„Hát tekints rá még egyszer, a megalázott Krisztusra! Milyen hatást vált ki belőled a látvány: nemde arra indít, hogy így vagy úgy, de hozzá hasonlóan akarj szenvedni, vagyis hogy tanúskodni akarj az igazságról, akár a szenvedést is kockáztatva? Ha lehet, felejtsd el egy pillanatra mindazt, amit tudsz róla, szakítsd ki magad abból a mégiscsak renyhe szokásból, ahogyan tudomással bírsz róla: tégy úgy, mintha megaláztatása történetét első ízben hallanád. Vagy azt gondolod, hogy képtelen vagy rá? Nos rendben, akkor máshogy segítünk magunkon: egy olyan gyermeket hívunk segítségül, akit még nem rontottak meg azzal, hogy mint valami egyszerű tananyagot, betaníttattak vele egy mondókát Jézus Krisztus szenvedéséről és haláláról, egy olyan gyereket, aki minderről most hall először, és figyeljük meg, milyen hatást vált ki belőle, ha vázoljuk neki a történetet.

Képzelj tehát magad elé egy gyermeket, és örvendeztesd meg azzal, hogy mutatsz neki néhányat a zsibárus bódéjában kapható képekből, amelyek művészi szempontból ugyan fabatkát sem érnek, gyermekek számára mégis igen értékesek. – Itt van például tajtékzó lova nyergében ez a férfi, sokezernyi lovas élén, akiket a képen nem láthatsz; harci tolla lobog a szélben, vonásai uralkodóhoz méltóak, karja parancsolón mered a magasba: ’előre!’, fel a hegycsúcsokra – itt merednek szemed előtt –, győzelemre fel: ez a császár, mépedig az egyetlen, Napóleon. Majd mesélsz neki egyet s mást Napóleonról. – Ez a másik itt vadászruhát visel, íjára támaszkodva néz maga elé, tekintete átható, magabiztosságról árulkodik, bár telis-tele van aggodalommal: ő Tell Vilmos. Aztán mesélhetsz róla egyet-mást a gyermeknek, meg erről a különös tekintetről, hogyan csügg a szeretett gyermeken, hogy el ne találja, egyszersmind pedig a gyermek fejére helyezett almán, melyet nyilával célba vesz. – Majd különféle képeket mutogatsz a gyermek mérhetetlen örömére, mígnem elérkezel egyhez, amelyiket szántszándékkal csúsztattad a többi közé: ez egy megfeszítettet ábrázol. A gyermek nem fogja azonnal, minden további nélkül megérteni a képet, megkérdi majd, mit jelent, miért függ ez az ember egy ilyen gerendán. Ekkor  elmagyarázod neki, hogy ezt az embert, aki gerendán függ, keresztre feszítették, és hogy a keresztre feszítés abban az országban a leggyötrelmesebb halálbüntetés volt, melyet csak a legelvetemültebb gonosztevők esetében alkalmaztak. Vajon miként hat mindez a gyermekre? Különös érzés fogja hatalmába keríteni, bizonyára őszintén elcsodálkozik majd, hogy juthatott eszedbe egy ilyen szörnyűséget keverni a sok-sok gyönyörű kép közé, hogy csúsztathattad egy elvetemült gonosztevő képét csupa hős és nagyszerű ember közé. Mert ahogyan ’a zsidók királya’ felirat a zsidókkal dacolva került a kereszt fölébe, éppúgy dacol ez a kép, melyet évről évre kiadnak, minden egyes nemzedékkel, mint valami méltán feldolgozhatatlan emlék: mindig megfeszítve fogják ábrázolni az illetőt, és mindig úgy fog hatni, mintha ez a mostani nemzedék feszítené keresztre, valahányszor ez a mostani nemzedék első ízben mutatja meg a következő nemzedék gyermekének a képet, s először magyarázza el neki, hogyan forog a világ. A gyermeket pedig, először hallván a történetet, félelem és szorongás keríti hatalmába az idősebbek, a világ és önmaga miatt; a többi kép pedig egyszeriben hátat fordít, ahogy a dalban áll, annyira elüt tőlük ez a kép. Igen ám, de a gyermek, akiben gyermeki tudásvágy él – hiszen a döntő pontig még nem érkeztünk el, ugyanis még nem tudja, ki ez az elvetemült gonosztevő –, csakhamar felteszi a kérdést, ki is az illető, és mit követett el, ugyan mit? Ekkor meséld el neki, hogy ez a megfeszített a világ megváltója. Ehhez persze képtelen lesz határozott képet kapcsolni, ezért mondd neki egyszerűen azt, hogy ez a megfeszített alak a legjóságosabb ember, aki valaha élt a földön. Ó persze, a mindennapok forgatagában, ahol az emberek kívülről fújják a történetet, a mindennapok forgatagában, ahol elég egy szó, egy odavetett utalás, és mindenki rögtön érti: ott mindent hamar el lehet intézni; de bizony különös is volna az olyan ember, helyesebben az olyan szörnyeteg, aki nem sütné le önkéntelenül is a szemét, és nem viselné magát szegény bűnös módjára abban a pillanatban, mikor először kell elmesélnie ezt a történetet egy olyan gyermeknek, aki egyetlen szót sem hallott és persze mit sem sejtett minderről. Hiszen ebben a helyzetben az ember – mint valami vádló – önmaga és egész nemzedéke ellen panaszt emel! – Nos, mit gondolsz, milyen benyomást tesz mindez a gyermekre, aki természetesen meg fogja kérdezni, hogy ’de hát akkor miért voltak vele ilyen gonoszak, ugyan miért?’

Íme, elérkezett a pillanat: ha nem tettél máris túlontúl mély benyomást a gyermekre, mesélj most neki a Felmagasztaltról, aki a magasságból mindenkit magához akar vonzani. Meséld el neki, hogy a Felmagasztalt és a Megfeszített egy és ugyanaz. Meséld el a gyermeknek, hogy ő volt a Szeretet, szeretetből jött a világba, jelentéktelen szolga alakját öltötte magára, és csakis egyvalamiért élt: hogy szeresse és megsegítse az embereket, kivált a betegeket, a szomorúakat, a szenvedőket és a szerencsétleneket. Majd meséld el neki, milyen sora volt az életben, hogyan árulta el azon kevesek egyike, akik közel álltak hozzá, hogyan tagadták meg a többiek, hogyan gúnyolta ki és csúfolta meg mindenki, míg végül keresztre feszítették – ahogy a kép is mutatja –, miközben ragaszkodtak ahhoz, hogy vére rájuk és gyermekeikre szálljon, ő pedig imádkozott értük, hogy mindez ne történjen meg, és a mennyei Atya bocsássa meg nekik ezt a vétket. Fesd le egészen elevenen, mintha korábban te sem hallottál volna minderről, mintha még senkinek sem mesélted volna; úgy meséld, mintha te magad költötted volna, de ne felejts ki egyetlen részletet sem a hagyományból, csak arról feledkezz meg egészen, hogy amit mesélsz, az hagyomány. Meséld el, hogy ezzel a jóságos emberrel egyidőben élt egy hírhedt haramia, akit halálra ítéltek – és a nép az ő szabadulását követelte, őt éljenezték harsogva, ’éljen Barabbás!’, a jóságos emberre pedig ’feszítsd meg’-et kiáltottak, így aztán nem is egyszerűen gonosztevőként feszítették keresztre, hanem úgy, mint valami iszonyatos gonosztevőt, úgyhogy hozzá képest a hírhedt haramia jóravaló, derék ember látszatát keltette.

Mit gondolsz, milyen hatást vált ki a történet a gyermekből? De hogy egészen világossá tedd, miről is van szó, tégy próbát, meséld tovább a megfeszített történetét: hogy harmadnapra föltámadt a halottaiból, fölment a mennyekbe, s bement a mennyei Atya dicsőségébe – próbáld csak meg, és meglásd, mindezt a gyermek először jóformán elereszti a füle mellett, a Megfeszített szenvedéstörténete olyan mély benyomást tett rá, hogy meg sem hallja a rákövetkező dicsőséget. Mert csak hosszú-hosszú évek megszokása, a Megfeszített megaláztatásának, szenvedésének és halálának könnyelműen elszajkózott históriája mételyezheti meg az embert annyira, hogy a legkisebb megtorpanás nélkül, azon nyomban képes legyen felfogni a dicsőséget.

Tehát mit gondolsz, milyen hatást vált ki a gyermekből a történet? Legelőször is nyilván azt, hogy teljesen megfeledkezik a többi képről, amiket mutattál neki; hiszen gondolatait most egészen más valami foglalkoztatja. Azután bizonyára mélységes csodálkozással tölti el, hogy Isten a mennyben nem tett meg mindent a történtek megakadályozására; vagy hogy mindez megtörténhetett anélkül, hogy Isten – ha nem előbb, hát legalább az utolsó pillanatban – tűzesőt bocsátott volna alá az égből, megakadályozni ennek az embernek a halálát; hogy mindez megtörténhetett anélkül, hogy a föld megnyílt volna elnyelni az istenteleneket. És nekünk, idősebbeknek is így kellene vélekednünk, ha mi nem értenénk, hogy önként vállalt szenvedésről van szó, amit csak tovább nehezített, hogy a megalázott Krisztusnak minden pillanatban hatalmában állt – csak kérnie kellett volna –, hogy az Atya angyalok seregeit küldje ennek a szörnyűségnek az elhárítására. – Alighanem ez lesz a gyermek első benyomása. Később azután, ahogy félrevonul és elgondolkodik a történeten, lassanként mind nagyobb szenvedély fűti: gondolatai és szavai egyre csak fegyverek és háború körül forognak – mert azt az egyet szilárdan eltökélte, hogy ha majd nagy lesz, lekaszabolja ezt a sok istentelent, akik így elbántak ezzel a jóságos emberrel; s miközben így határozott, gyerekesen megfeledkezett arról, hogy azok ezernyolcszáz esztendőnél is régebben éltek.

Mikor aztán ifjúvá serdül, nem felejti el, de más fényben látja a gyermekkori benyomást, mivel megérti, hogy amit gyermekként – az ezernyolcszáz esztendőről megfeledkezve – feltett magában, az kivitelezhetetlen; mégis változatlan szenvedéllyel gondol harcára a világgal, amely megköpdöste a Szentet, keresztre feszítette a Szeretetet, és a haramiáért esdekelt.

Mikor azután idősebbé és érettebbé válik, nem felejti el, de másként érti a gyermekkori benyomást. Többé nem akar ütni, mert akkor – úgymond – nem hasonlít többé hozzá, akit megaláztak és mégsem ütött, aki még akkor sem ütött vissza, mikor megütötték. Most már kizárólag egyvalamit óhajt: hogy legalább megközelítőleg úgy szenvedhessen, ahogyan ő szenvedett abban a világban, amelyet a filozófusok mindig is a legjobbnak mondtak, bár keresztre feszíti a Szeretetet és megéljenzi Barabbást – mert nyilván úgy kell lennie, hogy ami igaz a filozófiában, az nem igaz a teológiában. Hányszor, de hányszor bizonyította ugyanis a világ az alacsonyabb rendű viszonyok szintjén, hogy aki – emberi szempontból – jót akar, annak szenvednie kell, miközben a szánni való, hitvány és alantas ember – az ellentét kedvéért – melyben a világ örömét leli, hogy kellően bizonyítsa, mennyire ellentétes a Világ és a Jó – gondolattalanul éldegél, sőt az ellentét kedvéért harsogva meg is éljenzik.

Ennyire képes megindítani az embert e megaláztatás látványa – téged is képes ennyire megindítani? Ennyire megindította az apostolokat, akik nem tudtak – és nem is akartak tudni – semmi egyébről, mint Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről – téged is képes ennyire megindítani? Ebből még nem következik, hogy apostol leszel, micsoda vakmerőség ez! Ebből csupán annyi következik, hogy kereszténnyé válsz. Ennyire megindította a látvány mindama nagyszerű embereket, akikről az egyház mint atyáiról s tanítóiról emlékezik meg, s akik az apostolokhoz hasonlóan semmi egyébről sem tudtak, vagy akartak tudni, mint Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről – téged is képes ennyire megindítani? Ebből még nem következik, hogy hasonlóvá válsz hozzájuk, micsoda hiú gondolat ez; ebből csupán az következik, hogy kereszténnyé válsz. Hisz vajon miért indította meg őket ennyire ez a látvány? Mert szerették őt. Ezért értették meg a szenvedését; mert csak aki szereti őt, az értheti meg, hogy ő volt a Szeretet, és csak az figyelhet fel arra is, hogyan szenvedett: milyen keservesen és gyötrelmesen, milyen szelíden és jóságosan, milyen igazan és milyen jogtalanul! Ha mégsem indít meg ennyire a látvány, az bizonyára azért van, mert nem is szereted őt. Mégse téveszd szem elől, hátha megalázó szenvedésének látványa felszítja benned iránta a szeretetet. Mikor pedig a látvány másodjára is eléd kerül, téged is arra fog indítani, hogy ahhoz hasonlóan akarj szenvedni – aki a magasságból mindenkit magához vonz.”

(Søren Kierkegaard: A keresztény hit iskolája. Atlantisz, 1998, 203-209.)