Nehéz engedelmeskedni, amikor nem látjuk az engedelmesség értelmét. Különösen igaz ez tiltás esetében. Ha eltiltanak bennünket valamitől, és nem értjük a tiltás okát, lázadni kezdünk. Nem kellene lázadnunk, de nekünk ez a természetes, amióta az első emberpár a lázadást választotta. Ők sem értették a tiltást, és miután a kígyó bizalmatlanságot csepegtetett a szívükbe, értetlenségüknek lázadással adtak hangot. Szakítottak annak a fának a gyümölcséből, amelyiket Isten eltiltotta előlük. Mi is ezt tesszük szinte minden nap, csak a mi tetteink nem rántják már magukkal az egész földet. Nehéz engedelmeskedni, ha nem értjük a tiltást, és szinte lehetetlen jó lelkülettel elfogadni a tiltást, ha nem bízunk abban, aki a parancsot adta. Pedig az engedelmesség lényege és gyönyörűsége igazán akkor mutatkozik meg, amikor a tiltás értelmét nem látjuk, de tudjuk, hogy Isten áll a parancs mögött, és bízunk a szeretetében.

Fiaimmal esténként C. S. Lewis Perelandra (Harmat, 2006) c. regényét olvassuk. A könyv műfaját tekintve a sci-fi kategóriába tartozik, de nem olyan, mint az átlagos tudományos-fantasztikus könyvek, mert nincs benne igazán tudományos fantasztikum, legfeljebb az, hogy a cselekmény a Vénusz képzeletbeli tájain, képzeletbeli lények között zajlik. A könyv sokkal inkább Lewis apologetikai életművének a része. Viszont hihetetlenül izgalmas, néha egyenesen hátborzongató. Szinte semmi más nem történik a regényben, csak egy születőben lévő csodálatos világ közepén zajlik három személy között folyamatos párbeszéd, de a párbeszéd félelmetes szellemi tusa, mely kapcsán azt érezzük: a kimenetele ezerszer fontosabb, mint a mi kis életünk. Ez a harc az egész világról szól. Valójában a mi világunkról, hiszen a szereplőkben felismerjük saját sorsunk kezdetét: az Úrnő képében az asszonyt, a Weston testébe bújó gonoszban a kígyót, és még valakit, Ransomot (a név azt jelenti: váltságdíj), aki ezúttal megpróbálja megakadályozni a bűnbeesést.

A feszült beszélgetésben a perelandrai Sátán egy idő után azt a kérdést kezdi feszegetni, hogy vajon Maleldil (Perelandra Teremtője) tényleg megtiltotta-e a bolygó lakóinak, hogy a szilárd földön töltsék az éjszakát. Ez a parancs Perelandrán megfelel annak, ami a mi világunkban a jó és rossz tudásának fájáról való szakítás. Weston, a Sátánt megtestesítő alak megpróbálja megrendíteni az Úrnő (a perelandrai Éva) Maleldilbe vetett bizalmát. Azt próbálja elhitetni vele, hogy Maleldil igazából önállóságra neveli őt, és ezt abból is tudhatja, hogy a szárazföldön éjszakázást tiltó parancs kilóg a többi parancs közül, hiszen nincs ésszerű magyarázata annak, miért ne aludhatnának Maleldil teremtményei a szilárd földön. A Kísértő szavait hallgatva az Úrnő kényelmetlenül érzi magát, de elbizonytalanodik. Ösztönösen érzi, hogy Weston tanácsa nem jó, de a szíve Maleldilhoz kötődik, és ha Maleldil azt akarja, hogy bölcsebbé váljon, ő megteszi, amire kéri. Ransom – akit az Úrnő Tarkának nevez – ekkor kapcsolódik újra a beszélgetésbe.

„- Asszonyom – szólalt meg Ransom –, ha beszélek, meghallgatsz?

– Boldogan, Tarka.

– Ez az ember azt mondja, hogy a szilárd föld tilalma más, mint a többi, mert más világokban nincs ilyen, és mert nem látjuk, mi benne a jó. Idáig jól mondja. De aztán azzal folytatja, hogy ez azért van így, hogy ne engedelmeskedj neki. De lehet egy másik oka is.

– Mondjad, Tarka!

– Azt hiszem, Ő azért hozott ilyen törvényt, hogy engedelmeskedni lehessen neki. Minden más esetben, amikor neki engedelmeskedsz, olyasmit teszel, ami a te szemedben is jó. A szeretetnek jó ez? Megteszed, mert ő akarja, de nem csupán ezért. Miként ízlelhetnéd meg az engedelmeskedés örömét, ha neki nem lenne olyan parancsa, hogy a tilalom egyetlen oka a tiltás maga? Utolsó beszélgetésünk alkalmával elmondtad, ha azt mondod az állatoknak, menjenek, amerre akarnak, akkor ők nagyon örülnek ennek. Így hát megértheted, amit mondtam.

– Ó, derék Tarka – szólt a Zöld Úrnő –, ez volt a legjobb, amit mostanáig mondtál. Sokkal öregebb leszek tőle [Perelandrán ez a bölcsességet jelenti]: mégis úgy érzem, ez nem olyan öregség, mint amit a másik ad. Ó, milyen jól értem! Nem térhetünk ki Maleldil akarata elől, de ő módot adott nekünk, hogy kitérjünk a saját akaratunk elől. És erre nincs más út, mint ez a parancsolat. Tulajdon akaratunkból.  Ez olyan, mintha a világ mennyezetén át emelkednénk föl a mennyekbe. A szeretet van mindenek mögött. Tudtam én, hogy öröm szétnézni a szilárd földön, elhessentve a gondolatot, hogy valaha is ott éljek, de mostanáig nem értettem meg így.” (Perelandra, 150)

Bárcsak Éva is megértette volna ezt annakidején! Bárcsak mi is értenénk, itt és most! Bárcsak meglátnánk, hogy a számunkra érthetetlen tiltásokban lehetőséget kaptunk arra, hogy az Isten iránti szeretetünket a saját akaratunk elől való kitéréssel fejezhessük ki! Bárcsak megszeretnénk a parancsot, amely eltilt bennünket a jó és rossz tudásának fájától, és meggyűlölnénk a vágyat, hogy öntörvényű életet éljünk, vagyis hogy olyanok legyünk, mint az Isten. Amíg istenekként akarunk Istennel találkozni, nem élhetjük át a szeretetét. Perelandrán ezt megértették. Nálunk, a Thulcandrán ez még sokunknak kemény dió.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum