Isten és a világ kapcsolata felfoghatatlan misztérium, igazán csak metaforákkal tudunk beszélni róla. Pál például a fazekas-edény metaforát használja. „Mondhatja-e alkotójának az alkotás: ’Miért formáltál engem ilyenre?’ Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?” (Róm 9,21) A képben érzékelhető ontológiai szakadék van az alkotó és az alkotás, a fazekas és az edény között. Az edény teljes mértékben a fazekas szándékától függ. Az agyag nem tervezi meg önmagát, nem létezik a fazekas terve és formáló keze nélkül. Az alkotás az alkotó műve, olyan lesz, amilyenre az alkotó alkotja őt: hosszúkás, lapos, kicsi, nagy, göcsörtös, díszes, egyszerű, bonyolult, agyagszínű vagy mázas. A létbeli szakadék miatt abszurd a gondolat – ebben a metaforában legalábbis –, hogy az alkotás megkérdőjelezze alkotója szándékait.

Irodalmi analógia?

Vajon át lehet-e ültetni az alkotó-alkotás metaforáját az iparművészetből az irodalomba? Beszélhetünk-e Isten és a világ kapcsolatáról úgy, mint szerző és alkotás kapcsolatáról? Lehet-e a világot Isten kommunikációs tevékenységeként felfogni, melyben a szó életre kel? Kevin Vanhoozer szerint az analogia auctoris (a szerző analógiája) eddig kiaknázatlan lehetőségeket rejt az Isten és a világ kapcsolatát kutató teológusok számára. Vanhoozer immár három vaskos monográfiában próbálta kihasználni az analogia auctoris metaforikus lehetőségeit. Először az Is There A Meaning In This Text? (Zondervan, 1998) című hermeneutikai könyvében alkalmazta a beszédaktus-elmélet kommunikációs modelljét a Biblia szövegére. The Drama of Doctrine (Westminster John Knox Press, 2005) c. műve szintén az irodalom – elsősorban a drámaelmélet – szemszögéből foglalkozott a rendszeres teológia és a keresztény élet alapkérdéseivel. Legutóbb pedig a Remythologizing Theology (Cambridge University Press, 2010) c. páratlanul izgalmas teológiai kötetében használta a kommunikáció analógiáját Isten és a világ kapcsolatára. Ez utóbbi tűnik számomra az eddigi legbátrabb, és egyben legkockázatosabb kísérletének.

Miről is szól a szerző analógiája? Az analogia auctoris az íróhoz és a szöveghez hasonlítja Isten és a világ kapcsolatát. A szerző a szó által új világot hoz létre, melynek léte tőle függ, és amelynek milyenségét ő határozza meg. Az új világ a szerző kommunikációja. A szerző kívül áll az általa megalkotott világon, de teljes mértékben meghatározza a struktúráját, törvényeit, szereplőit, konfliktusait és végkifejletét. A szerző úgy teremtője és szuverén ura az alkotásának, hogy maga nem ugyanannak a dimenziónak a része. Mégis több köze van az alkotásához, mint a történet bármely szereplőjének, hiszen a történet minden részlete az ő akaratából, és nem a szereplők akaratából létezik.

Nem nehéz észrevenni, hogy ez a metafora mennyire közel áll a Biblia Istenről és a világról szóló tanításához. A Biblia első lapjain azt olvassuk, hogy Isten szólt, és a világ lett. Kezdetben volt Isten (1Móz 1,1), és kezdetben volt a Szó (Jn 1,1). A világ nem volt, hanem lett, mégpedig a Szó által. Isten azt mondta, hogy legyen, és a világ megszületett. A kozmosz Isten szavára jött létre, és azóta is Isten szava tartja fenn és kormányozza a végkifejlet felé (vö. 2Pt 3,5-7). Az analogia auctoris által megérthetjük, hogy Isten ugyanúgy nem része a világunknak, ahogy nem része a a szerző a könyvének. Istent olyan ontológiai szakadék választja el tőlünk, mint az írót a szereplőitől. És ugyanolyan közel is van hozzánk.

Az irodalmi analógia kockázata

Vanhoozert olvasva mégis kettős érzések voltak bennem. Az analogia auctoris a nyilvánvaló heurisztikus jellege mellett – melyről mindjárt többet is mondok – azonnal érzékelhető kockázatokat rejt magában. Az amerikai teológus valószínűleg tisztában van az analogia auctoris veszélyeivel, de úgy érzem, kevés figyelmet fordít a legkomolyabb kockázat elhárítására. Mire gondolok? A Pál által használt háromdimenziós iparművészeti alkotás analógiájához képest egy író képzeletében született és papírra vetett világ lényegesen elvontabb metafora. A veszély az analógia absztrakt természetében rejlik. A kézzel tapintható és szemmel megfigyelhető agyagedény valóságához nem fér kétség, de vajon elmondható-e ez egy fiktív történet karaktereiről? A regény szereplői az olvasó számára egy ideig természetesen valóságosnak hatnak, néha valódibbnak is, mint egy élettelen agyagedény, mellyel nemigen tudunk azonosulni (szemben például Hemingway öreg halászával vagy a mesebeli Nucával), de léteznek-e ezek a szereplők abban az értelemben, ahogy egy ember, egy állat vagy akár egy háromdimenziós váza? Nem a realizmus és a fantasy közti különbségről, hanem a valóság és a fikció közti szakadékról beszélek.

A problémára rávilágít Josef Rusnak 1999-ben forgatott filmje, A 13. emelet. Douglas Hall és Hannon Fuller professzor, két ügyes számítógép-programozó megalkotja a harmincas évek Los Angelesének virtuális világát. Ha akarnak, egy időre „alá” is tudnak szállni ebbe a világba, és kapcsolatot tudnak létesíteni a virtuális valóság lakóival. Észreveszik, hogy a fiktív világ emberei ugyanolyan valóságosnak hiszik saját létüket, mint amilyen valóságosnak éli meg Hall és Fuller a saját létét. Ez zavarbaejtő a programozók számára, különösen akkor, amikor rájönnek – vigyázat, spoiler következik! – hogy valójában saját világuk is csak egy virtuális világ, azt is kitalálta és megprogramozta valaki. A film nagy kérdése: lehet-e valóságos az a lét, amely valaki más képzeletének a terméke? Van-e súlya annak a világnak, amely csak egy számítógép áramköreiben létezik? Az analogia auctoris kapcsán hasonló problémával állunk szemben: ha Isten a szerzőnk, és mi az ő „regénye” vagyunk, van-e súlya a létünknek? Lehet-e valódi szabadságról, lehet-e valódi létezésről beszélni?

Talán nem véletlen, hogy a Biblia inkább a fazekas és az agyagedény hasonlatával él, és bár a Bibliában is a szó a teremtő eszköz, ami a szó által létrejön nem szöveg (ideák absztrakt „megtestesülése”), hanem hús-vér (de legalábbis tárgyi) valóság. Mégsem vetném el az analogia auctoris létjogosultságát. Ha tisztában vagyunk az analógia veszélyeivel és tiszteletben tartjuk az alkalmazás határait, éppen az analogia auctoris kissé absztrakt volta segíthet abban, hogy Isten és a teremtmények kapcsolatának dinamikáját árnyaltabban láthassuk. Ha belegondolunk, Pál agyagedény-hasonlata sem veszélytelen, ha az analógia túlnő azon a korlátozott szerepen, melyet az apostol szánt neki. Az agyagedény képe a tárgy élettelenségével azt sugallhatja, hogy mi is csak tárgyak vagyunk Isten kezében, nincs érzésünk és érzékelésünk, nincs önálló gondolatunk, és nincs saját akaratunk sem. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de az iparművészeti analógia ezt már nem tudja nekünk megmutatni. A szerző analógiája is korlátozott, de képes olyan metaforikus igazságokat mozgósítani, amelyek a fazekas metaforájában nem kerülhetnek elő.

Az irodalmi analógia ereje

A szerző analógiája az iparművészeti analógiánál hatásosabban világítja meg azt az igazságot, hogy Isten és a világ között ontológiai szakadék húzódik. Ott van például Isten és az idő kapcsolatának dilemmája. Sokat vitatkoztak teológusok és filozófusok azon, hogy Isten számára egyáltalán nincs-e idő, vagy csak máshogyan telik, mint a mi esetünkben. Ha a szerző analógiáját használjuk, azonnal más megvilágításba kerül ez a kérdés. A történet ideje nem a szerző ideje, hiszen az író és a karakterei egészen más dimenzióban léteznek. „A Szerző bármelyik oldalon kinyithatja a könyvet, oda-vissza lapozgathat benne, ahogy kedve tartja.” (Remythologizing Theology, 323) Ugyanez igaz a térre. A teológia régi kérdése, hogy mit jelent Isten mindenütt jelenvalósága, ha a teremtményeknek van kiterjedésük. Hogyan kapcsolódik Isten végtelensége a világ valóságához? Nem a panenteistáknak van igazuk, akik szerint Isten végtelensége miatt a kozmosz szükségszerűen része Istennek? A szerző analógiája által ezt a teológiai kérdést is más szemszögből nézhetjük. Ha Isten és a világ kapcsolatát a szerző és a szöveg viszonyához hasonlítjuk, a végtelenség térbeli elképzelése irrelevánssá válik, hiszen a szöveg a szerző jelenlétében realizálódik, a szerző a történet minden pontján időben is és térben is jelen van, és mindaz, ami a történetben testet ölt, a szerző teljes felügyelete alatt zajlik. A szerző elöl és hátul körülveszi a szereplőket, és felettük tartja a kezét.

Ha az analogia auctoris bibliai alkalmazását követjük, Isten többféleképpen szerzője és formálója a világunknak. Egyrészt külső szerzője mindannak, ami történik. Szerzőként akkor is az események ura lenne, ha önmagáról semmilyen jelt nem adna nekünk, ha örökre deus absconditus maradna, akire csak alkotásain keresztül következtethetünk. Isten azonban konkrét szereplőként is felbukkan a történetben. Beleírja magát a szövegbe. Ő JHVH, aki megjelenik Mózesnek a csipebokornál, évszázadokkal korábban pedig kijelenti magát az ősatyáknak. Ő az, aki szövetségre lép Ábrahámmal és utódaival. Ő a törvényadó Isten és a próféták által beszélő Isten, Izráel Szentje. Ő a Seregek Ura, aki harcol Izráel oldalán.

Az analogia auctoris alapján nehéz eldönteni, hogy a történelemben cselekvő és beszélő Isten külső szerzőként, vagy belső résztvevőként vesz-e részt az eseményekben. A Biblia központi üzenete – Jézus Krisztus eljövetele – azonban félreérthetetlenül részévé teszi a Szerzőt a szövegének. A Szerző karakterré válik és kiszolgáltatja magát a többi szereplőnek. Kívülről jön, de belsővé teszi magát. Itt persze megint óvatosan kell értenünk az analógiát, mert a Biblia nem csak annyit állít, hogy Isten kívülről – mindenféle tét nélkül – beleszőtte saját alakját a regénybe, ahogy némely író tenné, hanem azt, hogy a szó legszorosabb értelmében valóban részévé is vált a történetnek. (A 13. emelet ezt viszont jól illusztrálja: Hall és Fuller ténylegesen beléptek az általuk készített virtuális világba, és önmagukat is sérülékennyé tették azáltal, hogy kapcsolatba léptek kreatúráikkal.) Azt a dimenzióváltást, ami Jézust a dicsőségből hozzánk vezette, az irodalmi metafora páratlan erővel ragadja meg. Annál nagyobb ontológiai szakadékot nehéz lenne elképzelni, mint ami a szerző és a szöveg között van, az isteni Szó mégis áthidalta ezt a távolságot.

A szerző analógiája kockázatos analógia, de a heurisztikus potenciálja felbecsülhetetlen, ha óvatosan bánunk vele, és ügyelünk arra, hogy a Biblia póráza mindvégig féken tartsa. Az analógia leghasznosabb oldaláról – arról, ahogy az emberi szabadság és az isteni szuverenitás kapcsolatát megvilágítja – a következő bejegyzésben fogok írni.

***

A szerző analógiája: Tolsztoj vagy Dosztojevszkij?

A gonosz hangja a szerző analógiájában

4 hozzászólás a “Isten és a világ kapcsolata: jó a szerző analógiája?” bejegyzéshez

  • endi says:

    Hát pedig ha valaki nem érti meg, hogy az eleve elrendelés és a szabad akarat EGYSZERRE igaz, akkor sose fogja megérteni ezeket a dolgokat.
    Bizony egyszerre igaz, és bizony ez semmivel se csökkenti az földi törtések, az emberi döntések súlyát.
    Pál tökéletesen fogalmaz: bizony Isten szempontjából sima programok vagyunk. Mindent ő döntött el előre. Nem is lehetséges másképp, mert akkor nem lenne mindenható az Isten.
    És mégis igaz a szabad akarat is, a döntési felelősségünk. Együtt igaz a kettő, nincs semmiféle ellentmondás, csak éppen nem könnyű megérteni. 🙂 Mondjuk én könnyen dumálok, mert már 17-18 évesen (22 éve) amikor elkezdtem programozással foglalkozni, lényegében megértettem ezt (saját magamtól).

    A fő kérdés tehát nem az hogy melyik igaz, hanem az ami valszeg Pálnak is feltettek: hogy lehet hogy akkor mégis elítél Isten, ha egyszer ő teremtett rossznak. És a válasz meg ott van ügye.

    Számomra furcsa hogy az évezredek alatt a sok okos teológus nem érti ezt…

  • Akos says:

    Endi, ismeretlenül is megkérnélek, hogy programozóként magyarázzad meg nekem, amit megértettél a szabad akaratról és az eleve elrendelésről, esetleg Istenről. Segítség lenne nekem. Én nem vagyok programozó, de egy ugyancsak számítógépes gondolkodású embernek kellene én is az ehhez hasonló dolgokat elmagyarázzam, eddig sikertelenül. Hátha te tudsz ebben segíteni. Természetesen e-mailben is lehet. Előre is köszönöm.

  • alex:) says:

    Kedves Ákos,az Endi jól írja,mert hasonlóképpen beszélnek maguk az orvosok is,akik a génsebészettel foglalkoznak és saját szemükkel megtapasztalják,hogy bele van plántálva az emberi szervezetbe,milyen lesz a hajad szíve,sőt milyen vastagságú,a nemed, a szemed színe,sőt,hogy meddig fogsz élni az is. Csak beszélj egy orvossal,aki ebben a szakmában dolgozik,elmondja neked.
    Áldást.

  • Pető Hunor says:

    UniVerzum = Egy kimondott szó/ige 🙂

    Lehetne rendszerezni még, de talán így is következő lesz:

    Szerintem, ha az analógiát a legpontosabban akarjuk megfogni egy programozót és virtuális valóságából indulhatunk ki. A programozó még szereplő is lehet a saját világában. Isten és a világ kapcsolata még ennél is érdekesebb:

    Jézus mondja: Én és az Atya egy vagyunk! (Jn10,30)

    Mi van a világos összességét tekintjük az Atyának? Elég világos, hogy egyetlen szereplő sem láthatja a Teljességet (Kol1,17; Kol2,9), amiben ő maga is él, mozog és van (Csel17,28). Olyan ez mintha Vuk az egyik filmkockán látná a teljes filmtekercset, amin ő is van. Isten tulajdonságait egyedül a világok összességének a tartalma adja meg. Azért Szeretet, mert ez érvényesül minden létező világban, annak minden szegletében. Azért Igazság mert az is érvényesül, azért Teljesség, mert nincs mivel bővíteni. Giordano Bruno fogalmazta ezt meg tökéletesen: Az okról, az elvről és az egyről. http://users.atw.hu/irodalomelmelet/bruno.pdf (1. bekezdés) A világegyetem alatt a világok összességét értsük (láthatók és láthatatlanok Kol1,16). Isten Disősége és Hatalma is ezen egészben látszik meg. Bölcsessége is teljes mértékben jelen van. Xenophanész a éleai iskola alapítója, úgy látta, hogy Isten mindeneüt fül, mindenütt szem és mindenütt kéz is. (ez sokan Newton szájába adják egy másik formában.) Mindenütt jelenvaló.
    Ez még egy személytelen istenség lenne. Panenteizmus vagy akármi.
    Jézus Krisztus teszi ezt személyessé. S rajta áll, hogy ez a világ Szeretet, Bölcsesség, Igazság, Kegyelem, Valóság és így tovább. Kol1 is ezt fejezi ki, hogy minden általa, rá nézve és benne teremtetett. Tetszett a Teljességnek hogy benne lakjon (testileg) Kol1,17; Kol2,9; Zsid1,3 Képe a láthatatlan Istennek. A világok összességét Jézus Krisztus személye teszi azzá, ami személyes Atyává.

    Én és az Atya egy vagyunk (Jn10,30)

    Ízlelgessük a súlyát, a fentiek fényében. Dobjuk ki a Világok összességéből Jézust. Kapunk egy rideg személytelen valamit. Dobjuk most ki a Világok összességét. Nincs Jézusnak, hol kifejtenie magát. A kettő ennél nagyobb egységet nem alkothat, úgy hogy közben mégis megkülönböztethetőek.

    Jézus az Atya jobbján ül. Ez a kép megtévesztő, mert azt súgja az Atya is térben van. Isten lélek. Őt soha senki nem látta és nem is láthatja, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, jelentette ki őt. (Jn1,18)

    Xenophanész felismerte Istent, még sem mint Istent dicsőítette, nem látta meg benne a személyest.

    Dszaszpernek: (már ha ide keveredik): Ez a nemlineáris istenképem. A világok összessége változatlan és változtathatatlan.

    Jézus Krisztus tettei azok, amik megmutatják nekünk a Szerzőt. A Szerző se több, se kevesebb, mint amit Jézus Krisztus által megvalósít. Kol1,17; Kol2,9; Jn1,18; Zsid1,3. . Egyáltalán tőle tudjuk, hogy van Szerző. Aki nincs távol egyikünktől sem, hisz benne élünk, mozgunk és vagyunk. (Csel17,28). Tőle kapunk életet, lélegzetet és mindent (Csel17,25).

    Érdemes meggondolni, azt is, hogy Világok összessége, hogyan lehetne egyetlen bálvány szoborban kiábrázolható?

    A materialista filozófia szerint csak ez a látható Világegyetem létezik. Ez a van, a volt és a lesz. Igen, de Jézus már ebben felismerhető. Nincs mentségük.

    Vigyázat a fenteiket senki se értse úgy hogy minden Isten, ami Istenben van. Még az sem igaz, hogy Isten nevei, mint Szeretet, Igazság, Jóság, … maguk istenek lennének önmagukban.

    Még egy kitérő JHVH-ra. Jézus teofániája sokszor jelent meg az Ószövetségben, ő használta a JHVH nevet is az égő csipkebokorban: VAGYOK, aki VAGYOK. A VAGYOK küldött engem tihozzárok. Egyszer Jézus azt találta mondani a fariztusoknak és írástudóknak, hogy Ábrahám látta a napját és örült. Mire felháborodva megkérdezték, hogy 50 éves sem vagy s láttad Ábrahámot? Jézus válasza: Mielőtt Ábrahám lett, VAGYOK. Erre köveket ragadtak, mert JHVH-t mondott. Eggyé tette magát Istennel.

    YHVH egy örök egyidejűséget kifejező VAGYOK. Lásd: Francis Schaeffer: Aki VAN.
    Kairos. Egyetlen pillanat. Amit mond az benne múlt jelen és jövő. Róm8.29-30 ezért használhat befejezett időt, azokra is akik téridőben csak ezután kerülnek sorra.

    Felmerült, hogy mennyire élheti meg a szerzemény magát valóságosnak. Nos szerintem ennél jobban semmiképpen. Amúgy a fizikai megvalósítás lényegtelen. Mivel a virtuális valóság nem kideríthető, nem sok értelme van kutatni sem. Akár agyak is lehetünk egy tartályban. (Putnam) Az számít minek éljük meg. Apropó: Mi is az anyag? Sok semmi. A test atomokból áll. Ennek nagy része semmi. Belül atommag, aminek megint a nagy része semmi. James Jeans mondta, hogy az anyag sokkal jobban hasonlít egy gondolatra, mint egy mechanikus szerkezetre. (A. Siebel: A relativitáselmélet és a Biblia című könyvében van ha jól rémlik a pontosabb idézet.) Persze ha egyszer valaki felébresztene, akkor más lenne az ábra, de erre való a hitünk. Hitben járunk nem látásban, hogy sosem ébresztenek fel, hanem az örök élet dicsősége vár. Egy biztos csak azért létezhetünk, mert Isten VAN.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum