Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke ma szégyenteljes körülmények között lemondott elnöki posztjáról. A lemondása hátterében egy doktori cím áll, melyet annakidején úgy szerzett meg, hogy – fogalmazzunk irgalmasan – nem dolgozott meg rendesen érte. Erről a háttérről rengetegen elmondták már a gondolataikat, az ügy tulajdonképpen el is ért a végkifejlethez, a lemondáshoz. Engem ebben a történetben most is inkább az érdekel, ami a hittel és a lelkiséggel kapcsolatos. Az ügy hátterének hátteréről szeretnék beszélni, ami szerintem nem más, mint a hiúság. Egy ártatlannak látszó bűn, ami pusztító erejű időzített bombává vált. Olyan bűn, amit többnyire mi is simán megtűrünk az életünkben, anélkül, hogy számolnánk a kockázataival. Schmitt Pál saját bevallása szerint a szüleinek, önmagának és a világnak akarta bebizonyítani, hogy meg tudja szerezni a doktori címet. Erről kiderült, hogy csak csalással sikerült neki. Sokat elárul a motivációiról, hogy a célja a bukás után is ugyanaz maradt: a bizonyítás. Ha elvették tőle a címet, most bebizonyítja, hogy hetvenévesen – immár szigorított körülmények között is – képes azt visszaszerezni. Ez hiúsági kérdés számára. Mindig is az volt.

De vajon Schmitt Pál bírálói mentesek ettől a bűntől? Elég sok cikket és blogbejegyzést olvastam az elmúlt napokban a Schmitt-ügyben. Volt, aki őszinte erkölcsi felháborodással támadta a köztársasági elnököt. Volt is miért. A plágium a tudomány világában ugyanúgy lopás, mint a boltban. Ha következmények nélkül marad, akkor a tudományos munka erkölcsi mércéje (és létezéshez való joga!) szűnik meg. Ezen szerintem nincs mit tépelődni. Élhetetlen az az ország, ahol nem csak megszegik a normákat, de norma sincsen. Ezt az öszödi beszédkor már egyszer tisztáztuk magunknak. Ha az nem plágium, hogy Schmitt Pál 215 oldalas dolgozatába 200-at mástól ollózott át (ráadásul időzőjelek nélkül), akkor nincs többé olyan, hogy plágium. És akkor nem létezik többé tudományos munka sem. Ezen nincs mit szépíteni, még az általános iskolában is tudja minden diák, hogy ha a dolgozatot a padtársáról másolja le, és lebukik, jogos az egyes. Ha lebukik, és nem kap egyest, akkor a többi diák munkája az ő „munkája” miatt értéktelenné és feleslegessé válik. Schmitt plágiuma ezért joggal háborított fel sokakat, és a dolognak ez a része rendben is van.

A cikkeket és blogokat olvasva azonban felébredt bennem a gyanú, hogy a kritikusok egy része számára Schmitt ügye pontosan olyan hiúsági kérdés, mint a volt elnök számára. Teljesen mindegy, hogy a bírálók rendelkeznek-e doktori címmel, vagy sem, a hozzáállásuk csak abban különbözik, hogy alulról vagy felülről sújtanak-e le az elnökre. A nyugati világ az emberi minőség megítélésében régóta eltúlzott szerepet szán a név mellett szereplő (vagy nem szereplő) dr, Dr vagy PhD betűknek. Ennek a következményei ijesztő erővel mutatkoztak abban, ahogy Schmitt és a bírálói kezelték a plágium-ügyet. Akinek nincs doktori címe, és emiatt a szíve mélyén kevesebbnek érzi magát (ahogy Schmitt Pál kevesebbnek érezte magát annakidején, amikor még nem volt doktori címe, vagy most, amikor már nincs neki), az most kéjjel rúgott bele a felkapaszkodott Schmittbe. Élvezettel szaggatta le a doktori palástot az érdemtelenül fölé elmelkedett dr. Schmittről. Nem Schmittet gyűlölte, hanem azt az embert, akivé ő nem válhatott, Schmitt viszont igen. Az első adandó alkalommal visszarángatta Schmittet arra a szintre, ahol ő van, sőt, rá is lépett, hogy végre egyszer ő magasodhasson fölé. Ez az ösztönös mozdulat nem Schmittről, hanem róla szólt. És a hiúságról. Szerintem ugyanez a gyökere a tudomány világából érkezett bírálatok egy részének is. Aki fáradságos, becsületes, éveken át tartó munkával szerezte meg azt a két vagy három betűt a neve elé, az sértve érezte magát, hogy egy Senki a lopott teljesítményével tőle is elveszi a vérrel és verejtékkel megszerzett minősítést. Áldr. Akárki miatt gyanú árnyéka vetődött rá is, és mindarra, amiből az identitása építkezik. Megkérdőjeleződött, hogy ő Dr. Valaki-e, pedig ő aztán tényleg Dr. Valaki, és nem egy Senki. Ez a reakció egyrészt érthető, másrészt nagy valószínűséggel ugyanaz a hiúság a gyökere, mint ami Schmitt Pál bukását okozta.

Bizonyos értelemben mindannyian Schmitt Pál vagyunk. Születésünktől saját szobrunkat faragjuk, saját dicsőségünkért élünk, szeretjük, ha a tereken köszöntenek bennünket és a főhelyekre bennünket ültetnek. Közben fájdalmasan hiányzik belőlünk Isten dicsősége, és Isten haragja van rajtunk. Nem mindannyian esünk le olyan magasról, mint Schmitt Pál, de amikor az életünkből hiúsági kérdést csinálunk, mindannyian Isten dicsőségétől vagyunk nagyon-nagyon távol. Nemes dolog lehet egy doktori megszerzése, de Jézus nem véletlenül mondta, hogy ne titulusokkal határozzuk meg a helyünket a társadalomban (Mt 23,7-12), és ne ezek alapján mérjük emberi minőségünket, mert aki felmagasztalja magát, az megaláztatik, aki viszont megalázza magát, az felmagasztaltatik. Jézus nem a nagyokért jött, hanem a kicsikért. Tanítványait is kicsinyeknek nevezte. Azt mondta, hogy nem az igazaknak van szüksége Megváltóra, hanem a bűnösöknek. Aki azt gondolja, hogy lát, az vak. Aki azonban belátja, hogy vak, azon a Dávid Fia könyörül, még ha a poros út széléről is kiált hozzá.

Schmitt Pál most esélyt kapott az Úristentől, hogy a hirtelen rászakadó csendben a Megváltónál keresse valódi emberi minőségét. Imádkozzunk érte. A szemünk előtt lejátszódott tragédiában nagy mélység van, de akár nagy magasság is megnyílhat az érintett számára. Az emberek előtti megszégyenülés borzasztó dolog, de a hiúság vásárán nem mindig a szégyenketrec a legrosszabb hely. Ezt viszont csak az tudja, aki már nem a saját igazságáért harcol, hanem a Krisztus igazságát öltötte magára, hogy a legfontosabb közönség – a Mindenható – ne lássa többé a szégyenét, és ne haragudjon rá. Schmitt Pálnak van jövője, ha engedi, hogy évtizedek alatt faragott szobra ledőljön. Ez a szobor amúgy sem maradhat meg, a PhD-jén is csak élcelődni fognak, ha valóban nekiáll megcsinálni. Oda már nem juthat vissza, ahonnan lezuhant. De ha meggyűlöli a hiúság vásárát, és elkezdi áldani a szégyenkalitkát, amelyben ujjal mutogatnak rá, bukása az igazi magasságba repítheti őt. Miközben imádkozunk érte, gondolkodjunk önmagunkon is. Mi az, ami bennünket a szívünk mélyén mozgat? Mitől érezzük valakinek magunkat? Mi jelenti számunkra a valódi megaláztatást és a valódi megdicsőülést? Ahogy Schmitt Pálnak, úgy nekünk is választanunk kell a hiúság vására és a mennyei város között. „Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Mt 23,12)

14 hozzászólás a “Szégyenketrec a hiúság vásárán” bejegyzéshez

  • Adorján says:

    Köszönjük Ádám!!!! Isten áldja további szolgálatodat ezen a honlapon! Imádkozunk Schmitt Pálért és Magyarországért!

  • Bujdosó Marci says:

    Tetszik ez a bejegyzés és az előző is, de azért eszembe jutott valami…
    Egy távoli élmény, amihez sok közelibb is kapcsolódik. A “milleniumi pünkösd ünnepi hangversenye” a Mátyás-templomban. Fővédnök Orbán Viktor. Egy fiatal magyar zeneszerző művei hangoztak el. Az illetőt nem vették fel a Zeneakadémia zeneszerzés szakára. (Én is oda felvételiztem régebben, szintén sikertelenül.) Valami egészen félelmetesen üres giccsáradat az egész. “Új harmonikus stílus” néven. (Nem tudom, mi volt benne az új, a harmonikus maximum az, hogy kevesebb disszonancia volt benne, mint mondjuk akár Bachban vagy Mozartban. Aki abból a célból ment oda, hogy sok-sok hármashangzatot halljon, és aztán mondhassa, hogy lám, még ma is tudnak szép zenét írni, az megkapta.)
    (Őszintén mondom, nem irigylem az illetőt. Komponáljon, én is teszem, néha közönség elé is állok. Azokat a konzis társaimat sem irigylem, akik azóta befutottak. Tudom, hogy nem vagyok való profi zeneszerzőnek.)
    Hosszú bevezetőm után a tömör lényeg:
    vezetőink amióta csak ismerjük őket, a Honfoglalás-film, a fentemlített zene, az Új Színház és az Őszi fesztivál kinyírása és sok más által újra meg újra a szellemi színvonaltalanságot és a giccset képviselik és erősítik. Schmitt Pál (aki amúgy, plágium ide vagy oda, kiváló sportoló volt) mint köztőársasági elnök (gondoljunk csak az elődeire!) ugyanennek volt a része.
    Nem örülünk, hogy a magyar művészvilág túlnyomó része és szakmailag legértékesebb emberei baloldaliak? Ok. Én sem örülök! nagyon kellene nekünk az igazi keresztény művészet, kellenének a Pilinszkyk, a Bárdos Lajosok, az Arvo Pärtek… De az a megoldás, hogy ha nincs más, támogassuk a keresztény-nemzeti giccset? És tényleg nincs más?
    És keresztényként oda lehet emellé állni? Ez akár valódi kérdés is lehet, tudva, hogy a az értelmiségi-művész elitizmus mennyire valóban a hiúság vására, sőt néha még rosszabb. Parafrazeáljuk a Korinthusi levelet így: Isten a giccset választotta ki, hogy semmivé tegye a “magas művészetet”? Doktorit plagizáló olimpikonokat választott ki… stb.
    Komolyan kérdezem…
    Szerintem ne.

  • Szabados Ádám says:

    Marci, ezek nagyon jó kérdések. Szerintem a keresztény giccs ugyanolyan üres, mint a (kulturális értelemben vett) baloldalon előállított nihilista alkotások. Ne kövessük egyiket sem. A mostani kor a barokkos dagályossággal szemben az egyszerűséget értékeli. Elég csak a jó logókat megfigyelni. Ha a keresztény művészet meg tudja mutatni, hogy az egyszerűsége tartalmas és erőteljes, nyert ügye van. Ellenben ha patetikus, és kiderül, hogy a pátosz mögött üresség van, az emberek inkább a nihilizmust és a cinizmust választják, mert az legalább nem hazudik nekik. Legalábbis ezt gondolják.

  • Bujdosó Marci says:

    Hát, elgondolkodtató, amit írtál, de csak részben tudom elfogadni. Először is: valóban van a mai korban egy tartózkodás a dagályosságtól, ami elfogadható. Azonban nagyon komolyan felmerül a kérdés: nem vált-e a mai kor az emelkedettséggel, a fenségessel, sőt (és itt derül ki igazán, hogy bajról van szó) a SZÉPPEL szemben bizalmatlanná sokféle szinten. A szépre való felnézés, a megrendülés, a csodálat… nincs-e erre valójában SZÜKSÉGÜK még azoknak is, akik megrekednek a “kellemes, nagyon jó, rohatt jó, k…. jó” dolgoknál, és nem merik kiejteni a “csodálatos” szót?
    A másik megjegyzésem, hogy ha a csodálatost keressük a mai művészetben, kétségkívül minden kultúrkörben fogyatékosan találjuk meg. De azért megvan – megvan a jó könnyűzenében is, és bizony a “nihilistának” tűnő modern műalkotásokban is. Egyébként, hogy mennyire nem tisztán nihilista a mai kor művészete, arról szépen tanúskodott a debreceni Messiások kiállítás is, ami címével ellentétben teljes mértékben Krisztusról szóló alkotásokra futott ki. Aztán: kevesen tudják, hogy az utóbbi évtizedekben több nagyszabású komolyzenei passió is íródott: Penderecki Lukács- , Arvo Pärt és Szofia Gubajdulina János- passiója, ha jól tudom Gubajdulina még egy ugyanolyan terjedelmű János-húsvétot is írt hozzá (ez utóbbit nem hallottam). Mindezek zenei nyelvezuetük miatt sajnos sose lesznek korunk kereszténysége közkincsévé, ezt elismerem…
    És ha a tényleg nihilista műalkotásokról van szó: Ginsberg Howl / Üvöltés – e nem éppen keresztény üzenetű, főleg a majdnem sátánista befejezése miatt, de egészen biztos, hogy nemcsak szakmailag, hanem kifejezetten lelki szempontból is van értéke. Keresztény szemmel ez a mű a semmibe zuhanó modern világ megrázó dokumentuma. Egyszerűen katartikus. (A zárószakasz, ami tulajdonképpen visszájára fordítja az üzenetet, elkezdi ismételgetni: Holy, szent, vagyis szent a bűn, szent a mocsok – nos, ezt a részt viszont művészileg is erőltetettnek érzem, hamisnak, hazugnak.) VAgy gondolj T. S. Eliot Waste Land – jére, amit a megtérése előtt írt. Igazi nihilista káoszvers, de csak nem mondod, hogy Eliot megtéréséig üres, semmitmondó szemetet írt, és a Hamvazószerdától kezdve tekinthatő értékesnek? Az életmű egészében a Waste Land a helyére kerül.
    Szóval a válaszom: nem, a nihilista modern művészet keresztény szemmel és lelki-erkölcsi síkon is ÉRTÉKESEBB, mint a “keresztény” giccs.

    Hogy mindebből mi, mennyire és kinek válik épülésére, az más kérdés. Szerintem a mi korunk “érthető” (gyakran = kommersz, eladásra gyártott) művészete egyszerűen nem elégíti ki a mélyebb igényeket. A magas művészet más okokból alkalmatlan erre. Megoldásként egyrészt igenis a múltba kell nézni, és zeneirodalom-tanárként nagyoin tapasztalom, hogy a könnyűzenehallgató gyerekeket kellő sgítséggel (ez nagyon fontos!) mennyire meg tudja érinteni a klasszikus, sőt néha a modern, sőt avantgárd komolyzene is! Másrészt igenis lehet találni érthető és értékes műalkotásokat is. Arvo Pärtnek pl. egész komoly rajopngótábora van. – (Vannak persze igen vitás esetek is, mint pl. Gibson passiója, ami sokak szerint maga a kortárs keresztény művészet, mások szerint szemét, horror.)

  • Bujdosó Marci says:

    … hadd folytassam egy másik gondolatodat is, bár elég messze jutottunk a bejegyzés témájától…:)
    “Legalábbis ezt gondolják”. Igazad van: a nihilizmus végső soron ugyanúgy hazudik, mint a giccs, ezt én is elismerem.
    Mondhatnánk úgy is: hazug őszinteségről van szó, meglepő módon mindkét esetben! Szerintem a mai kor alapértékének tűnő úgynevezett őszinteséggel az a baj, hogy voltaképpen nem az, mert nem önmagunk megnyitása, ami csak a szeretetben lehetséges, és sokszor éppen hogy MUNKÁT jelent hanem valamiféle öncélú “önmagunk” öncélú, voltaképpen zárt “felvállalása”, másokra erőltetése, megmunkálatlan oda-lökése…
    Igen: sem a pszichoanalitikus díványa, sem a nihilista művészet, sem a kommersz “dicsőítés” nem valósítja meg azt, amit a valódi őszinteség jelentene, de azt is el kell ismerni, hogy a művészet már hosszú évszázadok óta, magasztos eszményeivel, “művészetvallásával” stb. sem valósítja meg, egyszerűen azért, mert az ember a Teremtője előtt állásra, az IMÁDÁSRA teremtetett, és ha Előtte nem őszinte, akkor összes többi próbálkozása is féloldalas, sőt végső soron hazug marad.
    Azt pedig, hogy akkor miért nem őszinte a keresztény giccs, remekül meg lehet figyelni, immár a művészettől elvonatkoztatva, a keresztény lelkiségi giccsben, a sikerevangéliumban, vagy a farizeus-mentalitású kultúrkatolicizmusban, stb.
    És ezért lehet az, hogy egy Ginsberg: Howl, ami legalább az iszonyattal szembenéz, igazabbnak tűnik, mint a rózsaszínű dicsőítő-fíling. A Gibson-film pedig újabb kérdést vet fel: szembe lehet-e nézni a kereszt borzalmával egy olyan filmnyelv segítségével, ami a borzalomban való kommersz kéjelgést célozta eredetileg? Vajon a horror ugyanazokat az igényeket elégíti ki, mint mondjuk a görög tragédia? Aligha. Az eleos és phobos révén létrejövő katharsis, az, hogy összeszorul a szívünk és ezért kicsit elszakadunk az önző vágyainktól: aligha erről szól a horror.

  • Szabados Ádám says:

    Marci, nem vagyok biztos abban, hogy értem, amit mondasz. Le tudod a gondolatodat/kérdésedet egy rövid mondatba egyszerűsíteni? Lehet, hogy az első válaszomban is másra reagáltam, mint amit felvetettél.

  • eliyah says:

    Dejó, hogy ezt szóba hoztátok, ez a keresztény giccs vs. művészet tematika engem is nagyon foglalkoztat…
    és lehet, hogy nincsneek ma Pilinszkyk, Arvo Pärtek, de azért akadnak Visky Andrások, Wim Wendersek, vagy ott van Will Todd és a Mass in Blue-ja még ha kevesebben is, és másképp is. (Gondoljunk például az anglikán Nick Cave zenéire)

    (És a ‘baloldali’-t sem biztos hogy jó a ‘nemkeresztény’ szinonimájaként használni, az LMP-ben például több keresztény politikus is van… de ezt csak zárójelben)

  • eliyah says:

    Eliot és Ginsberg kapcsán még eszembe jutott Visky András egyik interjúja, sajnos a neten nem találom, de az volt a lényege, hogy a keresztény irodalom léténél, a kortárs irodalomban meg- vagy nem lévő ‘evangéliumi üzenetnél’ alapvetően fontosabb kérdés az, hogy az irodalomnak mint olyannak van-e evangéliumi olvasója…
    “Az irodalmat alapvetően örömhírnek tartom” – mondta, mert ahhoz, hogy az ember pl. verset írjon, eleve valamilyen szintű hitre van szükség.
    De lehet, hogy mostmár kicsit elkanyarodtam a tárgytól…

  • svgy says:

    Nekem is vannak fenntartásaim a mai kor egyszerűség szeretetével szemben. Magam azt tapasztalom, hogy az egyszerűség legtöbbször mindössze csak azért működik ma, mert ami egyszerű, az egyúttal gyorsan és könnyen átlátható, befogadható, megemészthető (és elfelejthető…), azaz nem kell rá sok időt szánni. Ráadásul ez szerintem nem is csak a legfiatalabbakra, a “facebook” generációra igaz; a munkatársaim nagy része is (20-40 közti korosztály) leginkább a fél perces kis vicces videók és 2-3 diából álló netes képregények nézegetésével és továbbküldözgetésével múlatja szívesen az idejét.
    Tisztában vagyok azzal, hogy igen korlátolt a fantáziám, de egyelőre nem látom azt, hogy a keresztény művészet ilyesfajta “egyszerű” keretek közé szorítva hogyan tudna hitelesen tanúságot tenni a Jézus Krisztusba vetett hitről és az Ő evangéliumáról. Talán a vizualitás szintjén meg lehet szólítani az embereket ilyen módon is (képek, fotók, szobrászat, építészet), de mi a helyzet a szöveggel és a zenével? De még akár a filmet is ide sorolhatnám, egyszóval mindazokat a művészeti ágakat, ahol az időbeliségnek kiemelten fontos szerep jut.

    Peresze talán csak azért vagyok ennyire szkeptikus, mert személy szerint hozzám ez utóbbiak mindig közelebb álltak, mint a tisztán vizuális művészeti ágak. Ha viszont emezeknél elkezdünk végletesen egyszerűsíteni, ahogy az ma divat, akkor az szükségszerűen hozza magával (egyebek mellett, persze) a mű befogadására fordítandó időtartam beeszűkülését is, vagy tévednék?
    Valahol pont azt látom, hogy ha találkozom egy általam tartalmasnak és értékesnek vélt műalkotással, akkor az mintha éppen ellene dolgozna ezeknek a hatásoknak. Nem adják magukat olyan könnyen, ahogy azt a korszellem diktálná – hétköznapi szófordulattal szólva “nem olyan egyszerűek” – de idővel (és talán pont ez a lényeg, hogy “idővel”) sokkal gyümölcsözőbbé válnak. Egyáltalán nem arról beszélek, amikor valami “direkt van elbonyolítva”, hanem arról, amikor valami több, mint aminek talán elsőre látszik; de mert elsőre nem látszik valami soknak, így türelmet (azaz hosszabb időbefektetést) igényel.
    Ott vannak például Terence Malick filmjei. Nem is tudom, hogy egyszerűek e, vagy épp összetettek. Annyit tudok róluk, hogy időt kell rájuk szánni, ennyiben tehát azt hiszem “nem annyira egyszerűek”. Viszont ha rászánjuk az időt és megnézzük pl. Az őrület határánt, Az új világot vagy Az élet fáját, akkor azt látjuk, hogy a történetvezetés nem bonyolult, a felvetett kérdések mindenki számára ismerősek kell, hogy legyenek, a megfogalmazott válaszok pedig a mai kritikusok számára túlontúl is egyértelműek, sőt már-már szájbarágósak. Mindezek mellett éppen a látvány az, ami mindvégig grandiózus és gyönyörű (akár még barokkosnak is mondhatnánk), miközben a filmek maguk összességében egyszerűnek hatnak. Hogy mégsem teljesen azok, arra talán csak napok, hetek vagy hónapok múlva jön rá az ember, amikor a képsorok és a zenék, az arcok és a mozdulatok, egy-egy elhangzott mondat még mindig vissza-vissza tér az emlékezetünkbe és nem hagy nyugodni.

    Nem tudom, ti láttátok e pl. Az élet fáját. Ha igen, akkor mit gondoltok róla? Van, aki szerint dagályos és giccses. Szerintem egyik sem, sőt éppen ellenkezőleg: szép és tartalmas film. Ha nem lenne az, akkor miért késztetett arra, hogy Jób könyvét szépen, lassan, elmélkedve olvassam újra, mert most többet és mást is mondhat, mint eddig? És miért kezdtem volna el John Tavener zeneműveket hallgatni a hatására? Miért tudott a kisközösségünkben tartalmas és hónapokkal később is felemlegetett beszélgetéseket indítani a “természet útjáról” és a “kegyelem útjáról”? Ha a keresztény művészet giccses, akkor is képes erre, illetve képes erre giccses keresztény művészet (is)? (Mondjuk, hogy ez a film mennyiben sorolható a keresztény műalkotások közé, azt valószínűleg ugyanannyian vitatják, mint ahányan a film kvalitásait.)

  • Szabados Ádám says:

    Tényleg elkanyarodtunk a témától, de nem bánom.

    svgy, az egyszerű lehet nagyon mély és összetett. Lásd Jézus példázatait, egy haiku verset vagy egy ikont. A hosszú és bonyolult meg lehet nagyon üres. Én bevallom, szeretem a korunkban azt, hogy idegenkedik a sallangoktól. Ez egészséges reakció a valótlansággal szemben. A cinizmusát és nihilizmusát viszont nem szeretem. Ez a beteg része a reakciónak. (És igen, nihilizmus nem csak a kulturális baloldalon van, és ott sem minden nihilizmus, sőt!)

    Marci, a Waste Land tele van reménységgel. Erosz nyomában c. könyvem 8. fejezetében erről írtam. T. S. Eliot az egyik kedvencem.

    eliyah, köszi a példákat! Arvo Pärt mellett Zbigniew Preisnert is talán érdemes megemlíteni, bár én a zenében nem vagyok annyira járatos. Visky András írásait én is kedvelem. Azzal nem feltétlenül értek egyet, hogy maga az irodalom örömhír lenne, de András szeret meghökkenteni és a szavakat új kontextusban, új jelentéssel felruházni, úgyhogy lehet, hogy végső soron egyetértünk.

  • Bujdosó Marci says:

    Nos, amit fentebb írtam, azt azért nem tudom egy mondatban összefoglalni, mert nem egy dolgot írtam és gondoltam, hanem egy egész kérdéshalmazt. Szerintem, Ádám, te tényleg arra reagáltál, amit az első kommentemben írtam, csak az általad írottakra reagálva keveredtem el mindenféle irányokba.

    ha mégis megpróbálnám logikusabbra és követhetőbbre venni (rövidebbre nem biztos, hogy sikerül):

    1. korunk “dagályossággal” szembeni ellenérzése néha a fenségessel, a nagyszerűvel szembeni ellenérzés, és abból is fakad, hogy a mai ember nem akar nevelődni, formálódni, nem akar felnézni, csodálni, tekintélyeket, példaképeket elismerni, továbbá nem akar megküzdeni a műalkotásokkal, azok megértéséért. Az “ízlés” így lesz egyre inkább “egyéni ügy”, “ez az én stílusom és kész”. A jó ízlés vagy rossz ízlés fogalma idejétmúltnak hangzik. Ez szerintem nagy baj.

    2. korunk nihilizmusa egy tendencia vége: tragikus következménye annak a finom fordulatnak, amikor az ember dicsősége, amit Isten ad neki, éspedig végső soron az Ő dicsőségére adja nekünk is, átvált abba, hogy az ember dicsősége a cél, és Isten (eszméje) ennek a szolgálatában áll. Ez asszem elég régi fordulat (legeslegkésőbb reneszánsz). A mai kor nihilizmusa lelepleződés, lemeztelenedés. És mint ilyen igazságtartalommal bír, bár legtisztább formájában mégse lehet igaz, mert aki tényleg nihilista, az nem fog műalkotást létrehozni. A nihilizmus és a (titkos) remény számtalan műalkotásban számtalan módon járja át egymást. Mindenesetre a nihilizmus megjelenése nem teszi művészileg értéktelenné az alkotást. Sok esetben vagy hazug ideológiáról van szó, amit a mű egyszerre képvisel és tagad, vagy egyszerűen csak egy hangulatról, egy érzésről, egy kísértésről, egy rettegésről, egy segélykiáltásról…

    (Példa: egy zseniális kortárs zenekari mű, Georg Friedrich Haas: In Vain -je. Egy hatalmas, örvénylő hangáradat, ami a végén egyfajta végtelenített önmagába-csavarodásba fordul és félelmetes hirtelenséggel megszakad. Zenei képe az “önmagától és semmiért” létező Univerzumnak. Amit mond a zene, az szellemileg valóság, hiszen tudomány-vallásos korunknak ez a világképe. Talán akár keresztény zeneszerző is írhatta volna, persze akkor nem a kozmosz valóságos hiábavalóságára, hanem ezére a világképére gondolt volna. Emellett a zene tele van tragikus szépséggel, gyönyörű epizódokkal, amik mind belevesznek az Örvénybe… és egyértelmű, hogy az a szubjektum, amelyik ki TUDJA mondani, hogy HIÁBA, ezzel a szóval értelem után kiált. Ez a kiáltás teszi torokszorítóvá a mű végét, egyébként a Hitchens-féle megkönnyebbüléssel állhatnánk fel: hiába? jaj de jó, úgy bűnözök tovább, ahogy akarok! – – üres? Ürességet állít, de nem üres, végképp nem úgy, mint a giccs.)

    Szóval, a lényeg: (most tényleg egy mondatban):
    3. a nihilizmus és a giccs üressége közül az elsőt tartom jobbnak.

    Utóirat: azt azért el kell ismernem, hogy a giccs SE valamiféle olyan sátáni ellenség, amelyet könyörtelen pontossággal diagnosztizálva a legradikálisabban elhatárolódhatnánk tőle. Nem. A giccs az, amikor valami mélynek mutatja magát, ami felületes, ami nem küzd meg a mélységért, csak “mélykedő” paneleket vesz át, azokkal operál hazug módon. Na de ez a látszatszerűség nem kísért ÁLLANDÓAN ott a művészetben (+ a vallásban, amúgy)? A romantikus művészkultuszban nincs egy jó adag póz, tükör előtt begyakoroltság? Karajan pl. nagy karmester és nagy pozőr, ha akarom giccsőr volt…

    (A szórakoztató az még nem giccses, az biztos. Na de ha például megrendülünk, mert én bizony megrendülök Darth Vader megtérésén a Jedi visszatérben, akkor már giccs? Lehet. De nem biztos. Nem tudom.)
    (ahhoz mindenképpen ragaszkodni kell, hogy esztétikai ítéletalkotásra szükség van. Ugyanúgy, mint etikaira. Vita erkölcsi kérdésekben is van elég – még keresztények között is. De az ízlés ugynúgy nem pusztán “én ízlésem – te ízlésed”, mint az erkölcs. Ha talán kisebb is a súlya.)
    (Bizonyos megértésre, türelemre mindig van szükség. Nem tartom esztétikai botránynak a tényt, hogy az a bizonyos fiatal komponista olyan zenét ír, amilyet, csak azt, hogy ezt a zenét adják a “milleniumi pünkösdi hangversenyen” a Mátyás-templomban. Nem baj, ha valakinek tetszik a Honfoglalás, A dárda hegye, vagy a Gibson: Passió, csak akkor kezd baj lenni, ha azt mondja, hogy márpedig ezek a jó filmek, és nem azok az “érthetetlen” “művészfilmek”.)

  • Bujdosó Marci says:

    Egyébként szerintem svgy leírta a lényeget: a valódiért (az igazi hitért, az igazi házasságért, barátságért, az igazi művészetért) meg kell dolgozni. Ma ezt nem szeretjük. Egy gyors megtérési imával akarjuk letudni a hit-hitetlenség kérdését. Műalkotásokon gondolkodni, időt szánni rá? Kinek van arra ideje?

    Ezzel együtt, amit Ádám írt, miszerint az egyszerű (és hozzáteszem: a világos és azonnal érthető is) lehet nagyon mély, azzal 100% egyetértek. Sőt, a művel való megküzdés során muszáj valahol találkozni annak egyszerű, izzó magjával, ha ez nem történik meg, joggal mondjuk: nem értem, nem szeretem.
    Csak ne mondjuk ezt a lustaság gőgjével! Számomra például a XIX.századi francia irodalom, Balzac, Stendhal még sohasem szólalt meg. Vagy Godard filmjei. Ezeket üresnek, öncélúnak, semmitmondónak ÉRZEM. De nem állítom, mert tudom, hogy egyszer valaki segíthat megérteni. vagy egyszer csak megnyílik.
    Ismerek valakit, aki utálta a kortárs komolyzenét, és direkt azért hallgatott meg több Kurtág-művet, hogy jobban meg tudja fogalmazni, miért tartja rossznak. És ahogy hallgatta, egyszer csak megszólalt neki. Egyszer csak MEGHALLOTTA.

  • Szabados Ádám says:

    Marci, leginkább azt nem értettem az előző hozzászólásaidból, hogy miben van velem vitád. Nekem összességében nincs vitám most azzal, amit te mondasz.

  • Miklós says:

    Arra a kérdésre, hogy kell-e a giccset támogatni, szerintem a válasz egyértelműen nem. Ha viszont úgy tesszük fel a kérdést, hogy kell-e a kezdőket támogatni, akkor igen. Minden tehetség kifejlődéséhez idő kell, és ha valaki nem kap teret arra, hogy hibázzon, akkor fejlődni sem fog. Nem ismerem a statisztikákat, de nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy 10 támogatottból csak egy kiemelkedően jó.
    A giccs, felszín és mélység témában talán Paul Klee mondása idevaló: A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem megjelenítí azt ami láthatatlan. Egészen tág értelmezésben pl. egy csoport vezetője is lehet művész amennyiben képes megfelelő jövőképet és küldetést megfogalmazni, és közvetíteni a csoport számára, és képes azt az élet viharai között fenntartani. De alkothat giccset is ha a konformitásnak és haszonelvűségnek adja át magát.
    Szerintem a művészetet és a kereszténységet egyáltalán nem szabad összekapcsolni, két független dolog. A Biblia is használ világi képeket, példákat: Hamis sáfár, szőlőműves, menyasszony-vőlegény…
    Egy világi film, vagy könyv pl. szerelmi történetről, nem a testi oldalra gondolok, inkább az egymásratalálásban megjelenő kétségek, vívódások ábrázolására, legalább annyi keresztényi üzenetet tartalmazhat Krisztus és az Egyház kapcsolatában, mint egy direkt üzenet (Pl. Jane Eyre). Isten, ha kell a köveken keresztül is tud szólni.
    Hol van több tehetség? Nem tudom. A szíveket Isten vizsgálja, Ő dönti el ki keresztény és ki nem az, én nem tudom hol a választóvonal. Sokan mondják Uram, Uram, aztán mégsem mennek be, … és sok parázna lesz első …

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum