Amerikában egészen más okokból nehéz vezetőnek lenni, mint Magyarországon. Az összehasonlítás szerintem tanulságos lehet az óceán mindkét oldalán. St. Louis-ban megtehettem, hogy tizenkét év aktív lelkipásztori szerep után (1997-től segédlelkész voltam Veszprémben, 1999-től pedig teljes időben lelkipásztor) másfél évig mindenféle vezetői felelősség nélkül vegyek részt egy amerikai gyülekezet életében. Igaz, tanítottam két hosszabb kurzust a felnőttek vasárnapi iskolájában, időnként prédikáltam is, de elsőszámú feladatom az ajtónálló szolgálat volt. Minden vasárnap a Christ Community Church kapujában álltam, és egy idősebb mosolygós nőtestvér és egy barátságos Down-kóros testvér társaságában köszöntöttem a gyülekezetbe lépő embereket. A két társam rutinosan állta a sarat, nekem viszont elég nagy kihívás volt ez a szolgálat, mert az amúgy is pocsék arc- és névmemóriám (lehet így lelkipásztor valaki?) a sok John, Mary, Randy, Cheryl, Carolyne, Mike és Rob nevek hallatán folyamatos rendszerhibát jelzett. Mégis élveztem ezt a helyzetet, üdítő volt egy időre egyszerű gyülekezeti tagként beülni a padba, és támogatni a vezetőim szolgálatát.

Közben figyeltem és tanultam. És észrevettem dolgokat. Eleinte azt gondoltam, hogy könnyű egy amerikai gyülekezetvezető dolga egy magyar lelkipásztor munkájához képest. Lenyűgözött az emberektől a vezetők felé áradó bizalom és szeretet. A gyülekezetben még ún. Pastor’s Appreciation Day (!) is volt (a kezdeményezés természetesen nem a lelkészektől indult), amikor a gyülekezet tagjai emailben, levélben, telefonon vagy más formában visszajelzést adtak a lelkipásztoroknak, hogy mi az, amit értékelnek a szolgálatukban. Magyar szemszögből egy ilyen szokás a személyi kultusz felé robogó vonatnak tűnik, ott ez a kultusz legkisebb nyoma nélkül volt természetes. A bátorítás annyira része az amerikaiak kultúrájának, mint nálunk a panaszkodás. Az amerikaiak megbecsülik a vezetőiket – legalábbis amíg sikeresek. De erről később.

Néhány hónap után kezdtem látni az érem másik oldalát is. Rájöttem, hogy az amerikai vezetők is küszködnek, csak az ő nehézségeik más forrásból erednek. Nem könnyű vezetőnek lenni Amerikában sem. Már készülődtünk haza Magyarországra, amikor megkértek újra, hogy prédikáljak a gyülekezetben. Úgy döntöttem, külső szemlélőként az amerikai lelkipásztorok nehézségeiről fogok beszélni. Előtte átküldtem a jegyzeteimet a vezető lelkésznek, hogy ellenőrizze, nem mondok-e olyat, amit nem szeretne, ha elhangozna. Nem ő kérte ezt, én tartottam fontosnak a lojalitást. Természetesen zöld utat kaptam, és elmondtam a prédikációt a gyülekezetben. A rázós téma ellenére azt hiszem, még soha egyetlen igehirdetésem sem kapott olyan pozitív visszhangot, mint az. Volt, aki az istentisztelet után könnyes szemmel mondta: „Pastor Adam, felnyitottad a szemem valamire, amiről eddig fogalmam sem volt.” Más tagok emailben vagy telefonon köszönték meg a feddésemet. Később egy vezetői hétvége anyaga is éppen az a néhány pont lett, amit a gyülekezet előtt felvázoltam.

A prédikációban először saját történetemet meséltem el a tekintéllyel kapcsolatban. Elmondtam, hogyan vezetett Isten megtérésre a lázadásomból és önteltségemből, hogyan leplezte le előttem a tekintéllyel szembeni rossz lelkületemet, és hogyan szabadított fel arra, hogy támogatni tudjam különböző helyzetekben az Isten által megbízott vezetőimet. Saját történetem után arról beszéltem nekik, hogy miért lett bizalmatlan a magyar kultúra mindenféle tekintéllyel szemben. Meséltem ennek történelmi okairól, a hatalommal való visszaélés alapélményéről, az elnyomás idején tanult – és generációról generációra hagyományozott – önvédelmi mechanizmusokról. Elmeséltem nekik, hogy a magyarok legkésőbb 1956-ban megtanulták: jobb meghúzódni, és ha egy fej kiemelkedik közülük, azt inkább lecsapják, nehogy bajt hozzon rájuk.

Az amerikaiak megdöbbentek, amikor a magyar kultúrában rejlő cinizmusról is beszéltem, mely minden mögött hajlamos a rothadást látni, és hogy emiatt a magyar lelkipásztorok egyik legnehezebb feladata a gyülekezetük bizalmának megszerzése és megtartása. Őszintén csodálkoztak, mikor felvázoltam előttük, hogy a magyar vezetőknek gyakran hosszú ideig kell dolgozniuk azon, hogy elhiggyék róluk: nem a gyülekezet elnyomása a céljuk. És hogy erről legjobb szándékaik ellenére sem mindig sikerül meggyőzniük az embereket. (Egyik református lelkész barátomtól tudom, hogy vidéken a lelkészekkel kapcsolatos ambivalens érzés – melyre leginkább talán a „bizalmatlan tisztelet” vagy „tiszteletteljes bizalmatlanság” kifejezés illik – részben abból táplálkozik, hogy a „papokat” régen az úri osztályhoz sorolták, mely a népet szipolyozza. Szeretném hinni, hogy ez csak a történelmi egyházakban igaz.)

Miután látták az amerikai testvérek, hogy önmagammal és saját kultúrámmal szemben is kritikus vagyok, rátérhettem arra, amit az ő kultúrájukkal kapcsolatban észrevettem. Elmondhattam megfigyelésemet, hogy az amerikaiak viszonya sem felhőtlen a tekintéllyel. Igaz – mondtam –, az amerikaiak nem bizalmatlanok és nem cinikusak, és ez rendkívül felszabadító annak, aki a gyanakvás világából érkezik hozzájuk. (Emlékszem, mennyire mellbe vágott, amikor Magyarországra visszatérve először mentem be az OTP-be, és az egyik alkalmazott éppen mindenki füle hallatára megjegyezte: „Azért megnézném, hogy az elnök úr /azt hiszem, Csányi Sándorra gondolt/ honnan szerezte a pénzét!” Miután másfél évig amerikai levegőt szívtam, elszoktam ettől a hangulattól.) Amerikában a cinizmus nagyon ritka. A gyülekezeti vezetők is jelentős bizalmi tőkével és komoly hátszéllel kezdhetik szolgálatukat. Mégis – mutattam rá a gyülekezet előtt – a feladatuk szinte emberfeletti erőket kíván. Miért?

A probléma többrétű. Először is, az amerikai kultúra a kezdet kezdetétől alulról felfelé építkező kultúra. A amerikaiak szemében a legmodernebb európai demokráciák is nyomasztóan felülről vezéreltnek tűnnek, szinte diktatórikusnak, de minimum szocialistának. Az amerikaiak hozzászoktak ahhoz – vagy még inkább: zsigerileg úgy gondolkodnak –, hogy a vezetők a nép akaratát képviselik. Ahogy Lincoln mondta: „of the people, by the people, for the people”. A demokrácia az amerikaiak számára szinte isteni igazság: mi okuk lenne arra, hogy a gyülekezetet ne ekként működtessék? A lelkipásztor a gyülekezet alkalmazottja – megbecsült alkalmazottja! –, akinek az a feladata, hogy a tagok közös akaratát végrehajtsa. Biblikus gondolkodású amerikaiak persze tudják, hogy ez nem áll meg, de a kultúra hatása nagyon erős. Sok gyülekezeti tagot meglepett, amikor felhívtam a figyelmüket arra, hogy ebben a modellben az Istennek való engedelmesség a tagságnak való engedelmességgel válik azonossá, és ez alapjaiban kérdőjelezi meg a lelkészek elhívását.

Ráerősít erre a problémára az amerikai kultúra másik jellegzetessége: a jogok hangsúlyozása. Egy átlagos amerikai gyülekezetben nem bizalmatlanul gondolkodnak az emberek, de tele vannak elvárásokkal. Hajlamosak úgy tekinteni a gyülekezetben való jelenlétükre, hogy részvételükkel bizonyos szolgálatokat vásárolnak meg, és ezekhez elidegeníthetetlen joguk van. (A gyülekezetek egyébként is az ő kegyeikért versenyeznek.) A tagok elvárják, hogy a gyülekezetben legyen minőségi zene, jó igehirdetés, professzionális és biztonságos gyermekszolgálat, nívós ifjúsági munka, elégséges missziós lehetőség, és persze hibátlan kommunikáció mindezekről a vezetők és a tagok között. Szerencsére nem mindenki gondolkodik így, de nehéz kilépni abból a gondolkodásmódból, ami a társadalmat jellemzi.

A gyülekezetek vezetőire óriási terhet rak továbbá az, hogy az amerikai kultúra nem csak sikeres kultúra, de a siker kultúrája is. A vezetőktől azt várják el, hogy sikeresek és eredményesek legyenek. A teljesítmény kényszer. A bizalom egészen addig kíséri a lelkészeket, amíg sikert tudnak felmutatni. Ha a gyülekezetben nem látszanak az eredmények, nincs növekedés, minőségi gondok vannak egyik vagy másik szolgálati területtel, vagy anyagi problémák merülnek fel, a vezetők ázsiója zuhanni kezd. Amerikában az emberek egy szervezetben elsősorban funkcióknak számítanak, ezért senki sem pótolhatatlan. A lelkészek sem azok. A működés és az eredményesség a gyülekezetekben magas prioritást élvez. A lelkipásztorokra elképesztő nyomás nehezedik: vagy előre halad a szekér, vagy új hajtó ül a bakra.

Emlékeztettem St. Louis-i gyülekezetemet arra is, hogy a kultúrájuk fogyasztói kultúra, és ez a gyülekezeti életre is hatással van. Az emberek a lábukkal szavaznak. Ha nem tetszik nekik valami, odébbállnak. St. Louis-ban többszáz gyülekezet van, pillanatok alatt mindenki találhat olyat magának, amilyet szeretne. Néhány magyar lelkipásztor talán örülne, ha az elégedetlen emberek az ő gyülekezetükben is inkább a lábukkal szavaznának, és ha már támogatóan nem tudnak jelen lenni a közösségben, szakadás szítása helyett elmennének máshova. De amikor egy egész keresztény szubkultúra épül arra, hogy a döntéseit a vélt jogaihoz és elvárásaihoz igazítja, akkor az már komoly kérdéseket vet fel a tanítványság lényegét illetően. Vajon hogy tudná betölteni a lelkipásztor Istentől kapott feladatát, ha a gyülekezeti tagok az első feddő szó után másik gyülekezetet keresnek? Ha ma élne, hogy tudná Timóteus végezni az evangélista munkáját (vö. 2Tim 4,1-6), ha a hallgatói azonnal továbblépnének, amint olyan témát érint, amelyről nem akarnak hallani? „Nem kísértitek a lelkészeiteket” – kérdeztem a gyülekezettől –, „ha belehajszoljátok őket a siker keresésébe, akár annak árán is, hogy a sikert emberi eszközökkel érjék el?” A reakciókból láttam, hogy értették, miről beszélek. És hálásak voltak érte.

Szemben azzal, amit eleinte gondoltam: nehéz vezetőnek lenni Amerikában is. A vezetés talán más kultúrákban sem könnyű. A tekintélyellenesség nem mindenhol okoz gondot, de minden kultúra tartogat kihívásokat a vezetők számára. Mi ebből a tanulság? Szerintem az, hogy akár Magyarországon élünk, akár a világ más részén, törekedjünk arra, hogy a Biblia tanítása alapján gondolkodjunk a vezetőinkről, ne a világ szerint! A kultúra nyomása nagy: álljunk ellen neki, menjünk szembe az árral, tanuljuk meg, mit jelent az Isten szerinti vezetés, és közben azt is, mit jelent az Isten szerinti követés! Keressünk jó példákat a Bibliában, és vegyük észre a mi korunkban fellelhető mintákat is! Nem kell, hogy a világ alakítsa a keresztény közösségek hangulatát. Alakítsuk inkább mi a világot! De ha ez túl ambíciózus cél: tegyük legalább a gyülekezeteinket olyan hellyé, ahol a vezetőink be tudják tölteni Istentől kapott elhívásukat! Ez mindannyiunk érdeke, nem?

8 hozzászólás a “Vezetési nehézségek Magyarországon és Amerikában” bejegyzéshez

  • alex:) says:

    Ha szobrász volnék, a modern bálványimádó szobrát úgy faragnám ki, hogy ugyanaz az ember leborulva imádja önmagát. Egy álló és egy leboruló egyforma embert faragnék. Mert ma is imádjuk a bálványt és a legveszélyesebb bálvány magamnak én vagyok. Az Én becsületem, az Én szavam, az Én akaratom, az Én eszem, az Én találmányom. A nagy Én. Oda lehetne írni ez alá a szobor alá: Én imádom az Ént. Ez a ma bálványa. A pénz, a hatalom és a dicsőség. (Gyökössy Endre)

  • B. Marci says:

    Úgy látszik, senki se szereti az engedelmességet.
    Az írást olvasva mélyeket sóhajtottam. Kissé sírni van kedvem… magam miatt.
    Én se szeretem igazán az engedelmességet. Gyanús nekem, még mindig. “Birkák”. Közben persze szeretek róla beszélni, és azt hiszem, tényleg nem képmutatásból teszem, hanem mert megértettem a Bibliából, hogy az engedelmesség alap a keresztény életben. És igen, Istennek hála, már kezdem látni az engedelmesség SZÉPSÉGÉT, azt, hogy a gyülekezet az engedelmességben ábrázolja ki az Atya és a Fiú egységét… –
    “semmit sem tesz a Fiú magától, csak ha látja, hogy mit tesz az ATya” – most őszintén, VONZ ez minket? Nem ugrik be nekünk valahol az agyunk mélyén, hogy “uncsi lehet a Fiúnak”?!

    Miért nem tudok ebben ÉLNI? Miért foszlik semmivé néha minden felismerésem, ha a főnököm valami olyasmit mond vagy kér, amit abban a percben rossznak gondolok?
    És mindig a kivételek, a “de”-k jutnak az eszünkbe – persze hogy vannak kivételek, de valószínűleg az egyház történetében az igazi engedelmes lelkületűek voltak egyben a legkevésbé megtéveszthetők. A keresztény engedelmesség nem teszi az embert fasisztává. Vagy kommunistává.

    Érezni az egyházat, a szentek közösségét. Érezni, hogy tagok, részek vagyunk. Érezni és felismerni a gőgöt, minden bűnök anyját, és ezért elfogadni végre az engedelmességet, minden erények anyját…
    Ezért kell imádkoznom.

  • Szabados Ádám says:

    “valószínűleg az egyház történetében az igazi engedelmes lelkületűek voltak egyben a legkevésbé megtéveszthetők”

    Ezt szépen fogalmaztad meg, Marci. Szerintem is így van. Ha Istenért engedelmeskedünk a tekintélynek, akkor Isten előtt szelíd szívünk van, és tud tanítani bennünket. Amikor kemény a szívünk – mert éppen védjük magunkat attól, hogy emberek kihasználjanak – nem halljuk Isten figyelmeztetéseit sem. A baj vagy akkor van, ha nem engedelmes a szívünk, vagy akkor, ha nem Istenért engedelmeskedünk embereknek.

  • bányász says:

    „(Egyik református lelkész barátomtól tudom, hogy vidéken a lelkészekkel kapcsolatos ambivalens érzés – melyre leginkább talán a „bizalmatlan tisztelet” vagy „tiszteletteljes bizalmatlanság” kifejezés illik – részben abból táplálkozik, hogy a „papokat” régen az úri osztályhoz sorolták, mely a népet szipolyozza. Szeretném hinni, hogy ez csak a történelmi egyházakban igaz.)”

    Ezt valamelyik kommunista tankönyv tanította meg a „népnek” néhány jól sikerült propaganda filmmel karöltve! Soha még olyan szipolyozás nem volt, mint napjainkban és nem az Egyház teszi. Az Egyház jó gazda volt, figyelt és gondoskodott a földjein dolgozók életéről, soha nem vett el annyit, hogy az emberek ne tudjanak normális életet élni ( a kornak megfelelően).

    A tekintély elfogadása mennyiben Hierarchikus, amennyiben fegyverrel hozzák a tudomásodra?

    „Elmeséltem nekik, hogy a magyarok legkésőbb 1956-ban megtanulták: jobb meghúzódni, és ha egy fej kiemelkedik közülük, azt inkább lecsapják, nehogy bajt hozzon rájuk.”

    “Nem érti ezt az a sok ember,
    Mi áradt itt meg, mint a tenger?
    Miért remegtek világrendek?
    Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
    De most sokan kérdik: mi történt?
    Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
    És kérdik, egyre többen kérdik,
    Hebegve, mert végképp nem értik –
    Ők, akik örökségbe kapták –:
    Ilyen nagy dolog a Szabadság?”

    Az USA-ban azt a „lecsapást” megteszi helyettük az FBI és nem is tudnak róla…, de ettől még a polgárok csúnyán félre vannak vezetve és ugyanúgy rabszolgák … csak épp jóllakottak!

    Nem gondolhatod komolyan, a helyes út a kommunizmus volt, az a 56 előtti terror az összes bajjal, amit hozott. Azért tartunk itt, mert VÉRBEFOJTOTTÁK azt a tisztának indult történetet.

    1. Vonják ki a szovjet csapatokat!
    2. Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben Válasszanak új KV-thívják össze a pártkongresszust!
    3. Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista-rákosista bűnösöket váltsák le!
    4. Nyilvános tárgyalást Farkas Mihály és társai ügyében! Vonják felelősségre Rákosit!
    5. Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!
    6. Vizsgálják fölül a magyar–szovjet, illetve a magyar-jugoszláv kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében!
    7. Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján!
    8. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket (a magyar közvélemény nem tud semmiről), a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról! (az 1947. április 10-ei párizsi békében foglalt jóvátétel tízszeresét rabolták el!)
    9. Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!
    10. Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg vállalkozók kapjanak a TSZCS-kkel egyenrangú támogatást!
    11. Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a SZU-ba (Szovjetunió) hurcolt foglyokat!
    12. Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!
    13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!
    14. Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát! Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!
    15. Szolidaritást a lengyel néppel!
    16. Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitatják a követeléseket!

    Másrészt egyetértek veled, mert valóban sok helyen a gyülekezetekben nem az Isteni Hierarchia él, hanem az a fajta „igényesség”, ami a szórakoztató iparhoz teszi hasonlóvá a gyülekezeteket.
    „ha belehajszoljátok őket a siker keresésébe, akár annak árán is, hogy a sikert emberi eszközökkel érjék el?” Sajnálatos hogy érteniük kellett…, akkor lesz újra tekintélye az Egyháznak, amikor újra átveszi a példaadó szerepet. Majd amikor nem az Egyház kullog a világ után, sóvárogva a “sikerre”, hanem a világ akarja valahogy utolérni az Egyházat, mert annyi új ÉRTÉKET közvetít ( nem igazán a materiális értékekre gondolok). Régebben a zenétől a filozófiáig elől járt az Egyház, napjainkban megalakul egy “3 fős fiú csapat” a világban, majd rá egy- három éven belül egy “Ctrl C -Ctrl V” keresztényes …. és lehetne sorolni a kliséket…, a sablonok beleégtek a TVtársadalom epromjába, és a Lelkipásztorok próbálnak megfelelni ennek az “igényességnek”, műsort kell szolgáltatniuk. Csak sajnos az nem pont Istené. A mai világ számára, ami most újdonság az az, ami kell. Holnap ez a dolog elavult és már nem kell! Az Egyház feladata szerintem az, hogy ellenpontot szolgáltasson a világ elvárásaival szemben (mint J S Bach a fugáiban a „kontrapunkt”), és megmutassa a végtelenül létezőt, a maga változhatatlanságában, ezzel egy időben megmutatva ugyanezen hatalom teremtő erejét, jövőbe látását. Nem?

  • endi says:

    Érdekes írás és tanulságos.
    A magyarok lehet, hogy tekintélyellenesek, de mégis a régi szocialistalusta szemlélet erősen él bennük a mai napig: valaki mondja meg mit tegyek, az állambácsi adjon munkát, a nagykülföldi nagymulticég adjon munkát, valaki adja ki a parancsokat és mi teljesítjük. Az egyetemen megszereztem a papírt, tehát jár nekem a jó munka, nem számít hogy nem értek semmihez valójában. Stb stb stb… Ez vastagon szocializmus és szerintem a hívőkre is sokszor igaz.

  • Dávid says:

    Elérhető vajon ez a tanítás valahol? Nem vették fel véletlenül?

  • Szabados Ádám says:

    Felvették, és itt meghallgatható:
    http://www.makingfriends.org/sermons/2010_03_07_Priest-Szabados.mp3.
    A lelkésszel tandemben prédikáltunk a Lukács 18,31-43-ról, az én részem 16:30-tól kezdődik.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum