Az elmúlt napokban kisebb vita kerekedett egy korábbi cikkem alatt a pokol mibenlétéről. A hozzászólások mély érzésekről tanúskodnak, ami teljesen jogos és érthető egy ilyen borús téma kapcsán. Én sem tudok érzelmek nélkül gondolkodni a gyehenna ítéletéről. Néha egyáltalán nem is tudok gondolkodni róla, annyira súlyos ez a batyu a hitem számára. Hálás vagyok ezért a kis vitáért, mert ez most engem is felkavart és elgondolkoztatott. Hozzá akartam szólni, de minden alkalommal eltántorított valami attól, hogy véleményt mondjak. Inkább a kezembe vettem néhány könyvet, és olvasni kezdtem. Szombat reggel óta imádkozom és kisebb megszakításokkal folyamatosan olvasok. Végigolvastam Edward W. Fudge és Robert A. Peterson közös tanulmányát – Two Views of Hell: A Biblical & Theological Dialogue (IVP, 2000) –, majd átböngésztem négy-öt másik könyvet, számos tanulmányt, és a Biblia szövegét is sokat lapozgattam. Foglalkoztam már régebben ezzel a témával, sőt, tanítottam is róla (egyszer öt héten át!), de azt hiszem, valami most átértékelődött bennem. Még nem vagyok biztos abban, hogy eljutottam valahova, csak azt tudom, hogy az iszap felkavarodott a lelkemben, és az ilyen időszakok általában termékenyek.

Itt van az egyik gondolat, ami megfogalmazódott bennem az elmúlt napokban. A pokol borzalmas hely, ezzel mindenki egyetért, aki komolyan veszi a Biblia végső ítéletről szóló tanítását. De vajon mennyire borzalmas ez a hely? Talán magam is használtam korábban azt az érvet a végső megsemmisüléssel szemben, hogy az ilyen ítélet sokkal kevésbé borzalmas, mint az örökké tartó tudatos gyötrelem. Ezzel szerintem kevesen vitatkoznának, ezen a fronton a megsemmisülés hívei soha nem fognak nyerni. Ha a Biblia tanításának az a célja, hogy az elképzelhető legborzalmasabb végső sorsot fesse elénk az Istentől elfordult emberekkel kapcsolatban, akkor az örökké tartó, tudatos gyötrelem kétségkívül borzalmasabbnak tűnik, mint a test és a lélek visszafordíthatatlan pusztulása. Az egyház képi világát évszázadokon át meghatározta, ahogy a pokol válogatott szörnyűségeit Dante versbe szedte, Hieronymus Bosch pedig megfestette. Régi igehirdetők szinte versenyeztek, ki tudja borzalmasabbnak mutatni a gyehennát. A pokol tüze olyan – hirdették a pulpitusról –, mint egy jól befűtött kemence, vagy mint egy forró olajjal töltött kád. Az elkárhozott ember bőre sistereg, de nem ég el, az idegei rángatóznak, de nem merülnek ki, a lélek remeg és szűköl, átérezve Isten haragját, de nincs semmi, de semmi reménye arra, hogy ez az iszonyat valaha enyhülni fog. A kárhozat örökkön-örökké tart, vég nélkül, extrém kínokkal.

Ha a két nézet – végső megsemmisülés vagy örökké tartó, tudatos gyötrelem – között az dönti el a vitát, hogy melyik mutatja borzalmasabbnak az ítéletet, akkor az utóbbi nézet utcahosszal nyeri a versenyt. Szerintem ezt nem is vitatja senki. De ki mondta, hogy abból ismerjük fel a Biblia tanítását, hogy melyik büntetés az iszonyatosabb? Miért gondoljuk, hogy a gyehenna büntetése az elképzelhető legborzalmasabb büntetés kell hogy legyen? Semmiképpen nem akarom kisebbíteni azt a gyötrelmet, amit az Istentől való végső elszakadás jelent, hiszen Jézus szerint jobb, ha malomkövet kötnek a nyakunkba és belevetnek a tengerbe, és jobb, ha kivájják a fél szemünket, mint ha egész lényünket elveszítjük a gyehennában. De ebből nem következik, hogy a gyehenna szenvedései kapcsán elereszthetjük a fantáziánkat, és egymásra kellene licitálnunk, ki tudja iszonyatosabb képekkel leírni Isten ítéletét! Természetesen semmi értelme, hogy érzelmi okokból tompítsuk az élét a Biblia tanításának. Ezen a honlapon igyekszem őszintén beszélni a legnehezebb bibliai tanításokról is. De annak sincs létjogosultsága, hogy egy gondolatot tovább fűzzünk annál a pontnál, ahol a Biblia megáll, és eltúlozzuk azt, amit az isteni kinyilatkoztatás a büntetésről mond! Ha ugyanis van igazságos mérce, akkor attól két irányba is el lehet térni.

Miért feltételeznénk Istenről, hogy az ítélet napján kivetkőzik magából, és a hitetlenek számára szinte Ördöggé válva a lehető legborzalmasabb eszközökkel adja tudtukra, hogy jobb lett volna, ha engedelmeskednek neki? (Mielőtt valaki félreértene, nem azt akarom mondani ezzel, hogy bármiféle büntetés Istent Ördöggé tenné. Isten haragja igazságos, tiszta és szent, ha izzik, akkor is. De ha ez igaz, akkor a föld bíráját ne is képzeljük magáról megfeledkezett verőlegénynek!) A Biblia alapján azt valljuk, hogy Isten ítélete igazságos, nem azt, hogy határtalan. Amikor a gyehenna tüzéről beszélgetünk, ne használjuk érvként, hogy az ítélet melyik formája tűnik borzalmasabbnak, hiszen ez teljesen irreleváns. Miért gondoljuk, hogy a borzalmasabb ítélet az igazságosabb? Isten ítéletét nem az határozza meg, hogy mi nagyobb kín a hitetlen ember számára, hanem az, hogy mi az igazságos. Amelynek mértékét természetesen Isten szabja meg.

A Biblia nyelvezete meglepően visszafogott, ha összehasonlítjuk Bosch képeivel vagy pulpitusokról elhangzott sürgető beszédekkel. A Bibliában a fő hangsúly azon van, hogy Isten örökre kirekeszti dicsőséges országából a lázadásában megmaradt bűnöst, és olthatatlan tűzzel elpusztítja. Ez a második halál. A Biblia nem részletezi az ezzel járó szenvedést, csak azt mondja el, hogy a bűnöst düh és kétségbeesés tölti el, sír és a fogait csikorgatja. Lehet azon vitatkozni, hogy a kárhozottak pusztulása és kirekesztése vég nélküli szenvedéssel jár-e, vagy a szenvedés vége az örök megsemmisülés, de a vitát ne az döntse el, hogy melyik ítélet tűnik számunkra iszonyatosabbnak. Sokkal fontosabb kérdés, hogy melyik büntetés az igazságosabb. Ezt pedig Isten határozza meg. Isten igazságos bíró, nem fog sem kevesebb, sem több kínt mérni ránk, mint amit a bűneink – hacsak nem menekültünk Krisztus keresztje alá – megérdemelnek. A végső megsemmisülés és örök gyötrelem közti vitát nem az dönti el, hogy melyik ítélet jár nagyobb kínnal (és ezért nagyobb elrettentő erővel), hanem az, hogy mit tanít a Szentírás. Ha Isten igéje megerősíti az örök gyötrelem tanát, akkor hittel nekünk is el kell azt fogadnunk. Ha a Biblia mást tanít, akkor viszont a hitünk abba az irányba induljon.

15 hozzászólás a “Milyen érvet ne használjunk a pokollal kapcsolatban?” bejegyzéshez

  • bányász says:

    Bányász édesanyja vagyok.
    Egyszerű dolgokat tanít Jézus. Én egyszerű ember vagyok.
    Jézus azt mondja: – A mennyek országa ime itt van közöttetek.
    Én ezt mondom: – A pokol itt van közöttetek!
    Aki Krisztusban van, új teremtés az. Közössége van az Úrban …
    Aki nincs Krisztusban – nos, az a gonoszban van … gondolom én.
    Üdv és áldás mindannyiótknak … Bányásznak is … aki az én fiam …

  • Barbara says:

    Végigolvasva a korábbi hivatkozott írást és a hozzászólás áradatot, illetve a mait is, szeretném elmondani, hogy bennem mi a hangsúlyos az örök kárhozattal kapcsolatban. Ezt Isten tanította a Vele töltött évek alatt. Nem tudom az ígéket ide sorolni, talán majd Ádám segítesz! 🙂

    Az örök kárhozat számomra azt jelenti, hogy többé nem lesz lehetőség Istent választani. Amikor Krisztus elé odaáll a hitetlen ember az élete végén, rájön, és megérti, hogy mit nem válaszott a földi életében. Mert Isten hiába kereste meg a szeretetével, arra ő nemet mondott. ÉS amikor megérti, és meglátja, hogy mit jelenthetne Krisztussal együtt eltönteni az örök életet a mennyben, akkor már késő. Mert az örök kárhozat azt jelenti, hogy többé ezt nem választhatja.
    Mintha tőlünk hívőktől el akarnák venni a kereszt valóságát. Mivel azt sem tudom elképzelni, hogy milyen lehet Isten nélkül élnem azok után, hogy megváltott, azt sem tudom elképzelni, milyen a hitetlen embernek Krisztussal szemben megállnia földi élete végén, és megérteni, mit szalasztott el. Mert az biztos, hogyha találkozik Krisztussal, attól kezdve csak azt vágyná hogy Vele legyen. De nem, mert már késő. Az igent korábban kellett és lehetett volna kimondani!
    Ez olyan szenvedés, hogy nem lehet kifejezni.
    Nekem ez az örök kárhozat.
    ÉS ettől kell megmenteni a körülöttünk levő bűnben veszteglő életeket.

  • Villam says:

    Üdv Ádám

    Te melyiket tartod valószínűnek, neked mi a meggyőződésed,véleményed és miért az ami?

  • bányász says:

    Tiszteletem!

    Barbara, a hitetlen lélekről (ember) írsz. Engem megdöbbent, hogy hívő emberek külön tudják választani magukat az úgynevezett hitetlen emberektől. A hitetlen ember odaállása az ítélet elé valamilyen szinten nem kecsegtet túl sok lehetőséggel a hívők szerint, annál kellemetlenebb csak annak lesz, aki úgy gondolja, mindent, amit tett, az Ő nevében tett és mégis más irányt kap majd.

    Másrészt, az még nem hangzott el, akik mint “tűzön át ment” fognak bejutni. Valami ilyesmit is olvastam valamerre…,

    én azt is gondolni vélem, hogy a bűnt az Atya, vagy inkább Krisztus sok esetben elkülöníti az embertől ( itt, e létezésben mindenképp). Nem őt ítéli, hanem a tetteit. Ennek ( a tetteknek) lesz következménye a dolgok kimenetele. Azzal pedig, hogy a tettek alapján lesz mindenki megítélve, számomra nem teszi egyértelművé a megtérés sok felekezet által automatikusnak vett mennybejuttató tulajdonságát, így a Krisztusban való hit is csupán egy „jó pont”.

    Arról nem beszélve, sokan lesznek a mennyben az Atya közelében, akik életük során nem gondoltak rá túl sokat közvetlenül, viszont cselekedték az akaratát. Egy dologban bízok, Krisztus ítélete alapján majdan, elégszer tettem meg életemben az Atya akaratát ( bár szerintem nem állok valami jól). Na ez a feladatom valahogyan….

    üdv, Gábor

  • endi says:

    Érdekes, hogy eddig nem nagyon találkoztam olyan emberrel, aki azon kiakadt volna hogy a mennyben örökké fog élni aki odajut. Azzal van baja az embereknek, hogy az ítélet+szenvedés örökké tart. Mintha a jutalom, a menny az “alanyi jogon” járna örökké…

  • Szabados Ádám says:

    Hát éppen ez az, hogy az örök életet nem érdemeljük meg, a büntetés esetében viszont fontos szempont az érdem. Ez vet fel rengeteg kérdést.

  • Szabados Ádám says:

    Villám, egy külön bejegyzésben fogok válaszolni.

  • jobbagyp says:

    Kedves Ádám!

    Kínácsian várom a következő cikket:)

    Kedves Gábor!

    Lehet, hogy én értelek félre, de hozzászólásaid alapján úgy látom, nem ártana átrágnod magad a hit vs. cselekedet, hit és cselekedet valamint a hit (amelyet a belőle fakadó cselekedetek igazolnak) nézőpontok dilemmáján.

    Üdv
    Péter

  • L.Nazo says:

    Jó kérdés a kárhozat témája és valóban nem könnyű.
    Tényleg az üdvösséget nem érdemeljük, viszont a kárhozatot igen.
    Ugyanakkor ez a gondolat is felvet problémát:
    az ember természete alapjában romlott, ezt a romlottságot nem választotta, hanem ebbe születünk. Nem is tudunk nem vétkezni.
    A bűn és bűn között természetesen van különbség ezért felelős az ember, de vajon felelős e az ember olyanért amit nem választott, hanem örökölt?

  • svgy says:

    @endi
    Én viszont ismerek ilyen embert. Nagyon szeretem és tisztelem az illetőt, aki egyébként ateista.
    Sokat beszélgettem (és vitatkoztam) vele különféle témákról és egyszer vagy kétszer megemlítette azt a meggyőződését, hogy a keresztény felfogás az örök életről a Mennyben számára nehezen fogadható el, mert ő azt szerinte előbb-utóbb megunná. Pontosabban azt magyarázta, hogy előbb utóbb mindent megunna, lévén hogy végtelen sok idő alatt hiába is próbálna ki minden elképzelhető (vagy jelenleg akár elképzelhetetlen) dolgot, utazná be az (újonnan) teremtett világ valamennyi helyét, ismerné meg a valaha élt összes embert, stb., mert végtelen sok idő alatt ezt mindet végtelenszer kellene ismételnie és az nagyon hamar monotonná és frusztrálóvá válna.
    Ő éppen ezért nem tudna áhitattal és várakozással tekinteni az örök életre (már ha hinne benne) és utalt rá, hogy szerinte a keresztények “nem gondolják végig mit jelent az, hogy örökkévaló”.
    Azt magyarázta ugyanis, hogy meggyőződése szerint pontosan azok a dolgok érdekesek és értékesek az életben, amelyek egyszeriek, megismételhetetlenek és valami módon végesek. Ezzel szemben a legjobb, legérdekesebb és az egyén számára leginkább áhitott dolgok is unalmassá válna, ha már minden lehetséges megtapasztalható dolgot kimerítettünk akár “végtelenszer” és csak ugyanaz marad sokadszorra is.
    Azt csak úgy vicceskedve fűzte hozzá, hogy vélhetőleg nehezen tudná bizonyos emberek (hívők) társaságát egy örökkévalóságon keresztül elviselni, hiszen elmondása szerint nagyon kevés olyan ember van, akivel folyamatosan összezárva akárcsak pár hét alatt nem mennek egymás idegeire. Hát még ha egy örökkévalóságon át kellene egymás társaságát élvezniük.

    Mindez persze tipikusan mai (ha úgy tetszik “posztmodern”) felfogásról árulkodik és lehet rá mondani (amit egyébként magam is gondolok), hogy az illető Isten-képével van a probléma, tekintve hogy a keresztény felfogásban az Istennel való közösségen van a hangsúly ajjir, ha az örök életről gondolkodunk.
    Viszont érdekességképpen írom, hogy van ilyen is; tehát akinek nem a pokol és a kínszenvedés jelenti az egyetlen problémát, hanem már az is, ha megpróbálja magát emberként az örökkévalóságban bármilyen módon elképzelni.

  • endi says:

    svgy, én nem azt írtam hogy nem találkoztam ilyennel, hanem hogy “nem nagyon”. Párral találkoztam, magam is ilyen vagyok.

    A menny megunásán én is gondolkodtam már és megtaláltam rá a megoldást. Nem volt túl nehéz, és valószínűleg a legtöbb kereszténynek se tetszene ha leírnám. 🙂

  • svgy says:

    endi, rendben van, de azt te is beláthatod, hogy a megfogalmazásod alapján egy rajtad kívül álló egyén számára nem feltétlenül egyértelmű, hogy te esetleg egyáltalán nem ismersz ilyen vélekedésű embert, vagy ahogy utóbb írod, ismersz néhányat. A “nem nagyon” érthető úgy is mint pl. “nem igazán”, hacsak nem pontosítod mit értesz alatta, ahogy azt utóbb tetted.

    De mindez azt hiszem nem különösebben fontos.

    Én őszintén szólva nem gondolkoztam el sosem az örökkévaló élet problémáján olyan formán, ahogy azt a fentebbi ismerősömről írtam. Ilyen értelemben jogos az ismerősöm kritikája reám, mint “keresztényre” nézve.
    De azért itt mindjárt pontosítanék is: abban az értelemben nem gondolkodtam el rajta, hogy t.i. megoldást keressek azokra problémákra, amik a mostani eszem szerint felmerülnének. Egyrészt arra jutottam, hogy minden bizonnyal így is, úgy is bele tudnék kötni valami módon utólag abba a “megoldásba”, amit a saját eszemmel kiagyalnék…miközben – és inkább ez a döntő – Isten bizonyosan valami egész mást, hitem szerint többet és jobbat tartogathat népének, mint aminek én akár csak a közelébe juthatnék most gondolati síkon.

    Valahogy felesleges időpocsékolásnak tűnt nekem éppen ezért ilyeneken agyalni és talán még bosszantott is ennek okán az ateista ismerősöm kekeckedése. Abban persze igazat adok neki: ha minekünk kellene elgondolni (és pláne megvalósítani) az örök életet mint olyat, az bizonyosan unalomba (és még egy sor egyéb problémába) fulladna. Kész szerencse, hogy ez nem a mi feladtunk 🙂

  • maboto says:

    Üdv. mindenkinek

    Hogy az ateista barát észrevételeihez hozzászóljak: – amit úgy érzem keresztény hívő emberként el kell mondani egy ilyen gondolatokkal rendelkező embernek, az az, hogy nekünk embereknek először fogalmunk nincs, hogy milyen lesz a mennyország, a mi korlátolt képzelőerőnkkel csak azt tudjuk feltételezni nem hívőként, hogy unalmas lesz. Ugyanakkor ha megtapasztaltuk Isten valóságát tudjuk azt, hogy valami nagyon fantasztikus lesz ott lenni, hiszen ha átéltük az Isten Szellemével való betöltekezés élményét, akkor megéreztük a Biblia szerint az elő-ízét a mennyországnak. Hívőként csak van egy kis fogalmunk arról, hogy milyen lesz ott lenni, ahol az Örökkévaló van. És a nem múló és múlandó dolgokról annyit, hogy mindaz, amit szeretnénk itt a földön, hogy ne múljon el, az elmúlik és fájó emlék marad. Ezek azok a pillanatok szerintem, amelyek a mennyben örökké fognak tartani az Örökkévaló Isten jelenlétében.

  • Huszer Katalin says:

    Üdv.Mindenkinek!Én azt gondolom,hogy a Mennyről is igen halovány elképzeléseink vannak,még János apostol sem igen tudta megfogalmazni, amit látott!A pokolról “szőtt”találgatások,meg azért károsak,mert az ateisták körében ez nem egy félelmetes hely,hanem egy “viccgyár”!Hívőként egyre kevésbé tudom elmagyarázni,hogy miért is borzalmas dolog az Élő Isten Kezébe kerülni!Érveikben leginkább az áll,hogy ha hiteles lenne a biblia..Isten miért nem adott pontos leírást egyikről,vagy másikról?Az ilyen viták,leginkább arra jók,hogy megzavarják az amúgy is zavaros fejeket!Krisztus világosan elmondta,hogy senki nem juthat be Isten országába,csak a “gyermekek”!Minden további okoskodás emberi,így tökéletlen és hibás!Senki,csak és kizárólag Isten tudja az elkövetkezendőket,még maga Jézus is csak beavatott volt,pedig Ő a mi Szentséges Megváltónk!Isten pont annyit tárt elénk,amennyi a hitünk megszerzéséhez elegendő,a szívében hitetlen embernek,minden bizonyíték kevés!Nem tudom milyen lesz a pokol….de minden erőmmel azon küszködöm,hogy hogy mindenféle elhitetéssel szemben megálljak!Egyszerű ember vagyok…egy szívvel,egy akaraton!

  • Toldi Gábor says:

    Azon gondolkodtam, hogy az apostoli időkben valahogy más volt a mondanivalója a keresztényeknek a hitetlenek felé: Jézus Krisztus, az Ő kereszthalála, feltámadása, mennybemenetele, visszajövetele. Míg utána már, például a puritánok is, nagyon sokat a pokolról szóltak, mintegy ezzel próbálva az embereket meggyőzni, hogy térjenek meg, mert elkárhoznak. A mostani időkben is, aki hathatósan akar embereket a megtérés, a bűnbánat, az “életmegváltoztatás” útjára terelni, az szintén ezt prédikálja, pl. Paul Washer (kivételek a felvizezett jóléti “evangéliumot(?)” hirdető liberális-karizmániákus egyházak).
    Létezik, hogy a punnyadt, lélekben bóbiskoló társadalomnak már erre van szüksége és nem elég már a régi? Túl sokat hallottak már lélek nélkül Jézusról, közhelyes módon a kereszténységről, ami miatt már nincs rájuk olyan hatással mint az apostoli időkben és belefásultak?

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum