Mielőtt a gondjaimra rátérek, le akarom szögezni, hogy szeretek blogolni. A blogolás az írás gyors és hatékony formája, sokkal egyszerűbb, mint a nyomtatott sajtó, vagy a szerkesztőkkel való egyezkedés körülményes – és időnként bosszantó – folyamata. A blog esetében én döntöm el, hogy mikor, miről, mit, és hogyan akarok elmondani. A blog műfaja elfogadhatóvá teszi, hogy kizárólag önmagamhoz igazodjak, és ez bevallom, engem lelkesít. Gyakori tapasztalatom ugyanis, hogy amikor több szerző közösen próbál valamilyen ügyet képviselni, az ügy profilja a résztvevők eltérő szemlélete miatt a kívülállók számára zavaros és érthetetlen lesz. Van, aki szereti az effajta intellektuális masszákat, engem inkább elkedvetlenítenek.

Azt én is fontosnak tartom, hogy képes legyek a megfelelő helyzetekben másokhoz igazodni, és kész legyek az akaratomat a többiek akarata előtt meghajtani. Nem vagyok öntörvényű, legalábbis nem szeretnék az lenni. Természetesen jól képviselt közös ügyek is vannak.  De a blogolásban történetesen az vonz, hogy ebben a műfajban úgy is tudom képviselni a számomra fontos dolgokat, hogy kizárólag saját – különböző időpontokban, különböző témákról, különböző céllal elmondott – gondolataimhoz kell igazodnom. Az önmagamhoz való hűség (vagy az önmagammal való tudatos szembefordulás) is persze komoly intellektuális kihívás. A közös munka folyamatától lelkesedő csapatjátékosok az ilyen kihívásnál többre értékelik az együttes alkotás kiszámíthatatlan dinamikáját, a hozzám hasonló úttörőket és zászlólobogtatókat viszont kifejezetten inspirálja ez a magányos feladat. Jó dolog a foci, de magas hegyen csúcstámadásra többnyire egyedül indul az ember. Nyilván ez utóbbinak nagyobb a kockázata is.

Szóval úgy érzem, a blogolást nekem találták ki. De megvallom, vannak gondjaim is a műfajjal. Az egyik bajom az, hogy ha az ember rendesen akarja csinálni, folyamatos sürgetést érez magában, hogy újabb és újabb anyagokat gyártson. Megvan a havi mennyiség, amit teljesíteni „kell”, ha a szerző nem akarja, hogy a blog vegetáljon és az olvasók szép lassan elpártoljanak tőle. A blogszerző tudja, hogy az olvasó, aki gyakran éli át, hogy új tartalomért feleslegesen látogat egy honlapra, egy idő után nem megy oda többet. Én is így vagyok ezzel. Mivel kezdettől viszonylag nagy számú olvasó tisztel meg a kiváncsiságával, a sürgető érzés, hogy új cikkeket írjak, akaratlanul bennem is ott mocorog. Témában egyébként nincs is hiányom. Most is azonnal tíz-tizenöt izgalmas dologról tudnék írni, ha lenne hozzá időm, és nem érezném magam éppen kissé fáradtnak ahhoz, hogy kiírjam magamból a felhalmozódott gondolatokat. Aki végzett már szellemi munkát, tudja, hogy a mentális tér és a kreatív erő megléte nem automatikus, vannak fentek és lentek, termékeny és terméketlen időszakok. Termékeny időszakban egy-két nap alatt előre meg tudok írni öt-hat hosszabb cikket, terméketlen időszakokban akár egy is komoly erőfeszítést jelent, akkor is, ha nagy kedvem – és egy egész hetem – van hozzá.

A másik gondom a blogolással az, hogy a rendszeres publikálás kényszere egyfajta örökérő fává akar tenni, amelyen mindig van gyümölcs, amit azonnal le lehet – és kell – szakítani. Amikor megírok egy cikket, az elvégzett munka öröme tölt el, de azt is érzem, hogy nagyjából kiírtam magamból a témát. Ez viszont inkább kellemetlen érzés, mert a rövidség követelménye miatt a gondolataimat csak megcsonkítva tudtam közreadni, az írással viszont lezártam a folyamatot. Az is nyugtalanít, hogy az aktuális kérdésről valószínűleg gondolhattam volna többet és mélyebbet is, ha engedtem volna, hogy a gyümölcs tovább érjen bennem. Zavar, amikor félig érett gondolatokat tépek le magamról, hogy még idejében odaérjek velük az olvasóimhoz. A blogolás apró gyümölcsöket eredményez, és időnként zöldeket is, melyeknek nem olyan a zamata, amilyen kiérlelten lehetne.

A kicsi gyümölcs persze nem mindig hátrány, szeretjük a fürtös koktélparadicsomot is, meg az újhagymát is (tudom, az utóbbi zöldség). Gyors fogyasztásra berendezkedett világunk – melynek én is aktív részese vagyok – kifejezetten keresi a hamar birtokba vehető termékeket, és ez igaz a szellemi termékekre is. Tisztában vagyok azzal, hogy a blogomon keresztül több embert el tudok érni, mint ha ezeroldalas könyveket írnék. Belül mégis van bennem hiányérzet. Szeretnék néha megállni és jobban elmélyedni abban a témában, amivel éppen foglalkozom. A Divinity célját eredetileg sem csak a blogban láttam. Ha nem is ezeroldalas monográfiákat, de legalább egy-egy hosszabb tanulmányt régóta tervezek megírni, és vannak könyvvázlataim is, melyekből hamarosan jó lenne valamit csinálni. Rendszeres blogolás mellett ezt most szinte lehetetlennek érzem. Különösen úgy, hogy közben férj, apa és lelkipásztor is vagyok, és vannak egyéb szolgálataim is. Azt hiszem, ez a nagyobb bajom a blogolással.

Ezt a cikket pedig most azért kezdtem írni, hogy egy kis időt nyerjek más tevékenyégeimhez és néhány gondolat érleléséhez, amit majd ki akarok írni magamból. Mert egyébként tényleg szeretek blogolni.

16 hozzászólás a “Az a bajom a blogolással…” bejegyzéshez

  • Olajág says:

    Kedves Ádám!

    Megértjük vívódásodat és a legtöbben tudjuk, hogy miről beszélsz. Légy szabad (na nem szabados!) és ha a szíved tiszta Isten előtt, akkor amire serkent, azt tedd meg. Mi megértőek leszünk és ha ritkábban írsz és rövidebben, annak is örülni fogunk. Imádkozunk érted, hogy légy jó gyermeke Istennek, nagyon szerető férje a feleségednek, követésre méltó apja a gyermekeidnek, lelkeket pásztorló lelkipásztor, minket tanító tanító és Krisztus hírnöke az elvetemült és elfajult nemzetség között. Békesség néked!

  • “A másik gondom a blogolással az, hogy a rendszeres publikálás kényszere egyfajta örökérő fává akar tenni, amelyen mindig van gyümölcs, amit azonnal le lehet – és kell – szakítani. Amikor megírok egy cikket, az elvégzett munka öröme tölt el, de azt is érzem, hogy nagyjából kiírtam magamból a témát. Ez viszont inkább kellemetlen érzés, mert a rövidség követelménye miatt a gondolataimat csak megcsonkítva tudtam közreadni, az írással viszont lezártam a folyamatot. Az is nyugtalanít, hogy az aktuális kérdésről valószínűleg gondolhattam volna többet és mélyebbet is, ha engedtem volna, hogy a gyümölcs tovább érjen bennem. Zavar, amikor félig érett gondolatokat tépek le magamról, hogy még idejében odaérjek velük az olvasóimhoz. A blogolás apró gyümölcsöket eredményez, és időnként zöldeket is, melyeknek nem olyan a zamata, amilyen kiérlelten lehetne.”

    Megértelek, és átélem én is sokszor ezt.

  • U.i.

    Persze nem ugyanazon a szinten, mint te.
    Örvendek a blogodnak, mindenképp.

  • Sytka says:

    Azt hiszem sok blogíró érzéseit foglaltad össze – az enyémet mindenképpen.

    “Ez viszont inkább kellemetlen érzés, mert a rövidség követelménye miatt a gondolataimat csak megcsonkítva tudtam közreadni, az írással viszont lezártam a folyamatot.”

    A rövidség követelménye nekem is számtalanszor akadályt képezett. Úgy érzem, állandóan választanom kell: vagy megírok egy-egy kérdést igazi mélységben (kockáztatva, hogy szinte senki nem olvassa el), vagy tömören fogalmazok (kockáztatva, hogy a témát csak felszínesen érintem).
    Igazán perfekt megoldást nem találtam a problémára, de egy ötletem felmerült: ha nem gond, privát e-mailben hamarosan megírom neked. 🙂

  • Zsotza says:

    Gratulálok Ádám a Blogodhoz!
    Szerintem a jó blog-post nem csak megragadja az Olvasó figyelmét,hanem gondolatokat generálnak,amelyek mint kommentárok jelennek meg.

    Szerintem a sikeres blogon nem csak jó,figyelem-felkeltő, gondolat-generátor postok vannak, hanem egy stabil, rendszeres értő-olvasó-kommentelő közösség is található.
    Örülök,hogy itt megvalósult!

    Ami teher lehet még a sikeres Bloggereknek,azon kívül,amit Sytka írt: Ha hetente nem születik Post,-a megszokott magas színvonalon- akkor jönnek a kérdező kommentek? “Mikor lesz újabb írás??”

  • Szűcs Csaba says:

    Kedves Ádám!

    Köszönjük az eddigi 287(!) bejegyzést és mindazt a kitartó, szorgos munkát, ami mögötte van!

    Szerintem elképesztő iramot diktáltál az elmúlt 1,5 év során, 2-3 naponta új bejegyzéssel. Nem is tudom, hogyan lehet ilyen teljesítményt fenntartani ilyen hosszú ideig ilyen körülmények közt.
    Azt gondolom, nagyon magasra tetted a lécet magadnak ezzel a tempóval. Ez szinte már erőn felüli.

    Biztos vagyok benne, hogy nem a havi mennyiség, hanem inkább a rendszeresség az igazán fontos. A kulcs a rendszeresen megjelenő új tartalom lehet (pl. heti 1 bejegyzés).

  • lala says:

    Kedves Ádám,

    hadd szólaljon meg a “fogyasztó” is – aki szintén elfoglalt, apa, férj, stb.
    Nekem pont az jutott eszembe, hogy egy-egy magvas, tartalmas cikket még élvezettel elolvasok időnként, de súlyos teológiai könyveket, hosszú értekezéseket már nem nagyon veszek a kezembe, mert “fogyasztóként” nekem meg már arra nincs időm, sem az általad is említett mentális kapacitásom.
    Szóval csak azt akartam leírni, hogy a magamfajták egy-egy érett, zamatos barackot még jóízűen elmajszolunk, de a raklap gyümölcstől már elmenekülünk. 🙂
    Csak írd tovább remek cikkeidet, szubjektív szösszeneteidet, és ne akard mindegyiket márványba vésni – csak írd a legjobb tudásod szerint, ahogy a Lélek kifújja általad!
    Sok jó erőt kívánok hozzá a jövőben is.

  • Szabados Ádám says:

    Köszönöm a visszajelzéseiteket, sokat jelentenek, tanulok belőlük!

  • A blog olvasóknak lassan ideje lenne RSS olvasót használni, és akkor teljesen mindegy, mennyi időnként jön az új bejegyzés. Nem hiszem el, hogy még mindig ennyire kevesen ismerik.

  • Benke László says:

    Kedves Ádám,

    a Divinity az egyik kedvenc blogom — keep up the good work.

    A tépelődésedhez: Eco “opera aperta” elméletét ültesd gyakorlatba, méghozzá úgy, hogy nyúlj bele korábban posztolt anyagokba, bővíts, csiszolj, véglegesíts, és esetleg verziószámmal jelöld a változást. Így megoszthatod a “félkész” gondolataidat, majd kiegészítheted őket, ha fontosnak tartod.

    Devecseri állítólag bemászott a nyomdába az ablakon, hogy az Iliász szedésén változtasson — akkor Te miért ne változtathatnál a kiposztolt anyagon?

    Ez abban is segítene, hogy ne érezd malomnak a blogolást. Visszavehetsz az ütemből, ha meglévő anyagot dolgozol fel; ha nem mindig kipufogsz, hanem szívsz, meg sűrítesz, meg gyújtasz, és kipufogsz. :o)

    Így minden bővített posztod egyben érdekes “fejlődésregény” is lenne.

  • Szabados Ádám says:

    Köszi a tippet! 🙂

  • Grafomann says:

    Engem ez fogott meg nagyon: “Aki végzett már szellemi munkát, tudja, hogy a mentális tér és a kreatív erő megléte nem automatikus, vannak fentek és lentek, termékeny és terméketlen időszakok. Termékeny időszakban egy-két nap alatt előre meg tudok írni öt-hat hosszabb cikket, terméketlen időszakokban akár egy is komoly erőfeszítést jelent, akkor is, ha nagy kedvem – és egy egész hetem – van hozzá.” Egyébként teljes mértékben egyetértek. Hajrá, számítunk a gondolataidra! Üdv: Graf.

  • Ildikó says:

    A Laudator blog kommentjét olvasva találtam e blogra…

    Van egy idézet Popper Pétertől, amit különösen szeretek, és ha lehetőség van rá, megosztom másokkal is annak reményében, hogy megértik figyelmeztető üzenetét.

    “Ha én ördög lennék, és kapnék egy megbízást egy még nagyobb ördögtől, hogy tegyem tönkre az Isten által teremtett világot, pontosan azt csinálnám, amit most az ember: siettetnék. Gyorsítanám a fejlődést, az élményeket, az információkat, a történéseket, az érzelmi hatásokat, és mint tehetséges Sátán, pörgetni kezdeném a világot. És addig pörgetném, amíg ennek a pörgésnek a sebessége meghaladja az emberi agy élmény-feldolgozási képességét, az emocionális teherbírását. Amíg minden tönkre nem megy.”

  • Szabados Ádám says:

    Ildikó, ez valóban így van, köszönöm a figyelmeztetést.

  • endi says:

    Ildikó, én erről amit idéztél csináltam régebben egy animációs kisfilmet:
    http://www.youtube.com/watch?v=Gxf_KGdcMaI

  • Ildikó says:

    Kedves Ádám,
    ezek szerint ma jó helyre került az üzenet.


    Endi, köszönöm a kisfilmet!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum