George Herbert angol metafizikus költő mondta a Bibliáról, hogy az nem csak Isten könyve, hanem a könyvek Istene is („not only the book of God, but the God of books”). Ez persze túlzás, de egy költő túlozhat, nekünk meg nem kell többet olvasnunk a szavaiba, mint ami azokban van. Más kérdés, hogy tartalmilag igaza volt-e Herbertnek. Ha költőktől nem is várunk el teológiai pontosságot, nem túlzás-e egy teológus részéről, ha azt állítja – akármennyi kitétellel és magyarázattal ellátva is –, hogy a Biblia szerzője maga Isten? Nem hiszem. Herbert a hagyományos keresztény álláspontot foglalta szavakba, amikor a Bibliát Isten könyvének nevezte. A zsidók is így gondolkodtak – nem véletlenül hívták őket a Könyv népének. A Biblia a zsidók számára Isten Könyve volt, mert hitük szerint a Biblia lapjain keresztül maga Isten beszélt hozzájuk. Nem csak egzisztenciális értelemben, felhasználva az emberi szöveget (ahogy Barth tanította); a zsidók számára maga a szöveg volt Isten szava. És ebben a kérdésben a keresztény egyház hagyományos véleménye egyezett a zsidók meggyőződésével.

A keresztények a Könyv nagy részét a zsidóktól vették át. Pál apostol Jézus tanítványaként is elismerte, hogy „Isten rájuk bízta igéit” (Róm 3,2). Péter apostol Jézus mennybemenetele után Dávid szavait nemes egyszerűséggel a Szentlélek szavainak nevezte (ApCsel 1,16). Néhány évtizeddel később Római Kelemen (Kr. u. 90. körül) azt kérdezi olvasóitól: „Beletekintettetek-e a szent iratokba, az igazakba, melyek a Szentlélektől valók?” (Római Szent Kelemen levele a korinthusiakhoz, XLV,2) Iréneusz egyházatya szerint Krisztus „a legvilágosabb módon utalt arra, hogy Mózes írásai az ő szavai. Ha Mózessel így van ez, akkor a többi próféta szavai is Krisztus szavai.” (Adversus Haereses, IV.2.3) John Woodbridge egyháztörténész több tanulmányban mutatta ki, hogy a korai egyházatyáktól kezdve, a középkori egyházon át, a reformátorokon keresztül egészen a modern korig az egyház mindig hittel vallotta, hogy a Szentírás emberi szövege egyben Isten szava is. Nem ez a hagyomány az újdonság, hanem a kanti filozófiai alapokra építő bibliakritika, mely kizárólag a Biblia emberi szerzőségével foglalkozik, és csak azt tekinti megfelelő tudományos kiindulópontnak.

J. I. Packer ’Fundamentalism’ and the Word of God (Eerdmans, 1958) c. ma is korszerű könyvében tömör, de alapos összefoglalását adja a keresztény egyház Bibliával kapcsolatos hagyományos nézetének. Packer tisztázza, hogy a hagyományos álláspont nem azonos a modern fundamentalizmus militáns anti-intellektualizmusával. Ugyanakkor leszögezi, hogy a hagyományos nézet kétségkívül Isten igéjének tartotta a Biblia szövegét. B. B. Warfield The Inspiration and Authority of the Scriptures c. klasszikus tanulmányára hivatkozva Packer felsorol újszövetségi utalásokat, melyek a Biblia isteni szerzőségében való hit meglétét támasztják alá. Az utalások egyik csoportjában Packer (és Warfield) szerint azok a versek vannak, melyekben a Szentírás úgy „beszél”, mintha Isten volna (pl. Róm 9,17; Gal 3,8); az utalások másik csoportjában pedig Isten beszél úgy, mintha a Szentírás volna (pl. Mt 19,4-5; ApCsel 13,34.35; Zsid 1,6; Zsid 3,7). A példáknak ebből a két csoportjából egyértelműen kirajzolódik, hogy az újszövetségi szerzők fejében a Szentírás és a beszélő Isten azonos egymással. A Szentírást az újszövetségi szerzők (és maga Jézus, akitől idéznek) Isten beszédének tartották.

A Biblia isteni szerzőségére a legegyértelműbb utalás azonban Pál tollából maradt ránk. A Timóteusnak írt második levelében Pál ezt mondja az Isten népére bízott könyvekről: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (3,16-17) Mit ért az apostol az alatt, hogy a „teljes Írás Istentől ihletett” (πᾶσα γραφὴ θεόπνευστος)”? A kulcsszó a θεόπνευστος. A ritka görög szóösszetételre számos nyelvben nincs megfelelő kifejezés (Louw-Nida), de a szemantikai mező, amit lefed, magyarul nagyjából úgy adható vissza, hogy „Isten által lehelt”, „Istentől (ki)lehelt” (BDAG, Varga, Friberg). Kissé félrevezető a θεόπνευστος-t az „ihletett”, „inspirált”, „sugalmazott” jelzőkkel fordítani, mert a köznyelvben ezek a szavak inkább valamiféle művészi ihlettel vannak kapcsolatban (pl. „Babits Mihályt megihlette a múzsája.”; „Végre inspirációt kaptam az alkotáshoz!”; „Angyal sugalmazására cselekedett.”), és így a hangsúly áttevődik a szövegről a szerzőre (Isten ihletet adott a szerzőnek). De Pál nem a szerzőről, hanem a szövegről beszél! A „teljes Írás” θεόπνευστος. A szöveg az, ami Istentől lehelt, nem a szerző.

Ha ez így van, akkor a következő kérdés az, hogy vajon milyen értelemben θεόπνευστος a Biblia szövege. Pál elvileg gondolhatott arra, hogy Isten ugyanúgy lehelt az emberek által megírt kész szövegekbe, mint mikor a Teremtő a föld porából megformált emberbe lehelt életet. Isten utólag hitelesíthette az emberek szavait. Antiókhiai Ignatiosz az Efézusiaknak írt levelében használja a πνέω igét ilyen nyelvtani szerkezetben (ο κυριος… πνεη τη εκκλησια αφθαρσιαν; „az Úr… romolhatatlanságot lehel az egyházba”) (Szent Ignác levele az Efézusiakhoz, 17,1). Csakhogy Ignatiosz idézetében az Úr (ο κυριος) az alany, az egyház (τη εκκλησια, locativus alakban) pedig az a hely, ahova az isteni lehelet érkezik. A páli mondat szerkezete egészen más. A 2Tim 3,16-ban az alany a „teljes Írás” (πᾶσα γραφὴ), erről állítja Pál, hogy Istentől (ki)lehelt (θεόπνευστος). Az apostol tehát nem azt tanítja, hogy Isten a Szentírásba lehelt, hanem azt, hogy Isten lehelte (ki) magát a Szentírást. A másik olvasat nyelvtani okokból nem lehetséges.

Szinte minden evangéliumi szerző igyekszik tisztázni, hogy a Szentírás isteni szerzősége természetesen nem jelenti azt, hogy Isten diktálta volna a szerzőknek, hogy mit írjanak. A Bibliában egyedül a Tízparancsolatról olvassuk, hogy Isten személyesen írta az ujjával, a szent iratok minden más esetben emberi szerzők művei. Többek között éppen az emberi szerzők hangsúlyozása különbözteti meg a Bibliát a Mormon Könyvétől és a Korántól. A Biblia esetében Isten embereket használt, hogy a kinyilatkoztatásának szócsövei legyenek. Ezek az emberek a saját személyiségük, tehetségük (vagy tehetségtelenségük), céljaik, ajándékaik, élethelyzetük, történelmi kontextusuk, Istennel való találkozásaik keretei között írtak. Műveiken megmutatkozik az emberségük minden jellegzetessége. Különböző műfajban, különböző témákról, különböző stílusban és szókinccsel fogalmazták meg a gondolataikat. A végeredmény azonban teljes mértékben Isten szándéka: θεόπνευστος. Mindazt, ami létrejött – az egész folyamattal együtt, amely által létrejött – Isten lehelte. A kész szöveg Isten szájából jött ki. Az emberi szerzők azt írták le, amit az általuk munkálkodó Isten le akart íratni velük. Teljesen emberi szöveg teljesen isteni szándékot közvetít.

A Bibliát emberek írták. A Bibliát Isten írta. Nincs ellentmondás.

27 hozzászólás a “Isten írta a Bibliát?” bejegyzéshez

  • Sytka says:

    Ezzel a kérdéssel kapcsolatban nekem mindig előkerül az ihletettség témája. Persze te is írtál erről fentebb (mármint arról, hogy Isten embereket használt, akik személyisége, tehetsége, történelmi kontextusa és más egyéb sajátossága érződik a szövegeken), az ihletettség mértéke azonban ettől függetlenül még kérdés marad.
    Vannak, akik szerint a Biblia betű szerint pontos és ihletett. Minden írásjel és karakter pont ott és pont úgy olvasható, ahol és ahogyan lennie kell.
    Vannak, akik úgy látják, az ihletettség nem a szöveg formájára, szavaira és kifejezéseire, hanem a tartalomra vonatkozik.
    Vannak, akik szerint ez a dolog változó: egyes helyeken (például a Tízparancsolat esetében) a szó szoros értelmében vett ihletettség a mérvadó, míg máshol nem ennyire szigorú a szöveg és csak a tartalmi megfelelés a lényeg, nem a konkrét szavak. (Én egyébként ezt tartom valószínűnek.)
    Szóval, mint egyébként semmi másban, úgy ebben a kérdésben sincs teljes egyetértés. A skála a fundamentalista literalizmustól és betű szerinti ihletettségtől a liberális megoldásig sokféle verziót ölel fel.

  • Ödönbéla says:

    Nagyon örülök, hogy megírtad ezt a cikket, és így írtad meg. A magyar protestáns teológiai blogközösségben (“mi”) szerintem már kicsit a liberalizmus felé tolódott a hangsúly (ld. pl. sfi pár nappal ezelőtti írása erről), örülök, hogy te ennél kicsit fundamentalistább (nem megkövezni! ez néha igenis jó!) álláspontot képviselsz, jó indoklással.
    Köszönöm!

  • Szabados Ádám says:

    Sytka, én megkülönböztetném (bár nem választanám el) az ihletettség kérdését az igazság kérdésétől. Az ihletettség mindenre vonatkozik, a legutolsó vesszőig és iótáig, hiszen maga a szöveg Isten kilehelése. A szöveg igazsága viszont a szerző szándékában (illokúció), nem a szöveg szavaiban (lokúció) rejlik. Mint minden normális kommunikáció esetében.

  • Szabados Ádám says:

    Ödönbéla, szívesen! 🙂

  • Sytka says:

    Ádám, nem teljesen értelek, illetve van egy gondolatom, de megvárom hogy jobban fejtsd ki mire gondolsz. 😛

  • Szabados Ádám says:

    A beszédaktus-elméletre gondolok, ami sok félreértést tisztáz, de szerintem ezt akkor majd újabb posztban magyarázom el. Addig folyjon másról a vita.

  • Miklós says:

    “Többek között éppen az emberi szerzők hangsúlyozása különbözteti meg a Bibliát…” Ez a mondat nagyon tetszik! Valóban, Isten rendkívül emberközeli, és ez a mondat olvasása által is megelevenedik.

    Talán úgy is meg lehetne fogalmazni a folyamatot, hogy, az írók személyisége, társadalmi helyzete, történelmi kontextus… által Isten egy olyan komplex kódolási eljárást használt, amit semmilyen természetes vagy mesterséges emberi intelligencia nem képes megfejteni. Dekódolás csakis és kizárólag a Szentlélek által lehetséges.

    “…Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.” (1Kor2:11-14)

  • esefi says:

    Kedves Ádám!

    Tegyük fel, hogy helytálló ez a megközelítés. Viszont akkor kénytelenek vagyunk szembe nézni azzal, hogy egyáltalán nem biztos, hogy azt értette Pál az Írások alatt, ami később kanonizálásra került. (Hogy a különböző kánonokról ne is beszéljünk.) Hisz láthatóan az Írások maguk is hivatkoznak egyéb iratokra is. Énókh könyvét valószínűleg maga Jézus is Írásként kezelte, mint kortársai is. Akkor mégis milyen vakmerőségtől vezérelve hagytak ki egy sor könyvet a Bibliából később? Milyen alapon fogadták el egy az egyben a Tanakhot a keresztények? Arról nem is szólva, hogy ha még el is fogadnám, hogy az ószövetségi kanonizált iratokra igaz, semmit nem tudunk az újszövetség ilyen értelemben vett lehelt voltáról. (Ha félreérthetőnek érzed az ihletettség kifejezést, akkor inkább ne használd. :)) Én nem értek eléggé a görög nyelvhez. De nekem eléggé mesterkéltnek tűnik mindig az, amikor szakszavakat gyártanak az egyébként tudhatóan nem ilyen célzatú szövegekből. Ezért én maradnék az egyszerű szótári alaknál, ami az én szótáram szerint “istentől ihletett”. Főleg, hogy ez a szó nem is fordul elő többször a görög nyelvű szövegekben. Az agapé és a rhémához kötődő szintén mesterkélt többletmagyarázatokat viszonylag könnyű cáfolni magából az Írásokból is, mert támpontot adnak más előfordulások. Ilyen az “istentől ihletett” kifejezéssel nem végezhető el. Ez azt is jelenti viszont, hogy a szótártól való eltérés nagyon ingoványos talaj, s kifejezetten kézenfekvően veti fel az ideológiai magyarázat lehetőségét.

    A többi magyarázat viszont valójában egyáltalán nem cáfolja akár az utólagos hitelesítést sem. Bár azt én sem gondolom, hogy Isten pusztán utólag hitelesítette volna az Írásokat. Egyáltalán nem gondolom, hogy karba tett kézzel várta volna, mi érlelődik ki Pálban, amikor a korintusziaknak levelet írt. De azt igen, hogy konkrét félreértésekkel kapcsolatban is kifejtette Pál nézeteit a korintusziak esetében, amikor is utólag tisztázták is magukat. Azaz nem volt adekvát, amit mondott nekik. S persze, magam is hiszek az eleve elrendelésben, így végül is rá lehet mondani mindenre, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy Isten akarta. Pál pont úgy rajzolta a betűket, ahogy Isten vezette a kezét végső soron, még a tinta is éppen ott folyt meg, ahol kellett. De akkor már egy olyan tartományba megyünk el az efféle magyarázatokkal, aminek a vége szükségszerűen az, hogy a rossznak és jónak egyaránt Isten a szerzője. Meg akkor Isten a szerzője annak is, ha kenyeret kérek a boltban. Kéretik írásba foglalni szavaimat, és tanítani teológiaszakon! 🙂
    Én azt látom, hogy az ókori emberek sokkal egyszerűbben kezelték ezt a kérdést. Nevüket adták szerzeményeikhez, s ezt a szerzőséget senki sem vitatta, s ha hitelesítette bennük Isten a mondottakat, akkor Isten szavaként kezelték. Sőt e hitelesítésnek sokszor „csak” egész egyszerűen formai kellékei voltak, például Istentől volt a prófécia, ha megtörtént.
    Vagy a zsoltárosoknak időnként a kétségeskedéseit, leírva kifejezett hullámzó bizalmukat Isten iránt, mennyiben Isten lehelte beléjük? Vagy azt lehelte beléjük, hogy leírják? Az lehet, de akkor nagyon nem szerző, „csak” megrendelő. Avagy nem Isten hitelesítette velük a mi kifejezetten emberi vívódásainkat is? Nem a kifejezetten emberi mivoltukkal való azonosulásból meríthetünk erőt, hogy ők, akiket Isten hitelesített vívódásaikban, pont ugyanazt élik meg, mert ugyanolyan emberek, mint mi? Vagy a történetírók, akik egyszerűen csak leírták legjobb tudásuk szerint, istenfélelemmel, amit láttak, hallottak, tapasztaltak és olykor bizony tévedtek. Persze a tévedést is Isten íratta le velük, de tartok tőle, csak annyiban, hogy hagyta megtörténni.

  • esefi says:

    Még egy dolog.

    Kibe lehelte Isten a következőt?

    “A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadak, rest hasak.”

    Epimenidészbe, aki azért feddődött a krétaiakkal, mert azok nem hittek Zeusz mindenhatóságában, vagy Pálba, aki idézte őt?

    Hasonlóan ki a szerzője annak, hogy “Őbenne élünk mozgunk és vagyunk”? A görög költő vagy Isten?

  • Szabados Ádám says:

    esefi, én is ismerem az agapéval és a rhémával kapcsolatos idétlen, amatőr szóelemzéseket, ezért magam is óvatos vagyok. Nem gyártottam szakszót Pál kifejezéséből, hanem igyekeztem megérteni azt, főleg mivel tényleg bibliai hapaxról van szó. Ehhez a legjobb lexikonokra támaszkodtam (BDAG, TDNT, Varga, Louw-Nida, Thayers, Friberg), utánanéztem a mondat jelentésének George W. Knight III görög szöveghez írt kommentárjában (NIGTC), és a szöveg nyelvtanát is vizsgáltam. Bár egy blogbejegyzésben nyilván kevesebbet szöszmötölök, mint egy exegetikai dolgozatban, de a háttérmunkát most is azokkal az exegetikai módszerekkel végeztem el, amelyeket tanultam.

    A legelismertebb angol nyelvű újszövetségi görög szótár (Bauer-Denker-Arndt-Gingrich) annyira meggyőzőnek találta az általam is említett Warfield ide vonatkozó szótanulmányát, hogy egyedül azt tünteti fel az utalások közt, pedig Walter Bauer aztán végképp távol állt a konzervatív teológia világától. A forrásaim és megfigyeléseim egy irányba mutatnak: a Pál által használt szó egyszerűen nem azt jelenti, amilyen jelentéssel felruházod. Az “ihletett”, “inspirált” szavak jelentésárnyalatai itt félrevezetőek (ezt Louw-Nida lexikona szóvá is teszi, Knight is), és ha egyes szótárak a Vulgatát követve jobb híján mégis az “ihletett”, “inspirált” szavakkal próbálják visszaadni az eredeti görög kifejezést, az éppen azzal a veszéllyel jár, amit nálad látok. Tőlem egyébként használhatjuk az ihletés, inspiráció, sugalmazás fordítást, hiszen az “Istentől (ki)lehelt” elég körülményes és csúnya, csak magyarázzuk meg, hogy Pál mit nem értett alatta (például azt nem, hogy az ihletés utólagos hitelesítés vagy múzsa-jellegű hatás lenne).

    A többi kérdésfelvetésedet továbbgondolásra érdemesnek tartom. Már fogalmazok egy cikket, amiben a beszédaktus-elmélet hasznát szeretném majd megmutatni, többek között olyan dilemmákkal kapcsolatban, amilyenekre rámutatsz (bár nem mindegyik felvetésedet érzem jogosnak).

  • Szabados Ádám says:

    “Kibe lehelte Isten a következőt?”

    Azt hiszem, nem értetted meg a cikkem lényegét. Nem az a kérdés, hogy KIBE lehelt Isten, hanem az, hogy MIT lehelt ki Isten. Pál szerint a “teljes Írást”. Benne az átokzsoltárokkal, panaszzsoltárokkal, és az Újszövetség esetében (Pál nyilván az ÓSZ-ről beszélt, de az egyház később az ÚSZ-t egy szinten látta az ÓSZ-gel) Epimenidész Pál által idézett versrészletével. Ez persze rengeteg hermeneutikai kérdést felvet, de ezek megértésében az inspiráció (khm) fontos kiindulópont.

  • esefi says:

    “(például azt nem, hogy az ihletés utólagos hitelesítés vagy múzsa-jellegű hatás lenne)”

    Szerintem én nem írtam olyat, hogy az ihletés utólagos hitelesítést jelentene. Isten ihletett embereket, s utólag hitelesítette, hogy azokat Ő ihlette.
    Nekem még a fentiek után is eléggé szakszónak tűnik, de legyen. Ám ez még mindig nemigen ad választ arra, hogy tartalmilag mit értsünk alatta. Milyen ösztönzést jelentett az író ember számára? Gondolom, erre majd válaszolni fogsz.

    A KIBE vagy MIT lehelt kérdést kibúvónak érzem egyelőre. Gondolom a lényegi kérdésemre is lesz válasz az ígért posztban.

  • Szabados Ádám says:

    Már hogy lenne kibúvó? Éppen a KIBE és MIT közötti különbség a cikkem lényege! Isten lehelte ki a Biblia szövegét. Vagyis Pál nem azt mondja, hogy Isten a szövegBE lehelt, sem azt, hogy Isten megihlette a Biblia szerzőit, hanem azt mondja, hogy Isten magát a szöveget lehelte ki. Tehát a végeredmény Istentől van, akármilyen folyamat is vezetett odáig. Maga a folyamat is érdekes, de az is része annak, ahogyan Isten kilehelte a teljes Írást, amely így az ő hatalommal bíró szava hozzánk, és hasznos a tanításra, feddésre….

    És ha már felvetetted az eleve elrendelést (amiben én is hiszek): a Biblia ihletése ugyanúgy több az általános gondviselésnél, mint Jézus inkarnációja. Ahogy más ember nem Isten Fia, csak Jézus, úgy más könyvek nem Isten különleges kilehelései, csak a teljes Írás.

    A görög szóval kapcsolatban nem velem vitatkozol, hanem a legelismertebb szaktekintélyekkel. A bizonyítás kényszere nálad van.

  • Szabados Ádám says:

    A folyamat, melynek során a bibliai szöveg azzá lett, amivé lett (Istentől kilehelt iratok) tartalmazhatott olyan eseményeket, amikor a Szentlélek betöltött valakit és prófétált (pl. Jeremiás próféciái), meg lehetett olyan élethelyzet is, amikor valaki nagyon maga alatt volt és éppen nem látott kiutat (némelyik zsoltár). Sőt, lehetett a szerző világi bölcselkedő (Ágúr, Lemuél) vagy költő (Epimenidész, Aratosz) is, akinek a szavait Isten jónak látta részévé tenni a kinyilatkoztatásának. A θεόπνευστος kifejezés nem a Szentlélektől betöltött pillanatokban született írásokat különbözteti meg a nem ilyen emelkedett lelkiállapotban született iratoktól, hanem Isten sokféle írást tartalmazó könyvét a többi könyvtől. Érthetőbb így, hogy mire gondolok?

  • esefi says:

    “Sőt, lehetett a szerző világi bölcselkedő (Ágúr, Lemuél) vagy költő (Epimenidész, Aratosz) is, akinek a szavait Isten jónak látta részévé tenni a kinyilatkoztatásának.”

    Akkor azokat nem Isten lehelte ki? Epimenidészen keresztül úgy lehelte ki, hogy az egyébként Zeusz mindenhatóságát erősítette?

  • Szabados Ádám says:

    A “teljes Írást” Isten lehelte ki, cakkumpakk. Benne az Epimenidész-idézettel (ha Pál szavait kiterjesztjük az Újszövetségre is). Ez nem azt jelenti, hogy Epimenidész egész Zeuszt dicsérő verse ihletett, hanem csak az a mondat, amit Pál jónak látott beemelni a levelébe. Az a mondat sem önmagában ihletett, hanem csakis Pál szövege részeként, a Pál által neki tulajdonított jelentéssel. Ha az Újszövetség is része a Szentírásnak (a 2 Péter Pál leveleit már a Szentírás részének tekinti), és Istentől ihletett, akkor Isten akarta azt is, hogy az Epimenidész-idézet benne legyen a szövegben. Abban a formában, ahogy bekerült, részévé vált annak, amit Isten mondani akar nekünk. Hogy az idézet igazságigénye pontosan mi, és hogyan viszonyuljunk hozzá, az már hermeneutikai kérdés, ami túlmutat az inspiráció ügyén.

  • esefi says:

    No akkor pillanatnyilag egy dolgot tudok elképzelni, amiben az Isten kilehelte és az egész dolog bennem össze tud állni. Isten nem egyenként, alkalmanként lehelte ki a részigazságokat, hanem amikor Isten azt mondta mondjuk, hogy “legyen világosság” (ne ragadj le ennél a történelmi eseménynél azért, mert én most ezt mondtam), ebben a pillanatban minden, amit az igazságról közölni akart, kiáradt. A megfelelő történelmi pillanatokban pedig ezeket felfedte az emberek számára különböző módokon. Valahogy hasonló módon, mint a teremtéskor. Amit mondjuk mi egy mondatban ismerünk, hogy

    “Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn”

    ekkor nem sorolta fel külön-külön, hogy legyen almafa, csipkebokor, rózsa stb., hanem a fenti mondat csak egy emberi “fogyasztásra” alkalmas közlés, de a megvalósulásából látszik, hogy sokkal több információ volt benne.

  • Szabados Ádám says:

    Talán igen… lehet, hogy ez jó példa. Pál képe arról szól, hogy Isten kinyitotta a száját, és kijött rajta a Biblia. Lett világosság. Lett Biblia. Valóban hasonlít a két dolog egymásra.

  • esefi says:

    Még pontosabban nem a Biblia jött ki rajta, hanem az igazság/valóság (aki egyébként a Fiú maga, ugye). A Biblia szükségszerűen nem a teljes igazság, csak az emberek egy csoportja által (illetve a többféle kánon miatt valójában több különféle módon) is Istentől származóként hitelesnek talált, de mindenképpen szűkebb gyűjtemény. Ezért van az, hogy bizonyos mértékig a pogányok is meg tudtak ragadni bizonyos és igen korlátozott részigazságokat, melyről Pál is beszél a rómaiakhoz írt levél elején. Mert eddig ugye arról volt szó, hogy Isten hitelesített vagy sem. De az biztos, hogy az emberi közösség élhetőbb kereteinek megteremtése végett az emberek között is született egy egyezség, ami végső soron egy emberi hitelesítés.

  • Szabados Ádám says:

    Egész pontosan a Biblia jött ki rajta (a “teljes Írás”). Hogy hol vannak a kánon határai az egy fontos kérdés, de másik kérdés.

  • Szabados Ádám says:

    Most (tizenöt perce) olvastam egyébként John Stott idevágó gondolatait a Biblia Ma sorozatból:

    “Pál úgy határozza meg a Szentírást, a ‘teljes írást’ mint ‘Istentől ihletettet’. A görög theopneüsztosz kifejezést szó szerint így lehetne fordítani: Istentől sugalmazott, ez azonban nem azt jelzi, hogy a Szentírásba vagy annak emberi szerzőibe Isten mintegy belehelte sugallatát, hanem azt, hogy Isten magát a Szentírást mintegy létresugallta. Az ihletés kétségtelenül megfelelő kifejezés, de az ‘Isten lehelete által teremtett’ sokkal pontosabban visszaadja a görög jelző értelmét. Tehát ne úgy képzeljük el a dolgot, hogy a Szentírás már létezett, amikor Isten belelehelte Lelkét, hanem úgy, hogy a Szentírást Isten lelke teremtette. Ebből a szakaszból nem olvashatunk ki semmilyen inspiráció-elméletet, mert semmilyen utalás nincs az emberi szerzőkre, akik, Péter apostol szavaival élve ‘a Szentlélektől indíttatva szólottak’ (2Pt 1,21, Károli). Számos bibliai szakasz alapján azonban nyugodtan mondhatjuk, hogy az isteni ihletés, bárhogyan is hasson, nem fosztja meg a szerzőket egyéniségüktől, és nem teszi semmissé aktív közreműködésüket. Itt az ihletettség tényéről hallunk, vagyis hogy a teljes írás Istentől ihletett. A Szentírás Istentől származik, és mintegy Isten szájából mint Isten vagy a Szentlélek lehelete jutott el hozzánk. Helyes a kifejezés: ‘Isten Igéje’, hiszen Isten szava. Ahogy a próféták egykor mondták: ez az ‘Úr szájának beszéde’.” (A Timóteushoz irt második levél, Harmat, 91-92)

    Stott ennél pontosabban nem is foglalhatta volna össze azt, amit próbálok elmagyarázni.

  • esefi says:

    Kedves Ádám

    Pál nem mondta meg, hogy mi a teljes Írás. Még arra sem hagyatkozhatunk teljes bizonyossággal, hogy ő mit értett alatta, hisz az újszövetségi iratokat biztosan nem érthette ez alatt. S ugye itt van nekünk továbbra is az Énók könyve, ami mind Jézusnál látható motívum, Júdás apostol forrás megjelöléssel idéz belőle, Péter pedig nem forrás megjelöléssel, hanem mintegy magától értetődően idéz belőle. Ez az egyik. A másik, hogy Pál nem azt mondta, hogy CSAK a teljes Írást lehelte Isten, hanem azt, hogy a teljes Írást Ő lehelte. Gondolom, érzékeled a különbséget. 🙂 Nem arról tanúskodik, hogy nincs ezen kívül más, hanem arról, hogy ez biztos pont.
    S akkor még nem beszéltünk a János evangélium végéről, miszerint Jézus földi szolgálata sincs teljesen feldolgozva, mert nem is lehetne. Ha a földi szolgálatáról igaz ez, szerintem a maga teljességéről még inkább.

  • Szabados Ádám says:

    “Pál nem mondta meg, hogy mi a teljes Írás.” Persze, erre mondtam, hogy ez a kánon kérdése, ami egy másik kérdés.

    “S ugye itt van nekünk továbbra is az Énók könyve…” Sem Júdás, sem Péter nem nevezi Énók könyvét Írásnak (γραφὴ). Forrásként pedig miért ne használhatnák, ahogy Pál is használt más, külső forrásokat?

    “Pál nem azt mondta, hogy CSAK a teljes Írást lehelte Isten”. Nem, de nyilvánvalóan azokra a könyvekre utalt, amelyeket Isten népe Isten szavának tekintett. Hogy utána mely könyvek kerültek még ezek közé, az megint a kánon kérdése.

    “S akkor még nem beszéltünk a János evangélium végéről, miszerint Jézus földi szolgálata sincs teljesen feldolgozva, mert nem is lehetne.” Születtek is nagy számban evangéliumok, melyek ezt a hiányt igyekeztek becsületesen vagy becstelenül pótolni. Az egyház ennek ellenére kezdettől csak négyet tartott hiteles Jézus-képnek, négyről gondolta, hogy apostoli tekintéllyel bíró szent írás, négyről fogadta el, hogy Istentől kilehelt (ihletett) irat. Ezek Máté, Márk, Lukács és János. De ez megint a kánon kérdéséhez vezet, ami túlmutat az inspiráció témáján.

  • esefi says:

    “Sem Júdás, sem Péter nem nevezi Énók könyvét Írásnak (γραφὴ). Forrásként pedig miért ne használhatnák, ahogy Pál is használt más, külső forrásokat?”

    Az lehet, csak épp semmi okunk feltételezni, hogy Pál nem értette ezt is az Írások közé. Ahogy egyébként a deuterokanonikus könyveket is könnyen lehet, hogy ezzel a tekintéllyel illette. Hisz azok éppen az ő szolgálati területén voltak elterjedtek akkoriban a görög zsidóság között, ahova egyébként úgy küldte Timóteust, hogy még körül is metélte. S ugye ez az idézet éppen a Timóteus levélben van. Azért csak kellett volna egy elhatárolódás a deuterokanonikus művektől, ha azokat nem érti ez alatt.
    S lehet mondani, hogy Isten az izraelitákra bízta a beszédét, de azért az sem egyértelmű – különösen Pálnál – hogy ennek a hagyománynak a farizeusi és rabbinikus zsidók a letéteményesei. A görög zsidóság számos könyvét csak azért kihagyták, mert nem héberül vagy arámi nyelven írták.

    “Nem, de nyilvánvalóan azokra a könyvekre utalt, amelyeket Isten népe Isten szavának tekintett. Hogy utána mely könyvek kerültek még ezek közé, az megint a kánon kérdése.”

    Kánoné valóban, ami Pál után született. Még a Tanakh is. Nem is beszélve a keresztényről, ami csak a 4. században születik meg.

    “Az egyház ennek ellenére kezdettől csak…”

    Azaz emögött már nem szükségszerűen az apostoli tekintély van. Amivel egyáltalán nem állítom, hogy ne lenne rendjén ez a szűkítés, csak azt mondom, hogy ez mind-mind emberi döntés eredménye. S egyáltalán nem jelenti azt, hogy az isten lehelete az általunk tekintélynek elfogadott 66 könyvre korlátozódik. Csak annyit mondhatunk ki, hogy ebbe a 66 könyvbe ugyan nem zárható be az Isten beszéde, de ezekről vagyunk meggyőződve, hogy elejétől végéig Isten lehelte.

  • Szabados Ádám says:

    esefi, a cikkem kérdése nem az volt, hogy a Biblia mely könyvekből áll, hanem az, hogy azok a könyvek (66 vagy 73 – most mindegy) Isten szavai-e. Te folyamatosan a kánon területére viszed a beszélgetést. Én szándékosan nem megyek most abba az irányba. Nem azért, mert ne lenne véleményem róla (éppen néhány hete tartottam két estényi tanítást az ÓSZ-i és ÚSZ-i kánon kialakulásáról), hanem azért, mert nem akarom, hogy a két kérdés összekeveredjen. Amikor Pál a πᾶσα γραφὴ eredetéről beszélt, feltételezte, hogy Timóteus tudja, mely iratokra gondolt. Ez a cikkem kérdése szempontjából most elég.

    “Kánoné valóban, ami Pál után született. Még a Tanakh is. Nem is beszélve a keresztényről, ami csak a 4. században születik meg.” Ebben a három mondatodban legalább három tévedés van, de erről a témáról tényleg majd máskor.

  • esefi says:

    “a cikkem kérdése nem az volt, hogy a Biblia mely könyvekből áll, hanem az, hogy azok a könyvek (66 vagy 73 – most mindegy) Isten szavai-e. Te folyamatosan a kánon területére viszed a beszélgetést.”

    Az lehetséges, mert érinti is a kérdést. De rendben.
    Akkor a Biblia tekintetében nagyjából maradunk abban, amit írtam (2012. március 13. kedd – 09:28). S várom a beszédaktus-elmélettel kapcsolatos posztot.

    “Ebben a három mondatodban legalább három tévedés van, de erről a témáról tényleg majd máskor.”

    Kíváncsian várom.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum