Mi a művészet célja? Elképzelem, hogy némelyek már a kérdéstől is lúdbőrösek lesznek. Miért kell, hogy célja legyen a művészetnek? És ha nincs célja? Van, aki szereti a világot felhúzott órához hasonlítani, de ez ma már kevesek szubkulturális életérzése. A többség nem akar mindenestül funkcionális világban élni. Felszabadult a modernitás utilitarizmusa alól, és nem akar újból rabjává válni. Nem akarja Giacometti szobrait vagy Mikszáth novelláit úgy osztályozni, mint környezetismeret órán a hasznos és a kártevő bogarakat. Már nem hiszi, hogy mindig az lenne a jó, ami hasznos. Egyre több ember meggyőződése, hogy a jó valójában az, ami élvezetes, nem az, aminek célja van. Melyikünk szeretett gyerekként inkább az iskolapadban céltudatosan figyelni, mint a vidámparkban céltalanul szórakozni? Na ugye. Milyen életidegen megfontolásból akarnak némelyek felnőttként mindenből iskolapadot csinálni, mikor létezhetnek a dolgok vidámparkként is? Miért legyen minden olyan célszerű és fegyelmezett, mint Torma Gedeon, ha egyszer Abigél sokkal szerethetőbb és izgalmasabb nála?

Cél vagy hasznosság?

Természetesen a művészet céljáról is keresztényként írok, egy ellenkultúra szemszögéből, ezért a többség számára vitatható állításokat fogok tenni. Előbb azonban hadd tisztázzak egy félreértést. A cél nem feltétlenül jelent hasznosságot. Cél lehet a szórakoztatás is. Cél lehet a gyönyörködtetés is. Cél lehet a feledtetés vagy az élményszerzés is. Abigélnek is van célja, nem csak Torma Gedeonnak, sőt, a kettő néha nem is áll távol egymástól. A vidámpark is céllal épül: az a célja, hogy örömet és szórakozást nyújtson (meg pénzt a befektetőknek). Ha a művészet semmi mást nem ad, csak élményt, azzal is célt tölt be.

A művészet legegyszerűbb meghatározását eddig a volt zen szerzetes Ellis Pottertől hallottam: „A művészet szándékos emberi cselekedet.” Ennél nehezebb lenne monisztikusabb (és ezért vitathatóbb) definíciót találni, de ami benne van ebben a három szóban, az mégis nagyon sok. A művészet Potter szerint szándékos emberi cselekedet. Az tehát nem művészet, ha a festő véletlenül belebotlik a festékesüvegbe, és a festék ráömlik a vászonra. Az viszont már művészet, ha a festő úgy dönt, hogy ez része maradjon alkotásának. A művész céllal alkot. Lehet, hogy csak unatkozik, és az alkotással az unalmát akarja elűzni. Lehet, hogy az érzéseinek enged utat. Lehet, hogy ünnepel. Vagy éppen megbotránkozik. Talán üzenni is akar nekünk. Vagy valakinek. A lényeg: a művésznek van szándéka. Egyáltalán nem biztos, hogy az alkotása hasznos, de van célja vele. Ha más nem, legalább az, hogy elüsse az időt.

Fontosnak tartom a cél és a hasznosság közti különbségtételt, de nem szeretnék kitérni saját kérdésem elől. Mi a művészet célja? Egy ilyen általános kérdésre nyilván csak általános választ adhatok. Nem azt kérdezem tehát, hogy mi volt a célja XY művésznek (festőnek, írónak, zeneszerzőnek, szobrásznak) egy-egy alkotásával, hanem azt, hogy mi legyen általában a művészet célja, vagy merészebben fogalmazva: mire szánta Isten a művészetet. A kérdésre kétféleképpen szeretnék felelni. A válaszom első felében azt a közvetlen célt nevezem meg, amelyet keresztények és nem keresztények egyaránt számos alkalommal megfogalmaztak már a művészet céljaként. A válaszom második felében a végső célról fogok beszélni, amire viszont nekünk, keresztényeknek kell emlékeztetnünk a világot.

Tanítani és gyönyörködtetni?

Horatius római költő két szóban fogalmazta meg az irodalom célját: prodesse et delectore (tanítani és gyönyörködtetni). Amit Horatius az irodalomról mondott, azt (mutatis mutandis) igaznak tartották a művészetre általában is. A művészet dulce et utile (édes és hasznos): van nevelő célja (hasznos), és van gyönyörködtető célja (édes). A művészet megtanít bennünket látni és élvezni a világot. Ezt gondolták legalábbis az emberiség történelmének elmúlt két évezrede során, egészen a közelmúltig. A művészet céljának hagyományos értelmezése mellé két egymástól különböző okból kerültek kérdőjelek. Az egyik bírálat a modernitásba belefáradt nyugati világunkban született: sokan a művészet nevelő célját kérdőjelezik meg. A másik bírálat buzgó keresztényektől jön, akik a művészet gyönyörködtető szerepét tartják időnként felesleges időpocsékolásnak.

Mivel a művészet a történelemben (különösen a huszadik században) néha a legdurvább propaganda eszközévé silányult, és mivel a nyugati kultúra rezignáltan, de öntudatosan lemondott a „nagy narratívákról” (Francois Lyotard elhíresült szavai), vagyis az általánosan érvényes és kötelező világlátásokról, a világnak ezen a táján a művészet nevelő célját nem szeretjük hangoztatni. Túl sokan, túl sokáig, túl sok mindenre akartak megtanítani bennünket, most már azt várjuk a művésztől, hogy egyszerűen csak önmagát képviselje, és bízza ránk, hogy mit és hogyan olvasunk ki az alkotásaiból. Ne akarjon nevelni. Azt az embert tartjuk jó művésznek, aki nem rágja a szánkba a mondókáját. A jó műalkotás éppen arról ismerszik meg, hogy nem didaktikus; inkább olyan, mint a szerelem, mely kacérkodik velünk, és a közvetett kommunikáció vonzása által kelti fel bennünk a szenvedélyeket. A jó művészet hatása bennünk fogan meg és általunk születik, ezért mindig egyszeri és megismételhetetlen. Vagyis nem általános érvényű. Ha a műalkotás didaktikus, úgy érezzük, megerőszakol bennünket, és ha engedünk is neki, az együttlétet egyáltalán nem élvezzük.

A jó művészetnek nincs tehát nevelő célja? Dulce, de nem utile? Delectore, de nem prodesse? Bár vonzó alternatíva a több évezredes bölcsesség megfelezése, önáltatás lenne, ha igennel felelnénk. A művészet ugyanis nevel bennünket, akár akarjuk, akár nem. A művészet mindig értékrendet, világnézetet, perspektívát közvetít, olyankor is, amikor a művésznek egyáltalán nem célja, hogy bárkit is megváltoztasson. A művészet a művész szemszögéből láttatja a világot, és ezáltal akaratlanul is formálja a lelkünket, az ízlésünket, a választásainkat, az értékrendünket, a hitünket. A művészet mindig nevel, akkor is nevel, amikor azt tanítja, hogy a művészet nem nevel semmire! Mivel a szenvedélyeinkre hat, nem is akárhogyan teszi ezt: ha sikerül érzéseket ébresztenie bennünk, szinte beleégeti a lelkünkbe az üzenetét, mélyebbre, mint bármely más kommunikáció. Felesleges becsapnunk magunkat: a művész kommunikációja még olyankor is hatással van ránk, ha semmi másról nem szól, csak arról, hogy a művész unatkozik.

Miközben a többség a művészet célját kizárólag a gyönyörködtetésben látja, a mi keresztény szubkultúránk időnként a másik oldalon téved: a hasznosságot hangsúlyozza a gyönyörködtetés rovására. Ez szintén zsákutca. Evangéliumi keresztényekként az első (és sokszor az utolsó) kérdésünk egy műalkotással kapcsolatban az, hogy mire nevel, vagy még inkább: mire használható. (Használható-e evangélizációra?) A gyönyörködtetést nem érezzük elégséges célnak, ezért megpróbáljuk a művészetet a hasznosság által igazolni. A keresztény szubkultúra számára a nevelő szándék így a legsilányabb műalkotásokat is igazolja. A baj az, hogy miközben a keresztény művészet teljesen elszakad a többség ízlésétől, a többség esztétikai ítélete marad egészséges, és a keresztényeké csökevényesedik el. A keresztényeknek természetesen igazuk van abban, hogy a művészet nevelő szándéka megkerülhetetlen, de ha a keresztény nevelő szándék a túlzott közvetlenség miatt nem kelt fel szenvedélyeket még a keresztényekben sem (nemhívőkről nem is beszélve), a nemkeresztény nevelő szándék fogja a keresztények szenvedélyeit is felébreszteni, és a hatás éppen fordított lesz. Ha a nevelő cél megfojtja a gyönyörködtetést, a hangsúlyeltolódás végül meg fogja fojtani a (keresztény) nevelő célt. Totális zsákutca, ezt kellene valahogy megértenie az evangéliumi világnak!

Leland Ryken irodalmár szerint a keresztény világnézet eredendően szemben áll azzal a szemlélettel, amely az életet a hasznosságra szűkíti le. „Isten nem tisztán funkcionális világot teremtett. Ehelyett kertet ültetett, melynek fái szemet gyönyörködtetők és evésre alkalmasak voltak… A keresztény embereknek kellene legkevésbé lelkiismeret-furdalást érezniük amiatt, hogy élvezik az irodalmat.” (Christian Imagination, 136, 149) Hans Rookmaaker keresztény művészettörténésztől származik a mondás, hogy a művészetnek nincsen szüksége igazolásra. Nem azért, mert teljesen autonóm volna, és mindenféle bírálat alól mentességet élvezne. Isten világában nincs ilyen szféra. A művészetnek azért nincs szüksége a hasznosság általi önigazolásra, mert Istennek más célja is van vele. „A művészetnek mint művészetnek az ad értelmet, hogy Isten jónak látta megajándékozni az emberiséget művészettel és szépséggel.” (Christian Imagination, 145)

Isten dicsőségére?

A gyönyörködtetés mint cél a művészet esetében felvet egy kérdést, mely az emberek többsége számára nem tűnik lényegesnek, de a keresztények számára megkerülhetetlen. Aki az istenfélelmet tekinti a bölcsesség kezdetének, nem állhat meg Horatius bölcsességénél. Horatius rögzítette a művészet kettős célját (tanítás és gyönyörködtetés), de nem beszélt a művészet végső céljáról. Nekünk, keresztényeknek azonban meg kell kérdeznünk: képesek vagyunk bálványimádás nélkül gyönyörködni?

Pál apostol egy vagy két generációval Horatius után ezt írta tanítványának, Timóteusnak: „Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre (εἰς ἀπόλαυσιν: élvezetünkre) mindent bőségesen megad nekünk.” (1Tim 6,17). Az apostol arra szólít fel bennünket, hogy miközben gyönyörködünk a szépségben, ne feledkezzünk meg Istenről, minden dolgok Alkotójáról. Minden, ami van, Istentől, Isten által, Istenért van, ezért a művészet úgy adjon nevet a valóságnak, úgy tanítson és gyönyörködtessen, hogy Isten kapja a dicsőséget. A jót úgy mutassa be, hogy Isten jósága váljon nyilvánvalóvá, a rosszat úgy, hogy Isten hiánya lássék fájdalmasnak. Lehet a kép sötét, de mindig maradjon a vásznon egy világos folt, mely jelzi, hogy van Isten, aki szemben áll a sötétséggel.

A művészet végső célja ugyanaz, mint az emberi életé: Isten dicsősége. A soli Deo gloria elv a művészetet is átöleli. A többség ezzel az elvvel nem tud mit kezdeni, mert még nem tért meg Istenhez. Pedig a Teremtő alkotásainak felfedezése közvetve még akkor is Isten dicsőségét szolgálja, ha a művész lázad ellene, hiszen a művész is csak Isten világában lázadhat, másik világ nincsen. A Life magazin interjút készített Annie Dillard költőnővel, aki a művészet végső célját így foglalta össze: „Azért vagyunk itt, hogy tanúi legyünk a teremtésnek, és segítségére siessünk. Észrevegyünk minden dolgot, hogy minden dolog észre legyen véve: a hegyek árnyékát, a kavicsokat a tengerparton, de egymás arcát és sokszínű lényét is, hogy ne kelljen a teremtésnek üres ház előtt játsszania.” Korábban Kálvin nevezte a teremtett világot Isten színházának. Ha észrevesszük a teremtés játékát – és a művészet végső soron erről szól –, Isten kapja a dicsőséget! Erre mi, keresztények tudjuk emlékeztetni a többséget, de csak akkor leszünk hitelesek, ha megértettük a művészet gyönyörködtető célját, és nem lépjük át azt a határvonalat, amely a nevelő szándék és a propaganda között húzódik.

8 hozzászólás a “Mi a művészet célja?” bejegyzéshez

  • infaustus says:

    Tetszenek Thomas Merton szavai, amiket a művészettel kapcsolatban írt:

    “Az Egyház azért hangsúlyozta a művészet szerepét a nyilvános imádságban, mert tudta, hogy a helyes és értékes művészeti nevelésre szükség van a keresztény élet és istentisztelet teljességéhez. A liturgia, az ének és az egyházművészet átformálja, megnemesíti az ember lelkiismeretét, olyan tartalmassá és éretté teszi, hogy enélkül az ima általában nem válhat sem elég méllyé, sem elég tágassá, sem elég tisztává. Egyetlen oka van annak, hogy mindez így igaz: a művészet nem öncél. A lelket egy magasabb szellemi világba vezeti, amelyet kifejez és bizonyos értelemben meg is magyaráz” (Thomas Merton: A csend szava, Szent István Társulat, Bp. 2009. p. 39.).

  • “A művészetnek mint művészetnek az ad értelmet, hogy Isten jónak látta megajándékozni az emberiséget művészettel és szépséggel.”

    Isten az emberiséget művészettel nem ajándékozta meg. Isten az embert képességekkel (tálentumokkal) ajándékozta meg. A képességekkel lehet élni/visszaélni/nem élni. A képességekkel való élés pl. a műalkotás, a műteremtés. A műalkotás értelme, célja: a teremtő Isten arcának keresése(Zsolt 27,8). Ergo: a művészet célja Istenre mutatni. A többi mákony.

  • Faelin says:

    „A művészetnek mint művészetnek az ad értelmet, hogy Isten jónak látta megajándékozni az emberiséget művészettel és szépséggel.” (Christian Imagination, 145)
    Nagyon tetszik ez a megfogalmazás és teljesen azonosulni tudok vele. Én magam nem tudtam volna ilyen találóan megfogalmazni.
    Ádám! Köszönöm a cikket, nagyon tiszta, élvezetes olvasmány és egyet értek a gondolataiddal.

    @Miklósi H. Csaba “Ergo: a művészet célja Istenre mutatni. A többi mákony.”
    Isten az embert tálentumokkal ajándékozta meg, amikkel élni úgy gondolom kötelessége a megajándékozottnak, ezáltal betöltve egyik célját amiért teremtetett. Éppen az ajándék természetében rejlik, úgy gondolom, az hogy lehet vele jól és rosszul élni. Ezért ajándék. A megajándékozott eldöntheti hogy mit kezd vele. Hogy ezt jól vagy rosszul teszi sokféleképpen meg lehet közelíteni, de nekünk keresztényként úgy gondolom hogy elsősorban az ajándékozó véleményét kell szem előtt tartanunk. Ami az egészet különlegessé teszi, az hogy az ajándékozó a legnagyobb mecénás. A művészt azért támogatja egy mecénás, mert amit alkot abban kedvét leli. Ha már nem tetszik neki a művész munkássága, nem öli bele többé a pénzét. A legnagyobb mecénás, Isten. Ha úgy döntünk hogy az Ő tetszését figyelmen kívül hagyva alkotunk, akkor is azokat a tálentumokat használjuk amiket Ő adott. Ezáltal közvetve az Ő dicsősége lesz nagyobb. És a mi Istenünk elég gazdag ahhoz, hogy az ajándékot ne vegye vissza ha neki úgy tetszik, íly módon szerezve Önmagának dicsőséget. Mondhatja, e tehát végsősoron egy Isten által alkotott száj “Isten nem létezik!” úgy hogy az hitelesnek hasson, és kisebbítse Teremtője nevét? Nyilvánvalóan nem. Létezik-e tehát olyan művészet ami végsősoron nem Istenre mutat? Egy istentagadó művész istentagadó műve (amiket az Isten által alkotott világban, az istentől kapott eszközökkel és tehetségével alkot) sem képes arra hogy az Ő dicsőségére árnyékot vessen. Ezért kérdem tehát: a mákony nem isten dicsőségét hirdeti-e végső soron? A mi Istenünknek úgy tetszett, hogy a szabad akaratot adjon az ajándék/tálentum felhasználását illetően. Ám véleményét nem rejtette, és nem rejti véka alá ma sem. Ezért nem mindegy hogy hogyan viszonyulunk a kapott ajándékhoz. Betölti-e a célját általunk, vagy más, sokkal kisebb és dicstelenebb célok betöltésére törekszik? Lehet-e magasztosabb célja egy ajándéknak, mint hogy betölti rendelt célját? Így funkciónál a leghatékonyabban, és így bontakozik ki legteljesebben. Minden más cél, minden más ok amiért használjuk eltér ettől és csak bizonyos oldalait engedi felvillanni. Írt-e valaki mélyebb és tökéletesebb zenét Bachnál?
    A különbség szerintem az ajándék jó és rossz használata között valahol felismerhető abban ami Bachot annyival kiemeli zeneszerző-társai közül; egy olyan magaslatra amit se előtte, se utána nem ért el senki, és amilyen magaslatra ő maga sohasem törekedett. Hozzá talán csak a bibliai Dávid király hasonló.

    Üdv: Faelin

  • femília says:

    Hosszú évekig keresztényként nem mertem élvezni az irodalmat, és egyáltalán a világot, mert mindent, ami a Biblián kívülinek ítéltem, elutasítottam az igazság nevében. Ez irodalom tanárként elég sok nehézséget okozott…gyakorlatilag hobbim sem volt, bűntudatot éreztem, hogy valami örömet szerzett a szigorúan vett igazságon kívül. (Ilyen lelkiségben tértem meg felnőttként, ezzel azonosultam.)
    Aztán rájöttem, hogy igazából boldogtalan, örömtelen a keresztény életem, és ez a “savanyúság” nem vonz senkit. Istenre is haragudtam, persze ezt sokáig nem mertem bevallani magamnak. Két évvel ezelőtt egyszer csak megértettem valamit. tudom, nagyon egyszerűnek tűnik sokatoknak, és nem én találtam fel a spanyolviaszt, de nekem átformálta az életemet. Isten megérttette velem, hogy az Ő jó tetszéséből szép és nemcsak célszerű a világ, és hogy az ember az egyetlen lény az általunk megfogható világban, aki ezt észre tudja venni, és gyönyörködni képes benne. Ő direkt nekünk tette széppé, nemcsak hasznossá. csodálatos ez az isteni nagylelkűség és “pazarlás”. Azóta örmmel tölt el a színek, a hangok, a ritmusok, gondolatok gazdagsága, és teljes szívből tudom szeretni az én Uramat, aki nemcsak a Mennyet tette csodálatos hellyé, hanem a földön is gyönyörködhetünk a teremtett vagy éppen a kreativitással megáldott emberek által létrehozott világban. Ezért szeretem a művészetet. Olyan dolgokat mutat meg nekem, amire magamtól nincs szemem, fülem. Igen, nagyon köszönöm Ádám a gondolatmenetedet: vagy közvetlenül váltja ki bennem az Isten dicséretét, vagy éppen azzal, hogy ez fájdalmasan hiányzik belőle. persze életem ideje véges, ezért válogatok, és Isten szavát,a Bibliát nem helyettesítik a műúvészeti alkotások, (egyébként maga a “puszta bibliai igazság” is gyönyörködtet, mert Isten lényét, szívét hozza közel) hálás vagyok a művészetért.

  • Ago says:

    Teljes mértékig egyet értek és nagyon hálás vagyok ezért az összegzésért. Aki kicsit is benne van a művészetekben (fest, zenél, énekel, alkot), az tudja, hogy mennyire sok kérdés kering a művészi öntudat, a cél és a hasznosság körül. Egy keresztény ember nyilván törekszik arra, hogy mindent Isten dicsőségére tegyen, de amíg meg nem érti azt, hogy ez kezdettől fogva Isten dicsőségére van, Isten dicsőítésére adatott, addig nehezen győzi le a gőgöt, beképzeltséget. Ezt természetesen a felismerés után is meg kell küzdeni, de olyan jó volt olvasni, hogy azzal, hogy kifejezzük az érzelmeinket, megírunk egy művet, alkotunk egy tájképet, ezzel is a Seregek Urát dicsőítjük!

  • Ludens says:

    A témában szeretettel ajánlom az alábbi linken található cikkgyűjteményt. Colin Harbinsont ismerem, tavaly egy interjút is készítettem vele a témában, bár még a begépelésig nem jutottam el, a közzétételről nem is beszélve.

    http://www.colinharbinson.com/teaching/index.html

  • bányász says:

    Művészet az, ami megállít és továbbgondolásra késztet. Tehát teremt! Annak folytatására ösztönzi a teremtményt, mit Teremtője kezdett el.

  • EliYah says:

    Nagyon fontos ez a bejegyzés, és nagyon fontos, hogy keresztényként szabadságban legyünk a művészet befogadására.
    Persze nem akármire, vannak művek, amik tényleg csak időpazarlásra jók, amikhez túl rövid az élet, de nekem – irodalommal foglalkozó emberként – fontos volt ennek a szabadságnak a tudatosítása, akárcsak annak a felismerése, hogy még a Bibliában is ott van egy-egy olyan zsoltár, vagy akár a komplett Prédikátor könyve, stb. stb, amik felülírják és kitágítják azt, hogy mit nevezhetünk ‘biblikusnak’. Francis Schaeffer írásai például nekem egy belső paradigmaváltást hoztak, akárcsak Visky Andrásnak egy nyilatkozata arról, hogy nem is az a legfőbb kérdés, hogy vannak-e evangéliumi szövegek, mintsem hogy van-e evangéliumi olvasata azoknak.
    Visky szerint az irodalom eleve – lényegénél fogva örömhír. És valahol egyet is érthetünk vele, mindenestül ateistaként hogyan tarthatnánk bármit is megírásra, horribile dictu, megörökítésre érdemesnek?

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum