Néha úgy érezzük, a globális világ egyre sokrétűbb és kiismerhetetlenebb valóságában lehetetlen bármiféle bizonyosat állítani, a kulturális meghatározottság növekvő tudata ismeretelméleti bénultságot okoz bennünk. Az objektív igazság fogalmát egyre kényelmetlenebbnek érezzük, helyette a különböző hagyományok közösségi meggyőződéseiről, szubkulturális beidegződésekről beszélünk. Olyan hosszúnak tűnik az út a feltételezésektől a bizonyosságig, hogy az igazsággal kapcsolatos paralízisünkben inkább az átmeneti biztonságot jelentő cinizmust választjuk. Ebben a helyzetben a több mint másfél száz éves távolság ellenére Kierkegaard meglátásai meglepően időszerűek, még evangéliumi keresztények azon nemzedékének is, akik néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt éppen az objektív igazság védelmében utasították őt el. (Elsősorban azokra gondolok, beleértve magamat is, akik először Francis Schaeffer írásain keresztül találkoztak Kierkegaard személyével.) Kierkegaard két – első hallásra furcsa – megállapítást tesz az igazsággal kapcsolatban, melyeket érdemes közelebbről is megvizsgálnunk: 1. „az igazság szubjektivitás”, 2. „a szubjektivitás nem-igazság”.

1. AZ IGAZSÁG SZUBJEKTIVITÁS. Filozófiai morzsák és Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai morzsákhoz c. álneves írásaiban Kierkegaard Hegel filozófiáját támadja. A krisztushit határán álló Johannes Climacus egyik meghökkentő mondata az, hogy „az igazság szubjektivitás”. Kierkegaard-szakértők egyetértenek abban, hogy Climacus álláspontja fedi Kierkegaard saját episztemológiai (ismeretelméleti) megközelítését. Mire gondolt vajon akkor, amikor az igazságot szubjektivitásként definiálta?

Szubjektivitás alatt Kierkegaard szenvedélyt, bensőségességet értett, annak az ellentétét, amit tudományos indifferenciának nevezünk. Kierkegaard egy percig sem tagadta az objektív, propozicionális igazság létét, sem azt, hogy az igazság megismerése fontos lenne, provokatív mondatával pusztán arra akart rámutatni, hogy az igazság nem csak azzal kapcsolatos, amit hiszünk, hanem azzal is, ahogyan hiszünk.

Kierkegaard szerint minden spekulatív filozófia (akár empirikus, akár idealista) hibádzik, mert a létező „én” soha nem képes anélkül ítéletet alkotni a valóság és a gondolkodás kapcsolatáról, hogy ne éppen gondolkodása váljon az objektív ítéletalkotás legfőbb akadályává. A tökéletesen objektív igazsághoz a létező „én”-nek meg kell szűnnie, hogy a szubjektivitás a lehető legkisebb mértékűre csökkenjen. Ez viszont éppen a megismerés lehetőségét teszi értelmetlenné. A helyes gondolkodás előfeltétele Kierkegaard szerint csakis az lehet, hogy a létező „én” létezését teljes súlyával figyelembe vesszük, és az igazságot a szubjektum bevonásával tételezzük. Minden spekulatív filozófia – és Kierkegaard itt elsősorban Hegel rendszerére gondol – alapvető tévedésben van ezen a ponton. Az igazság szubjektivitás, mert az igazság az aktuális létezőből indul ki.

A spekulatív gondolkodók azzal replikáznak, hogy ha az igazság szubjektivitás, akkor az igazság lehet őrültség is. Ki ment meg bennünket a Don Quijote tipusú lovagok szubjektív igazságától? Kierkegaard válasza az, hogy az őrültségtől az objektív igazságban való hit sem ment meg. „Az objektív igazság mint olyan egyáltalán nem dönti el, hogy annak, aki kimondja, ép-e az elméje; sőt, ellenkezőleg, elárulhatja azt is, hogy bár emberünk őrült, de amit mond, az ettől még teljesen, tökéletesen, s különösen objektíve véve igaz lehet.” Példának egy diliházból szabadult őrültet hoz, aki az utcán azt kiáltozza, hogy a föld gömbölyű. Az objektív igazságban való hite nem teszi őt kevésbé őrültté. Ráadásul a szenvedély és bensőségesség nélküli spekulatív megközelítés adott esetben az őrültségnek egy rosszabb formája is lehet, mint Don Quijote megmosolyogtatóan hibbant viselkedése. Az iparosodás rombolása Kierkegaard számára azt bizonyítja, hogy a racionális gondolkodás nem mentes az őrültség egy rendkívül veszélyes formájától. Nem az objektív igazság véd meg bennünket az őrültségtől, hanem az, ha bensőleg is az igazságban vagyunk.

Az objektív igazság esetében azt hangsúlyozzuk, amit mondunk, a szubjektív igazság esetében az is fontos, ahogy mondjuk. Az objektivitás definíciókban érdekelt, a szubjektivitást a bensőségesség érdekli. A valódi igazság mindig kapcsolatban van a bensőségesség szenvedélyével. Amikor az örök igazságot bensőleg ragadjuk meg, és a szubjektív „én” szenvedélyesen részt vesz a folyamatban, igazságról beszélünk, még akkor is, ha az örök igazságot nem teljesen értettük meg. Amikor egy bálványimádó a megfelelő szenvedéllyel imádkozik istenéhez, Kierkegaard szerint jobban az igazságban van, mint az a keresztény, akinek szíve távol van igazhitűségének Istenétől. Ettől még a keresztény hite az objektív igazság, de az igazság elsősorban nem intellektuális, sokkal inkább kardinális kérdés.

2. A SZUBJEKTIVITÁS NEM-IGAZSÁG. Kierkegaard nézete első hallásra azt a posztmodern vélekedést támasztja alá, hogy mindannyian saját szubjektív világunk episztemológiai fogságában vagyunk, ezért annyi igazság létezik, ahány ember van a világon. Kierkegaard azonban egy másik mondattal egészítette ki előző állítását. Nem csak azt mondta, hogy „az igazság szubjektivitás”, de azt is, hogy „a szubjektivitás nem-igazság”. Mire gondolt?

Arra, hogy az igazság általunk létezik ugyan, de eredendően nem bennünk van. A görögök elképzelésével szemben szükségünk van külső kinyilatkoztatásra ahhoz, hogy az igazságban lehessünk. Plátón is és Arisztotelész is azt tanította, hogy az igazság bennünk van, csak valamilyen módon elő kell hívnunk azt. Kierkegaard elutasította mind az ideák világára való visszaemlékezésből fakadó, mind a magként bennünk rejlő igazság koncepcióját. A szubjektivitás nem-igazság – mondta –, mert az igazságnak kívülről kell belénk hatolnia.

Kierkegaard Jézus Krisztusban látta a kívülről hozzánk érkező igazság legfőbb formáját, mert benne találkozik a végtelen Isten a véges emberrel. Krisztus botránykő, kifürkészhetetlen, érthetetlen paradoxon az objektív gondolkodó számára, de igazság a hívőnek. Krisztus kívülről érkezve oly módon „termékenyíti meg” a szubjektumot, hogy a hívő szubjektivitása ne maradjon többé nem-igazság, hanem éppen fordítva, a kívülről jövő igazság bensővé válva, szenvedéllyé formálódva szubjektivitás lehessen. A szubjektivitás nem-igazság, de az igazság szubjektivitás.

3. A HIT BOTRÁNYA. Hegel szerint a szellem megismerése a művészet, a vallás és a filozófia által lehetséges. Kierkegaard szerint a megismerés végső formája a hit. Mivel Krisztus megjelenése az igazság legfőbb formája, ez az igazság viszont érthetetlen paradoxonként áll előttünk (a paradoxon az, hogy az ember Jézusban az Isten jelent meg), az igazság természete éppen vele kapcsolatban mutatkozik meg legtisztább formában. Krisztussal szemben ugyanis végtelenül felértékelődik a szubjektív „én” irányultsága.

A helytelen hozzállás – a nem-igazság – kétféle is lehet: lehet a paradoxonnal szemben az igazság objektivitására való törekvés, és lehet a paradoxonban való megbotránkozás. Az objektivitásra való törekvés, ahogy láttuk, a szubjektum kiiktatására tett kísérlet, ami végső soron a valóság tagadása, ezért nem-igazság. Az objektivitás lehet a megbotránkozás egyik formája is. Amikor valaki Krisztus keresztjét bolondságnak mondja, mert értelme számára meseszerűnek, értelmetlen zagyvaságnak tűnik, elképzelhető, hogy a Krisztussal szembeni belső megbotránkozását leplezi az objektivitás fölényével. Ez azonban az Istentől kívülről érkező, és bennünk megszülető igazság elutasítása, ezért nem-igazság.

A hit Kierkegaard szerint mindig a botrány ellenére való hívés. A hit ugrás az ismeretlenbe, a botránkozás legyőzése, személyes bizalom. A hit nem a megértéssel kezdődik, hanem a befogadással. A hit lépését az objektív bizonyítással helyettesíteni akaró ember az igazságtól távolodik, mert objektivitás csak a szubjektum feláldozása árán lehetséges, ami a legnagyobb nem-igazság. Magyarra fordítva, az igazság vagy örökkévaló távolságra van tőlünk, melyet semmi (filozófia, hermeneutika, kulturális antropológia, pszichológia, szociológia) nem képes áthidalni, vagy olyan közel van hozzánk, hogy egyetlen ugrással a karjaiban vagyunk. Kierkegaard szerint az utóbbi a helyzet. „Közel van hozzád az ige, a te szádban és a te szívedben, mégpedig a hit igéje, amelyet mi hirdetünk.” (Róma 10,8) Az objektív távolságtartással a gyermeki hit bensőségessége áll szemben.

4. AZ IGAZSÁG KOMMUNIKÁLÁSA. Az igazság szubjektivitásából következik, hogy az igazság kommunikálása csak a szubjektum figyelembevételével történhet. Az igazság hirdetésekor nem az objektív gondolkodó szenvedélymentes intellektusát, hanem az igazság befogadására készülő személy belső világát célozzuk meg. A keresztény misszionárius feladata nem csak az, hogy a másik értelmét meggyőzze, hanem az, hogy teljes lényével Isten felé fordítsa. Ehhez azonban a szívét kell megnyernie, mely magában foglalja ugyan az intellektust is, de jóval több annál: az illető egész egzisztenciája.

Kierkegaard-nak határozott elképzelése volt a szív megnyeréséről, melyet egész szerzői tevékenysége tükröz. Kierkegaard meggyőződése volt, hogy vallási igazságokat csak közvetett módon lehet kommunikálni. Ha valódi krisztushitre akarunk vezetni másokat, a szenvedélyeiket kell felébresztenünk. Erre pedig csak az indirekt kommunikáció képes. Természetesen szükség van közvetlen kommunikációra is, de csak közvetett kommunikációval együtt. Aki Krisztust nem egzisztenciálisan – szenvedélyesen, belülről, szívből – ismeri, az még nem ismeri őt. A misszionárius feladata a szív megszólaltatása és állásfoglalásra késztetése.

Kierkegaard Szokratész maieutikus (bábáskodó) módszerét követte. Szokratész nem közvetlenül tanított, hanem kérdésekkel segített tanítványainak abban, hogy „megszüljék” a bennük levő igazságot. Kierkegaard szerint a kereszténnyé válás folyamatában legfeljebb bábaasszonyok lehetünk, akik segítenek a megértésben, de az ismeretet közvetlenül nem képesek átadni. Meglehet, sikerrel járna az ilyen közvetlen ismeretátadás, de nem válna belőle valódi krisztushit. Az ugyanis csak szenvedélyként valódi. Az igazságot mindenkinek belülről kell megértenie – még ha kívülről jön is –, hogy szenvedéllyé váljon. Mi csak elősegíteni tudjuk ezt a folyamatot, de felebarátainknak kell „megszülniük” a válaszokat. Kierkegaard hitte, hogy a vallási ismeretek legfőbb (és bizonyos tekintetben egyetlen) kommunikátora Isten maga. Mi csak bábaasszonyokként állunk a megtermékenyítő Isten és a megtermékenyített ember között.

Kierkegaard esztétikai-filozófiai írásaival a közvetett kommunikáció szokratészi módszerét alkalmazta, hogy dán honfitársai – de legalább néhányuk – figyelmét ráirányítsa egzisztenciájuk legfontosabb kérdéseire. Direkt kommunikációval pedig a kereszténység válaszait tárta eléjük, hogy az igazság szenvedélyes híveivé válhassanak. „Bal kezemmel a Vagy-vagyot nyújtottam a világnak, jobbommal két épületes beszédet; de mindenki, vagyis majdnem mindenki jobbjával nyúlt a bal kezem után… Isten előtt tisztában voltam vele, mit akarok, számomra a két épületes beszéd volt a fontos, miközben persze tudtam, hogy ezt csak igen kevesen értik.” De aki értette, az szenvedéllyel ragadta meg.

(Folyt. köv.)

***

A cikksorozat eredetileg az El Mondo újságban jelent meg.

2 hozzászólás a “Az igazság és a szeretet szenvedélye Kierkegaard filozófiájában (2)” bejegyzéshez

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum