymástól, mint első ránézésre tűnik, hiszen a kereszténység az Ószövetségen és Mózesen keresztül közvetetten kapcsolódik Egyiptomhoz is (“Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”), ráadásul a korai keresztényeknek jelentős központjuk volt Alexandriában.

    Az apostoli hagyományhoz és annak egységéhez, folytatólagosságához kapcsolódóan lenne néhány megjegyzésem, az említett könyvektől megtermékenyített gondolatokkal :).
    Az egy és a sok c. könyv (amit szívesen ajánlok mindenkinek, kivételes árnyaltsággal mutatja be az egyiptomiak látszólag egyszerű politeizmusát) azt igyekszik megértetni velünk, hogy az egyiptomiak istenképe nem a kétértékű, sokkal inkább a TÖBBÉRTÉKŰ LOGIKA mentén szerveződött, azaz az egymással ellentétes állításokat nem könyvelték vagy-vagy alapon igaznak/hamisnak, hanem KOMPLEMENTER kijelentésekként egyaránt elfogadták az isteni lényegre vonatkozóan – és ezzel éppen annak hatalmas gazdagságát, bőségét igyekeztek láttatni, mely fizikai formákban megragadhatatlan, vagy ha mégis, akkor a formáknak maguknak is szükségszerű bőségben kell megjelenniük.
    Soha nem is törekedtek az istenség konkrét körülhatárolására, megragadására, maguk az egyes istenek is nevekben, formákban, egymáshoz való kapcsolatukban rendkívül gazdagok voltak.

    Mondhatjuk azt, hogy a gondolkodásuk alapbeállítódása teljesen más volt, mint a monoteizmusra hajló kultúráké, mely az istenség egyre szűkebb behatárolására (magyarázatok és kommentárok egyre növekvő halmazával, vagy az alapszövegben megjelenő lehatárolás által) és egyben kizárólagosságára törekszik.
    Visszatérve az ókeresztényekre és az apostoli hagyományra; tudjuk azt, hogy Jézus korában a messiásvárás izzó levegője vette körül az embereket, akik pattanásig feszülve várták megmentőjüket, hogy kiragadja őket koruk fojtogató atmoszférájából. Rendkívül érdekes volt olvasnom arról, hogy különböző ún. testimonia-gyűjteményeket forgattak maguk között, az Írás messiásra vonatkozó helyeinek idézeteivel, ami szintén mutatja azt, mennyire határozott irányba volt terelve a gondolkodásuk – várakozásaik BESZŰKÍTETTÉK a gondolkodásukat, nyitottságukat az isteni felé valamelyest megnyirbálták. Majd megjelent Jézus, aki emberi testben ISTENKÉNT jött a földre, és akiben felfedezni vélték a várt megváltót. Aki ráadásul még a közelgő a közelgő Isten Országát is hirdette, azaz mintha lett volna rajtuk egy “messianisztikus-eszkatologikus szemüveg”.

    Ám itt a megjegyzésem és egyben kérdésem az – visszacsatolva az egyiptomiakhoz és az apostoli hagyományhoz -, hogy vajon nem joggal várnánk-e azt, hogy a Jézusban megjelenő ISTEN lényének gazdagságát (amit szimbolizál a “soknevűség” és “sokarcúság” az egyiptomiaknál), a megváltói mivolt mellett ugyancsak figyelembe vegyék? Azaz, a Jézusban mint Istenben rejlő különféle aspektusok, úgymint pl. bölcsesség, szépség (nem fizikai!), gondoskodás, nagyság, erő, dicsőség, igazságosság, stb, a megváltói aspektus mellett legalább EGYENRANGÚAK legyenek, hiszen az isteni gazdagság lényének végtelen bőségét tárja elénk?
    Leszűkítve a kérdést: ha Jézus Istent reprezentálta a földön, akkor és éppen akkor az istenség lényegével, teljességével ellentétes az, ha kiemelik egy adott aspektusát (pl. megváltó, akihez adott “regula fidei” elfogadásával lehet csak kapcsolódni), és azt, csak azt igyekeznek továbbvinni, mint apostoli hagyományt, kiemelten koncentrálva a halálára és a feltámadására.
    KULTURÁLISAN és TÖRTÉNELMILEG persze ez érthető, hisz a messiásváró zsidóság keretei közé volt ágyazva, de az isteni teljesség szempontjából nem.

    Utólag valamelyest elítélve az “egyszerű és kezdetleges” politeizmusokat, mégis megkérdezhetjük, vajon nem lehet-e igazságértéke annak, ha az istenire vonatkozóan ragaszkodunk a sokféle megközelítés lehetőségéhez és a sokféle “isteni arc” jelenlétéhez, hiszen ez éppen az isteni gazdagság és bőség bizonyítéka.
    Az egyetlen aspektus hangsúlyozásával mindaddig nincs probléma, ameddig egy vallás nem válik szinte egyeduralkodóvá egy nagyobb térségben (mint a kereszténység Európában), és ezzel párhuzamosan nem lesznek egyre többen azok, akik az isteninek nem csak bizonyos lehatárolt aspektusait igyekeznek látni és megismerni. Az emberek között mindig lesznek olyanok, akik elfogadják azt az egy aspektust (esetleg azért, mert maga az isteni nem is érdekli őket túlzottan), de olyanok is, akik valamiféle hiányt érzékelnek, mégsem adódik számukra más azon kívül, ami az adott, egyeduralkodóvá vált valláson belül elérhető.

    A többértékű logikára visszatérve, még a modern természettudomány is ezt látszik igazolni, nem a dolgok, formák és alakok egymást kizárását, hanem KOMPLEMENTER egymásmellettiségüket (az anyagok határozottsága és határozatlansága, részecske- és hullámtermészet, a newtoni és az einsteini fizika, stb), amihez azonban a nyugati formális logikán edződött tudat valamelyes átállása szükséges.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum