Az egyik legidegesítőbb módszertani divat, amivel az elmúlt években találkoztam, az ún. team teaching gyakorlata. Őszintén szólva, nem értem, miért erőltetik manapság ezt az oktatási formát. Azt értem, hogy a módszer kigondolói a kooperációt igyekeznek elősegíteni, és a frontális oktatás látszólagos egyoldalúságát és monotonitását próbálják feloldani, de nem értem, miért nem veszik észre a módszer fájdalmas mellékhatásait. A team teaching lényege az, hogy egy témáról két vagy három ember (általában csak kettő) közösen, ugyanazon előadás keretében, egymást váltogatva adják elő, amit tudnak. Most nem arra a kötelező iskolai gyakorlatra gondolok, amikor diákoknak kell valamilyen témából felkészülniük, hanem azokra a szituációkra, amikor felkészült oktatók teszik ugyanezt, miközben tanítói-előadói feladatukat látják el. Engem is többször próbáltak ilyesmibe bevonni, de mivel hallgatóként rendkívül rossz tapasztalataim vannak az oktatásnak erről a formájáról, általában igyekeztem elkerülni ezeket a helyzeteket.

Arra persze már rájöttem, hogy az emberek nem mind olyanok, amilyen én vagyok, ezért ugyanúgy elképzelhetőnek tartom, hogy valaki velem ellentétben éppen a team teaching formát élvezi, mint azt, hogy a bérszámfejtést vagy a telefonkönyv memorizálását tartsa izgalmasnak. Átérezni nem tudom, elfogadni viszont igen. Különböző emberek vagyunk, mást és mást várunk a kommunikációtól. Sokakat egyáltalán nem zavar, ha csevegés közben egyetlen mondatukat sem tudják befejezni, mert ők a beszélgetés lényegét magában a beszélgetésben, nem annak tartalmában látják. Ezt is készséggel elfogadom. Néha én is élvezem a tét nélküli small talk könnyedségét. Csak ehhez nem ülnék be egy előadásra. A beszélgetés-célú beszélgetésekhez inkább egy kávé, vörösbor vagy sör mellett kerítek sort a barátaimmal. Egy előadástól tartalmat várok, és a tartalom érthető átadását, nem egymásban botladozó, egymáshoz ügyetlenül kapcsolódgató előadók nyilvános drámáját, amilyen a legtöbb team teaching, aminek a az elmúlt években tanúja lehettem.

Amúgy azt sem tudtam soha megérteni, hogy miért ír két ember közös könyvet. Szerintem a művelet így sokkal macerásabb, a két ember által leírt gondolatokban pedig alapos összefésülés után is maradnak érzékelhető stilisztikai göröngyök és tartalmi ellentmondások. A team teaching hasonló a közös íráshoz, azzal a különbséggel, hogy a helyzet még kaotikusabb és improvizatívabb. Nem, nem úgy, mint a jazz, abban én is látom a szépséget. Inkább úgy, mint egy rossz interjú, melyben a műsorvezető mindig akkor vág az interjúalany szavába, amikor szerencsétlen éppen a kulcsmondatot akarná elmondani. Team teaching esetében a kommunikációs szituációnak ugye két felelőse van, ezért gyakori probléma, hogy valójában egyikük sem vezet. Mivel közös a felelősségük, folyamatosan egymást lesik, hogy éppen mit is akar a másik. Mindkettőjüknek van mondanivalója, ezért ahogy fogy az idő, egymás szájából veszik ki a szót. Ha nem értenek egyet, arcukra mosolyt erőltetve mondanak ellent egymásnak. Mivel éppen kollégákként dolgoznak, megpróbálják a hallgatósággal elhitetni, hogy tulajdonképpen ugyanarról beszélnek, csak más hangsúllyal. A hallgatók fejében pedig nő a kuszaság, és azon merengenek, hogy a téma tényleg ennyira bonyolult-e, vagy csak ők veszítették el a fonalat.

Szerintem a team teaching nem izgalmas, új metodika, inkább a hallgatókat frusztráló, impotens oktatási módszer. Nem értem, hogy ha van egy ember, akinek van mondanivalója, miért ne tudná egyedül is elmondani azt. Ha nem tudja egyedül elmondani, akkor szerintem ne is mondja el. Ha viszont el tudja mondani, akkor miért terhelik őt azzal, hogy egy másik potens oktatónak az ő – és saját – kárára kelljen ugyanabban a programban szerepelnie? Ez senkinek nem jó, legkevésbé a zavaros előadást egyre csüggedtebben figyelő hallgatóknak.

Mondom ezt én, természetesen saját személyiségem határain belülről szemlélve a világot. Nagyon korlátolt vagyok?

8 hozzászólás a “Team teaching? Jaj, ne!” bejegyzéshez

  • kv says:

    A főiskolai szakdolgozatunkat közösen írtuk a barátnőmmel, aki ugyanazon a szakon évfolyamtársam volt. Természetesen dupla terjedelemben, a fejezeteket jól elkülönítetten, hogy látható legyen, melyik, kinek a munkája. Egy gyűjteményes művet készítettünk, amelyet gyakorló pedagógusok segédeszközként is használhatnak programozás tanításához. Szerintem sokkal jobb, teljesebb lett ez a dolgozat, mintha külön-külön írjuk. A módszertani részeket, bevezetést, befejezést csak egyszer kellett megírni, több idő maradt a közbülső/érdemi részekre. Maga a munka akkora volt, hogy önállóan egyikünk sem vágott volna bele.
    Tényleg kellett egymás között többször egyeztetnünk, de az mindig inspiráló és jó móka volt. Sokkal jobban élveztem, mint a magányosan írt egyetemi diplomadolgozatom készítését, pedig azon is örömmel dolgoztam.
    Team teaching-ről nincs semmi tapasztalatom:-)
    kv

  • Az jutott eszembe erről, hogy bagatellizálni próbálják az egyéni tudást.
    Miközben az embernek magának is nagy szüksége van önmaga meggyőződésének tisztaságára.
    Az ember értelme ugy van alkotva, hogy időre van szüksége ahhoz, hogy felfogja, megértse és feldolgozza a hallottakat. Mikor egymás szavába vágnak, senki sem nyer, mindenki vesztes.
    Épp ez a cél.
    Akik irnak is, ezért teszik, mert igy végigmondhatják. És aki olvassa, megértheti és tovább gondolhatja.
    Én is azt tapasztalom – TV, rádió, stb – senkit sem a tartalom, csupán a megnyilvánulás talmi dicsősége érdekel, amikor megszólal…
    Majdnem azonos a padon ülő pletykálkodókkal a szinvonal, ami a kommunikációt illeti. Nem történik eszmecsere…

  • Szabados Ádám says:

    Ez egy új szempont… Igazad lehet.

  • Ági says:

    Kedves Ádám, szerintem fontos a több vélemény, egy téma több oldalról történő megközelítése – akár egy időben – bár oktatási formában én még nem találkoztam vele. Szerintem érthetőbbé válik, mint egyetlen szempont figyelembevételével (feltéve, ha a hallgató nyitott és az anyagot- vagy akár jelenséget – nem kizárólag bemagolni, hanem megérteni szeretné). Minden oldalról nem tud objektív képet adni egy tanár, egyrészt mert nem tud elfogulatlanul nyilatkozni (ami nem baj!) másrészt pedig csak a saját szakterületét tudja képviselni, ami lehet, hogy épp nem annyira köti le a nebulót.

    Nem tartom rossznak, feltéve, ha van témavezető (szerintem) és egymás véleményét – és magát az embert – tiszteletben tudják tartani, ha nem akarják egymásra erőltetni az álláspontjukat – azt nem tartom károsnak, ha közelítik egymáshoz :).
    Egy könyv, tudományos munka megírása esetében is így gondolom, de ez személyiségtípus kérdése (korlátolt? Te?:))

  • Szabados Ádám says:

    Azt hiszem, nekem csak az egyidőben több előadóval van gondom. Mint módszerrel. Mert sokszor bénázás és kakofónia a vége. De ezért a véleményemért nem küzdenék az utolsó csepp véremig. 🙂 A közös tudományos munka az enyhébb eset, azt én is jobban el tudom képzelni hasznos dolognak.

  • Juli says:

    Nem korlátoltság kérdése. Először azt kellene tisztázni, mitől team-teaching valami? Miként a kooperáció sem annyi csupán, hogy kiscsoportokban dolgoznak a tanulók. Attól sajnos ez nem “kettős tanári modell”, hogy egyszerre két vagy több tanár van jelen az órákon – és vélhetően te ezt tapasztaltad: ez valóban öncélú és felesleges erőfeszítés. Világos, követhető alapelvek és ezek betartása nélkül parttalan is idegtépő időpocsékolás mindkettő.

  • fehérdelfin says:

    Kedves Ádám!

    Régen figyelem-olvasom az oldalad – és nagyon örülök, hogy van! sok tekintetben hálás vagyok azért, hogy lehet arról biblikus és igényes módon olvasni: Isten a kultúrán, művészeten (irodalom, film, zene, képzőművészet), filozófián keresztül is beszél velünk, mert úgy teremtett, hogy az Ő kreativitására fogékonyná tett bennünket.(Képmás-mivoltunk része ez.) Így személyének lényegi vonásai ezeken az utakon is eljuthatnak hozzánk- vagyis innen elindulva is elkezdődhet az Ő megismerése. (Azt hiszem, vallástalanul felnőtt generációk nagy esélye ez az általános kijelentés részeként.)

    A Team-Teaching-ről a következők jutottak eszembe: Azt hiszem nagy divatja van- és lehet, hogy az együttműködést szorgalmazandó azért vált hivatalos „módszertani szent tehénné”, mert az utolsó lehetőségek egyike talán arra, hogy az individualizáció ellen ható munkaformaként használják: rákényszeríti a benne működőket, hogy önmagukon túl is figyeljenek valakire-valamire, és ha ez megtörténik valóban, akkor a team-teaching számomra elképzelhetően működtethető, amint a team-learning is.
    Azt hiszem itt sem a módszer maga a felelős azért, ha káosz keletkezik:
    1. Nem feltétlenül mindenfajta információközlésre alkalmas ez a forma, s ha a kommunikációban magában való gyönyörködés célként elhanyagolható, akkor valószínűleg tényleg jobb az egyszemélyes, koncentrált, „sűrű” előadás.
    2. Lehet a módszer még jó attól, hogy egyesek nem jól működtetik: ez a forma valószínűleg több felkészülést, koncentrációt és önfegyelmet is igényel, valamint nagyon erős ráhangolódást mindkét fél részéről a másikra. A kérdés az, hogy milyen cél érdekében éri meg mindez a többlet energiabefektetést. Én két példát tudok hasonlóra: ha sok a gyerek, gyerek-istentiszteleten ketten tartjuk az alkalmat, egymást váltva, így mindig van szabad kapacitás, ha hirtelen új helyzet áll elő, ill. segíteni tudjuk egymást, ha a másiknál épp „kihagyás” van, s mindemellett változatosabb is. Hasonló módon és elven működik kicsit a pedagógiai asszisztencia rendszere is. Persze ezekben az esetekben nem önmagunk szerepeltetése a cél:-)
    Amíg ezt írtam, eszembe jutott még: a tanítványokat sem egyedül küldte ki Jézus: Szükségük volt a terhek és az örömök megosztására is, és arra a tapasztalatra is, hogy különböző ajándékaik kiegészítik egymást.(Ezzel persze nem akarok a módszer mellett kampányolni, csak gondoltam, van esetleg mellette is ésszerű érv.)
    Remélem, em terheltelek fölöslegesen!

    Isten áldja a munkádat!

    Haas Éva

  • norbs says:

    Igen, korlátolt vagy.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum