„Lelkiismeretes humorista humorban nem ismer tréfát” – mondta annakidején Karinthy. A humorról sokan azt gondolják, hogy súlytalan, pedig egyáltalán nem az, ha tudatosan alkalmazzuk, és különösen nem az, ha Jézus Krisztus szemszögéből nézzük. Immár hagyomány, hogy minden évben április 1-jéhez kapcsolódóan Körvinkli címmel humoros képzőművészeti kiállítást rendeznek a Kondor Béla Közösségi Házban. Kortárs képzőművészek (többek között Huller Ágoston, Árvay Zolta, Szentgyörgyi József, Lőrincze Miklós, Varga Zsófi) mutatják be tréfás témájú alkotásaikat. A 2012-es tárlatot Feledy Balázs művészeti író nyitotta meg. Nem a kiállításnak teremtek most reklámot, hiszen az már véget ért, hanem Feledy Balázs egyik gondolatával kapcsolatban szeretném megfogalmazni azt, ami hívő emberként engem foglalkoztat. Feledy a megnyitó beszédben szóvá tette, hogy a magyar kortárs művészetben humorral nagyon ritkán találkozunk, iróniával viszont annál gyakrabban; pedig talán soha nem volt annyira nagy szükségünk a humorra, mint manapság. A Feledy által említett distinkciót hallatlanul fontosnak tartom. És hogy a humor miért is fontos, azt talán csak Jézus követőiként érthetjük meg teljes mélységében.

Az irónia és a humor a kudarccal való szembesítés két egymástól különböző formája. Sokan ezt nem tudják, ezért olyankor használnak humort, amikor iróniára lenne szükség, és akkor élnek az irónia eszközével, amikor inkább a humornak lenne helye. Az irónia és a humor kapcsán nem pusztán a gúnyos megjegyzésekre és a viccelődésre gondolok (bár ezekre is), hanem olyan egzisztenciális pillanatokra, amikor valahonnan valamerre tovább kell lépnünk, és ezt az teszi lehetővé számunkra, hogy az irónia vagy a humor eszközével görbe tükröt tartanak elénk. Az irónia is és a humor is olyan egzisztenciális határélmények, melyeknek kiemelt jelentősége van a személyiségfejlődésben, keresztény szemszögből pedig egyenesen a törvénnyel és a kegyelemmel való találkozás metaforái (az irónia a törvényé, a humor a kegyelemé). A humor és az irónia közötti különbséget elméletben Kierkegaard, a gyakorlatban Visky András segített nekem megérteni.

Kierkegaard szerint az irónia és a humor fontos szerepet töltenek be a létezés különböző stádiumainak határainál. Mint ismeretes, Kierkegaard három létszféráról beszélt: esztétikairól, etikairól és vallásiról. Az esztétikai stádium a közvetlenség és az érdekesség stádiuma, metaforája a romantikus szerelem. Az esztétikai stádiumban az emberek nem a jó és a rossz között választanak, hanem az érdekes és az érdektelen között. Az etikai stádium a jó és a rossz közötti választás stádiuma, vagy még pontosabban: a jó és a rossz közötti választás választásáé. Ennek a stádiumnak a szimbóluma a házasság. A vallási stádium az Istenbe vetett hit szférája, mely az időlegest a végtelenbe, a bűnöst a kegyelembe fogadja. Kierkegaard létszféráknak nevezi a létezésnek ezeket a formáit, mert az ember egész életét meghatározza, hogy az egzisztálásnak melyik módját választja, már amennyiben választja, és nem ragad meg az esztétikai stádiumban. Stádiumoknak is nevezi őket, mert a létszférák között van hierarchia: az előrehaladás az esztétikaiból az etikaiba, az etikaiból pedig a vallásiba történik. Hogy érthetőbb legyen ez a folyamat, lefordítom Kierkegaard kategóriáit evangéliumi nyelvre is. Kierkegaard a három stádium alatt nagyjából a következőt értette: egy vágyainak élő ember (esztétikai stádium) találkozik Isten törvényével, és a törvény fényében kezdi látni az életét (etikai stádium); majd mikor szembesül a törvény követeléseivel és saját gyarlóságával, Krisztus kegyelmére bízza magát (vallási stádium). Ugye, nem is olyan bonyolult?

De hogy jön mindez az irónia és a humor témájához? Úgy, hogy Kierkegaard szerint az irónia és a humor szembesítenek az adott létmód ellentmondásaival. Lelepleznek, hogy meglássuk halálos betegségünket, és továbblépjünk. Az iróniára az esztétikai és az etikai szféra határán van szükség, a humorra az etikai és a vallási szféra határánál. Az esztétikai stádiumból az etikai stádiumba való továbblépés Kierkegaard filozófiájában a személyiség kialakulása. Választás nélkül azok vagyunk, akik vagyunk, nem azok, akikké lettünk. Személyiséggé akkor válunk, amikor a jó és a rossz megkülönböztetését választjuk. Ehhez az irónia segít hozzá. Az irodalomban és a hétköznapi beszédben az az irónia, amikor a szavainkkal valójában aláássuk a felszíni jelentését annak, amit mondunk. Kierkegaard szerint az iróniának ez a szubverzív hatása érvényesül az esztétikai és az etikai szféra határvidékén. Az irónia finom, de erőteljes művészi erővel rombolja le az érdekesség világát. Belemar az esztétikai emberbe és leleplezi létének fonákságát és ürességét. Az irónia negativitás: a törvény erejével rombol. Ugyanakkor éppen ez a rombolás ad lehetőséget az esztétikai embernek arra, hogy ösztönös sodródás helyett végre meghatározza helyét a világban. „Az irónia szigorú porkoláb, fél tőle az, aki nem ismeri, de aki ismeri, az szereti is. Aki az iróniát egyáltalán nem ismeri, kinél suttogása süket fülekre talál, az pontosan (eo ipso) annak van híjával, amit a személyes élet abszolút kezdetének lehetne nevezni…” (Az irónia fogalmáról, in Sören Kierkegaard írásaiból, Gondolat, 1982, 116) Az irónia szembesít a valósággal, és bár ez a szembesítés kellemetlen, mégis elengedhetetlen, ha szeretnénk személyiséggé válni.

Kierkegaard gondolkodásában az irónia nem pusztán egy fricska vagy egy gunyoros megjegyzés, annál sokkal több. Az a fajta irónia, amiről Kierkegaard beszélt, elsősorban a művelt ember számára megragadható, mert feltételez valamiféle tudást és művészi árnyaltságot. De ami még fontosabb: egzisztenciális határélmény. A szenvedélyek szintjén mutat rá az esztétikai lét ellentmondásaira. Van persze jogtalan és haszontalan irónia is, melynek rombolása nem visz előre senkit. Kierkegaard a létszférák kapcsán a jogos, előrevivő iróniáról beszélt. Sőt, az abszolút iróniát támogatta, az iróniának azt a formáját, amikor az abszolút etikai ideál ismeretében tartanak görbe tükröt az esztétikai ember elé. Ez az irónia abban segít, hogy az abszolút felé mozduljunk, ne egy másik relatív értékrend irányába. Az abszolút irónia egzisztenciális irónia: létezési mód az esztétikai és az etikai stádium határán. Fájdalmas határélmény, hasonló ahhoz, mint mikor a törvény etikai követelményeivel találkozva rádöbbenünk létünk bűnös nyomorúságára. Az irónia feloldást nem ad, de leleplez és továbblendít. Az irónia esztétikai létünk végességével és értelmetlenségével szembesít. Szükségünk van rá, ahogy szükségünk van a törvény ítéletére. Spurgeon szerint a kegyelem cérnáját a törvény tűje viszi át az ember szívén. Valahogy így van az iróniával is.

Mi a helyzet a humorral? Míg az irónia fájdalmas szembesítés, a humor fájdalommentesen mutat rá az ellentmondásokra. A különbség lényegében ugyanaz, mint a tragikus és a komikus életérzés közötti különbség. (A tragikus és a komikus egyaránt látja a lét ellentmondásait, de az egyik fájdalmasan, a másik fájdalommentesen éli azt meg.) Az irónia az esztétikai lét önfeledtségében lubickoló ember előtt tárja fel egzisztenciájának tragikus ürességét, végességét és értelmetlenségét. A humor az etikai létbe beleroppant, kudarcot vallott, saját bűnösségével szembesülő ember számára feloldozó egzisztenciális határélmény. Az irónia elválaszt és személyiségként megkülönböztet, a humor ellenben összeköt és felszabadít. Az irónia megerősíti az egyént egyéniségében – saját etikai választásra késztetve őt –, a humor viszont együttérez és közös örömélményre szabadít fel. Az, hogy a humor fájdalommentes, egyáltalán nem jelenti azt, hogy súlytalan lenne, ahogy az evangélium sem súlytalan attól, hogy ingyenes, és attól sem, hogy a bűnös számára örömhír. „A humor sokkal mélyebb szkepszist tartalmaz, mint az irónia; hiszen itt nem a végesség, hanem a vétkesség körül forog minden” (Sören Kierkegaard írásaiból, 120). Az irónia felkelti a bűntudatot (és ez nagyon fontos), a humor viszont feloldoz a bűntudat alól (és ez még fontosabb).

Kierkegaard a humort egyenesen a vallásos (keresztény) élet jelképének tekintette. Értsük jól: a humor itt az iróniához hasonlóan egzisztenciális határélmény, melynek lényege az együttérzés és a feloldozás. Kierkegaard roppant fontos – és mégis elhanyagolt – igazságra mutatott rá, amikor kimondta azt a furcsaságot, hogy „a világtörténelemben a kereszténység a leghumorosabb életfelfogás” (Søren Kierkegaard’s Journals and Papers, Vol. II, 1681. és 1682. bejegyzések). Vajon miért az? És miért a kereszténység? Azért, mert a humor feloldást ad az etikai ideál és önmagunk vétkessége közötti ellentmondásra, és a kereszténységnek éppen ez a feloldozás a lényege. A humor abszolút értelemben nem vált meg (a valódi feloldozást Krisztusban kapjuk), de mivel a humor lényege az oldás, az oldás pedig a kereszténység fő üzenete, ezért a keresztény hit lényege a humor. A Krisztusban kapott feloldozás az abszolút feloldozás, ezért a kereszténység abszolút humoros. Kierkegaard szerint nem csak a szkepszis mélyebb a humorban, mint az iróniában, „de a humor egy sokkal mélyebb pozitivitást is tartalmaz; mert nem humánus, hanem isten-emberi (theantropikus) meghatározásokban mozog, nem abban leli nyugalmát, hogy az embert emberré, hanem abban, hogy isten-emberré teszi.” (Sören Kierkegaard írásaiból, 120) Természetesen Krisztusban.

Korunk egyik legnagyobb tragédiája az, hogy a nyugati emberek a kereszténységet sokkal inkább az iróniával azonosítják, mintsem a humorral, mert a kereszténységben a felszabadult öröm éneke helyett a bűntudat szűnni nem akaró nyöszörgését hallják. A nyugati ember szemében a kereszténység tragikusnak látszik, nem komikusnak. És gyakran az is. Ez pedig nagy baj, hiszen a kereszténység elvileg arra az örömhírre épül, hogy az Atya a tékozló fiú hazatérésekor levágja a hízott borjút, és a szolgáival együtt vigadozni kezd (Lukács 15). A kereszténységben természetesen van törvény, ezért van irónia is. A kereszténység ismeri és hirdeti az etikai ideált. Legfőbb üzenete azonban nem a törvény, hanem az evangélium. Az evangélium feloldás, szabadítás, öröm, humor. Igen, humor! De mielőtt bárki azzal vádolna, hogy az evangéliumot a humorral azonosítom, hadd szögezzem le: az evangélium számomra az az örömhír, hogy Krisztus magára vette a bűneinket és meghalt helyettünk, hogy mi vele támadhassunk fel egy új, örökké tartó életre. Ez természetesen nem vicces. Nem is ironikus. Hanem humoros. Végtelenül humoros. Egzisztenciális értelemben.

Az irónia az etikai ideál (a törvény) magasságából szól le. Az esztétikai embernek szüksége van erre a szóra, hogy megismerhesse valódi élethelyzetét és elindulhasson a személyiséggé válás útján. Az etikai embernek – a törvény súlya alatt roskadozó embernek – azonban nem iróniára van már szüksége, hanem együttérzésre és feloldozásra. Mi, keresztények, ezt sokszor elrontjuk. Akkor alkalmazunk iróniát, amikor humorra lenne szükség, és akkor alkalmazunk humort, amikor (még) az iróniának lenne feladata. Az evangélium – a törvénnyel szemben – humor, mert az isteni lehajlás felszabadító ereje van benne. A humor nem a magasból szól le, hanem társként szólít meg: „isten-emberi meghatározásokban mozog”. A humor belénk karol, és felsegít a földről, ahova az imént estünk. Jól ismerjük ezt az élményt. Kínos helyzetbe kerülünk – leöntjük magunkat kávéval, elkésünk, elfelejtünk köszönni, rosszkor rosszat mondunk –, de valaki egy tréfás megjegyzéssel feloldja a kínos helyzetet. Mindannyian tudjuk, mire képes egy jókor elsütött poén. Aranyalma ezüsttálon. A humorban ott van az oldás hatalma. Humorral sok sebet be lehet gyógyítani, mert úgy szembesít, hogy közben megbocsát és felemel. Ebben különbözik az iróniától, mely a vétkest még vétkesebbé teszi, különösen ha akkor alkalmazzák, amikor a vétkes éppen maga is látja már a vétkét. Az irónia nem lehet a kereszténység jelképe és meghatározó élménye. Ha mégis az, akkor a keresztények nem értik sem a humort, sem az evangéliumot.

Ennek az egésznek a jelentőségét kilenc évvel ezelőtt kezdtem megsejteni, amikor öcsémmel Erdélyben jártunk, és felkerestük Visky Andrásékat kolozsvári otthonukban. Székelyföldet utaztuk körbe autóstoppal, de pár napot Kolozsvárott is el akartunk tölteni. András és Saci szeretettel fogadtak bennünket. Sokat ettünk, sokat nevettünk, sokat beszélgettünk. Egyik nap András elvitt minket a kolozsvári magyar színházba, ahol éppen az ő darabját, a Júliát játszották. Megnéztünk egy Hamlet-feldolgozást is a román színházban. Miközben András a kolozsvári utakon ide-oda cikázott velünk, a közlekedési lámpák egy alkalommal minden előzmény nélkül sárgára váltottak, és a szépen haladó autósorból egyik pillanatról a másikra kaotikus autómassza lett, melynek mi a kellős közepén helyezkedtünk el. A forgalom gyakorlatilag leállt. A helyzet abszurditását csak fokozta, hogy abban az időben a városban minden (de tényleg minden) román zászlóval volt borítva – a padok és a szemetesek is a román trikolór színeire voltak festve –, jelezve nekünk, magyaroknak, hogy a város Cluj-Napoca, nem pedig Kolozsvár.

Úgy ültem a kocsiban, hogy a magyarságomban is megalázva éreztem magam, a lassú haladás is bosszantott. Persze lehet, hogy csak belehergeltem magamat, mert abban a percben nagyon utáltam a románokat. Andráshoz fordultam, és megkérdeztem: „Máskor is előfordul, hogy a lámpa a legnagyobb forgalomban hirtelen sárgára vált?” András derűsen azt felelte: „Ó, minden nap.” „És ezt ti hogy viselitek?” – kérdeztem méltatlankodva (vagy méltatlankodást mutatva), hogy András is tudja, átérzem, mit kell nekik nap mint nap elszenvedniük. András azonban továbbra is derűs maradt, mintha nem is értette volna, miért tartom a helyzetet tragikusnak. Soha nem felejtem el a válaszát. Csak annyit mondott: „Humorral.” Én pedig megvilágosodtam. Hasonló helyzetekben az én fegyverem az irónia volt. Keseregtem, gúnyolódtam, ítélkeztem, bíráltam. András szavaiban nem volt irónia. A megváltottság szabadsága és öröme járt táncot. Egyetlen szavas válaszában benne volt az egész kereszténység. A feloldozás, a kegyelem, az evangélium. A humor, a körvinkli. A húsvéti nevetés.

Egy hozzászólás a “Az irónia törvénye és a humor evangéliuma” bejegyzéshez

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum