Egy rádióadásban hallottam a korlátozott könnyek tanáról. Amikor az Egyesült Államokban laktunk, St. Louis belső autópályáin vezetve gyakran bekapcsoltam a rádiót. Amerika autós kultúra, hatalmasak a távolságok, St. Louisban is mindenhova kocsival lehet csak eljutni. Keresztény adót könnyű volt találni, néha az volt az érzésem, hogy nincs is más az éterben. Nem mindegyiket tartottam hallgathatónak, de egyik-másik kifejezetten színvonalas programokat sugárzott. A KSIV-n például nagyon szerettem Ravi Zacharias előadásait és R. C. Sproul műsorát. A stúdió-beszélgetések is időnként érdekesek voltak. Az egyik ilyen beszélgetésben James Dobsontól hallottam életemben először (és utoljára) a korlátozott könnyek tanáról. Teológiai tankönyvekben nem is fogunk ezzel a tannal találkozni, mert nem igazán tan, inkább olyasfajta életbölcsesség, ami Isten embereinek a szájából csiszolt gyémántként pottyan néhanapján az ölünkbe.

A stúdió-beszélgetésben egy evangéliumi missziós csoport vezetője számolt be szudáni élményeiről. A beszámoló sokkoló volt, de számomra teljesen hitelesnek tűnt. A csoport hallhatóan megrendült vezetője elmondta, hogy missziói útjuk során egy árvaházat látogattak meg. Az árvaház vezetője középkorú misszionárius hölgy, aki hosszú évek óta ott dolgozik, az elképzelhető legdurvább körülmények között. A szolgálata abból áll, hogy a polgárháború és a népirtás után árván maradt gyermekeket gyűjt össze, és felneveli őket. Rengeteg gyerekről van szó. A misszionárius hölgy elmesélte az amerikai missziós csoportnak, hogy amikor a gyerekek lerajzolják az érzéseiket és gondolataikat, az őket ért traumák is életre kelnek a papírokon. Puskás, késes emberek, lökdösődés, földön fekvő apák, katonák az édesanyán, felkoncolt holttestek, égő házak, sok-sok vér. És azok a gyerekek még szerencsésnek számítanak, akik ezt egyáltalán le tudják rajzolni! Sokan nem jutnak el árvaházakba, se sehova. Még a fákra sem tudnak felmászni, hogy életben maradjanak. A szavannán nehéz elrejtőzni a vadállatok elől, és kevés a fa, ezért a gyerekek jelentős részét felfalják a hiénák. A misszionárius hölgy az életben maradtakat szedi össze.

Ahogy vezetés közben hallgattam mindezt a borzalmat, szerettem volna megállni, hogy levegőhöz jussak. Felfogni sem tudtam a történetet, amit éppen hallottam. Zúgott a fejem. Csak azt éreztem, hogy megbénít a tehetetlenség. Ki alkalmas arra, hogy ennek a terhét elhordozza? Hogy történhet ilyesmi a világban? Ez annyira szörnyű, hogy érzelmileg befogadni sem bírom, nem hogy tenni ellene valamit! A saját környezetemben lévő nehézségekre sem tudok mindig adekvát válaszokat adni, hogyan gondolkodjak akkor ezekről a nagyságrendekkel súlyosabb gondokról? Ki alkalmas mindezekre? Mit vár tőlem Isten? Mit vár tőlünk, keresztényektől? Hogyan tudjuk betölteni a világban a küldetésünket azzal a parányi erővel és energiával, ami a rendelkezésünkre áll?

A missziós csoport beszámolója után a műsorvezető James Dobsonnal, a Focus on the Family családszolgálat vezetőjével beszélgetett. A téma ugyanaz volt, csak más perspektívából. Nehezen figyeltem, mert tele volt a szívem az imént hallott iszonyattal. A hiénáktól kergetett gyerekeket láttam magam előtt, alig tudtam vezetni a könnyeimtől. A beszélgetés a háttérben folyt, én meg próbáltam megérteni, hogy hogy van ez az egész. „Uram, nekem a saját szolgálataimhoz is kevés az erőm. A gyülekezetem tagjai életében is sok a fájdalom, sérülés, amivel kapcsolatban időnként tehetetlennek érzem magam. Ennél több fájdalom enyhítésére se időm, se energiám, se érzelmi kapacitásom nincsen – nem hogy a világban, de még Veszprémben sem!” Ezeknek a szerencsétlen kisgyerekeknek a sorsa egyszerűen túl volt az érzelmi határaimon. Egyszer hasonlót éreztem a szomáliai éhező gyerekek kapcsán is, akikről a tévében láttam egy műsort. Az is sokkolt, de akkor abban legalább biztos voltam, hogy az értük való ima-közbenjárásra Isten Lelke indít. Most viszont csak fáradt gondolatok csörömpöltek a fejemben, és terméketlen szomorúság.

Ebben a lelkiállapotban hallottam először a korlátozott könnyek tanáról. A korlátozott könnyek tana nyilván nem olyan dogmatikai tétel, mint a Szentháromság, Krisztus kettős természete, vagy a hit általi megigazulás. A korlátozott könnyek tana nem is tan, inkább egyszerű pásztori bölcsesség, melyet jó, ha megtanulunk. Nevezhetjük máshogyan is, nem ez a lényeg. A kifejezés Dobson hozzánk intézett kérdésében volt: „Ugye ismerik a hallgatók a korlátozott könnyek tanát?” Én nem ismertem, de amit aznap tanultam, az nem csak nekem lehet fontos, hanem minden lelki munkásnak és hétköznapi kereszténynek, aki tenni akar valamit Jézus nevében.

Dobson elmagyarázta nekünk a műsorban, hogy mindenki véges mennyiségű könnyekkel rendelkezik. Természetesen nem a könnycseppeket értette ezalatt. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik szinte mindenen könnyekre fakadnak, másoknak meg mintha nem is lennének könnyzacskói. Vannak, akiket azonnal megríkat, ha ki kell állniuk közönség elé, némelyeknek meg az ilyen helyzetekben beszáradnak a meglévő könnyei is. Én is inkább akkor tudok sírni, ha egyedül vagyok. Van, aki még akkor is csak nagyon ritkán. Dobson könnyek alatt nem könnycseppekre, hanem arra a fájdalomra és irgalomra gondolt, amit másokért érzünk, és az abból fakadó cselekvő szeretetre. Ezek a „könnyek” korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésünkre. Egyszerűen nem tudunk mindenkiért sírni. Az érzelmi korlátaink miatt ez képtelenség. Nem is várja el tőlünk Isten.

Az Úr mindannyiunknak adott egy kört, akikért felelősek vagyunk. A családunk nyilván része ennek a körnek, de Dobson szerint a kör ennél szinte biztos, hogy nagyobb. Ha Isten adott másokért könnyeket, sírjuk el azokat a könnyeket! Cselekvő módon, hatékonyan, reménységgel! Közben figyeljünk a Szentlélekre, mert a kör folyamatosan tágulhat – figyelmeztetett Dobson. Eljutnak hozzánk hírek, hírlevelek: elképzelhető, hogy van dolgunk ezekkel. Ha mást nem tudunk tenni, hát imádkozzunk. Vagy adakozzunk. Lehet, hogy Isten ennél többre is hív. Lehet, hogy a szudáni gyerekek sorsa ránk is tartozik. Lehet, hogy a Lélek közülünk is küld valakit hozzájuk. Miért ne? Molnár Mária magyar misszionárius volt, miért ne indulhatnának útra megint magyarok is, hogy a világ más tájain legyenek Krisztus követei? Tudok ilyenekről. Szenczy Sándor a legismertebb, de vannak rajta kívül mások is. Miközben tágítjuk a felelősségi körünket, azt azonban ne felejtsük el: a könnyek korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésünkre, és maradni kell azok számára is, akik mellé Isten egyértelműen odaállított bennünket!

Dobsont hallgatva arra gondoltam: ha mindenki csak azt a mennyiségű könnyet sírná el, amit Isten neki adott, a világ máris mennyivel jobb hely lenne! Mi, keresztények azért is vagyunk a világban, hogy sírjunk a világért. Jézus is sírt. Sírt Lázár halálakor, sírt Jeruzsálemért. Soha nem engedte, hogy eltérítsék a feladatától, de akikért Istentől könnyeket kapott, azok érdekében nem kímélte magát. Sok keresztény megmarad a bénultság állapotában, amikor a világ nyomorúságait látja. Hogy lenne éppen ő alkalmas ezek enyhítésére?! A kifogások érthetők: „Túl nagy a feladat, lyukas zsák a világ, minden szeretet halállal végződik.” A kifogások érthetők, de nem menthetők. Ha mindenki csak azokat a könnyeket sírná el, amelyeket Istentől a környezetéért kapott, a világ megváltozna. Ha a szudáni gyerekekkel (vagy más, távoli szörnyűségekkel) kapcsolatban érzett tehetetlenség miatt nem sírunk (és teszünk valamit) a ránk bízottakért, végül se a szudáni gyerekek, se a környezetünk nem éli át Isten irgalmát rajtunk keresztül.

Ismernünk kell a korlátozott könnyek tanát, máskülönben terméketlenek maradunk. A keresztény misszió egyik kulcsa ez. Lehet ezt a tant más szavakkal is megfogalmazni (elhívás, ajándékok stb.), de nekem sokat segített ez a kép. Dobsont hallgatva megszűnt a pillanatnyi bénultságom és megteltem reménységgel. Megértettem, hogy sírnom kell a világért, de soha nem mások könnyeivel! A többiek felelőssége, hogy elsírják azokat a könnyeket, amelyeket ők kaptak. Mindannyiunknak az Isten által ránk bízott könnyeket kell elsírnunk. Ha mások könnyeit akarjuk hullatni, menthetetlenül terméketlenek maradunk. Felelősek vagyunk a könnyeinkért, de véges mennyiségben kapunk belőlük. Viszont ha ezeket a könnyeket hatékonyan elsírjuk, mindenki a magáét, megmozdul a világ, és látni fogja, hogy mi, keresztények vagyunk a föld sója!

7 hozzászólás a “A korlátozott könnyek tana” bejegyzéshez

  • rettentó says:

    “Ha mindenki csak azokat a könnyeket sírná el, amelyeket Istentől a környezetéért kapott, a világ megváltozna.”

    Ez bizony így van, de sajnos, még az imádságaim is elég korlátozottak. Jézus sem tudott mindenkit meggyógyítani, pláne anyagilag megsegíteni, és tőle kapott küldetésünk sem arra szól, hogy még a visszajövetele előtt tegyük rendbe a világot 100%-osan. Tehát ennek a “tannak” vannak bibliai alapjai.
    Nem szerethetjük az egész világot cselekedeteinkkel, de kötelességünk felismerni, ha Isten megmutatja, mi az a hely, ahova én beállhatok, ahol segíthetek, akikért imádkozhatok. Nem szabad elhessegetni az ilyen hangokat.
    Én mindig nyögvenyelősen megyek egy-egy ilyen jellegű (ritka) akcióra, és mindig gazdagon térek haza, mert többet kapok, mint adok. Kívánom, hogy ezt a csodát mindenki tapasztalja meg. Ez a Krisztusban való növekedés alkalmává lehet. Az ilyesmi nem (csak) lelkiismeretünk megnyugtatását szolgálja.
    Most abba nem is mennék bele, hogy az egyháznak ez a küldetése esetleg fel is készít bennünket a millenniumra, ahol nem csak hárfapengetés lesz a dolgunk :-). Hogy az lesz-e vagy mi lesz akkor, arról elég korlátozottak az ismereteink, és nem szeretnék offolni, vitát kezdeni, de én hiszek ebben, és más fényben látom már az itteni küldetésünket is emiatt.

  • rettentó says:

    Ja, és nem, nem vagyok egy Szenczi vagy egy Iványi, csak egy önzésével küszködő, időhiányra hivatkozó, hajléktalanoktól a buszon jó messze húzódó kis farizeus vagyok 🙂

  • “Megértettem, hogy sírnom kell a világért, de soha nem mások könnyeivel! A többiek felelőssége, hogy elsírják azokat a könnyeket, amelyeket ők kaptak. Mindannyiunknak az Isten által ránk bízott könnyeket kell elsírnunk. Ha mások könnyeit akarjuk hullatni, menthetetlenül terméketlenek maradunk. Felelősek vagyunk a könnyeinkért, de véges mennyiségben kapunk belőlük. Viszont ha ezeket a könnyeket hatékonyan elsírjuk, mindenki a magáét, megmozdul a világ, és látni fogja, hogy mi, keresztények vagyunk a föld sója!”

    Újdonság és mégis olyan jó, régi, ismerős ízű tanítás a Szent Lélektől…

  • dadó says:

    “Aki mindenkit szeret, az senkit se szeret.”

  • Csabacz says:

    “Ha mindenki csak azokat a könnyeket sírná el, amelyeket Istentől a környezetéért kapott, a világ megváltozna.”

    Tehát a kérdésem az, hogy Ádám te hogy látod, a kegyelem, kiválasztás, elrendelés és ilyenek fényében, ha más lenne a világ, miben lenne más… Tehát x ember van kiválasztva így is úgy is… x ember számára van kegyelem… a többi számára igazság… legyen 70 éves, 50 éves 10 éves… Tehát csak az itteni földi életet tenné kellemessé, könnyebbé s utána mindenki menne a kiválasztás szerinti helyére?

    Ne értsen félre senki! És azt se találja ki senki, hogy érzéketlen vagyok. Én csak az összefüggést szeretném látni.

    Köszönöm a választ előre is.

  • Szabados Ádám says:

    Van erre hosszú válasz is, ami az egész bibliai teológiát figyelembe veszi, meg rövid válasz is, amivel most megpróbálkozom. Az eljövendő kor egyik alapelve a szeretet, mert Isten szeretet. Krisztus követőiként tehát ezt a szeretetet gyakoroljuk már most embertársaink felé, abban a reményben, hogy az evangélium üzenetét is át tudjuk adni nekik, ami a legnagyobb nyomorúságot, a halált is legyőzi. Nekünk ez a dolgunk. Az örök élet ajándékát viszont csak Isten adhatja meg. A szeretet gyakorlásának akkor is van értelme, ha az illető, aki felé szolgálunk, nem ragadja meg hit által az örök életet. Az ő szempontjából persze ennek valóban viszonylagos értéke van csak, erről a Prédikátor könyve érzékletesen beszél. Ettől nekünk még azt kell tennünk, amire Isten hív: Isten és a felebarát szeretete.

  • Idealista says:

    Mostanában elég sokat foglalkoztattak engem ehhez kapcsolódó gondolatok. “Annyi a nyomorúság, annyi a sötétség, a szenvedés; én még magamon se tudok segíteni, mit tehetnék másokért?” A béna tehetetlenség szörnyűsége.
    Aztán ahogy ezeken gondolkoztam, eszembe jutott, hogy nem vagyok Isten: nem viselhetem a hátamon az egész világ gondjait. Nem is kell, mert van, aki gondot visel.
    Jó volt most ezt mástól is hallani.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum