A kézfogás kapcsolódás a másik emberhez. Lehet puszta formalitás, de lehet üzenetértéke is. A kézfogásom milyensége legtöbbször ösztönösen kifejez valamit abból, ahogyan a másikhoz kapcsolódok. A kézfogás részben persze kulturális kérdés, hiszen van, ahol öleléssel, csókkal (akár szájra is), orrösszeérintéssel, meghajlással vagy valami ehhez hasonlóval üdvözlik egymást az emberek. Valószínűleg az összes üdvözlési formáról el lehetne mondani hasonlót, mint a kézfogásról, de mivel a mi európai és magyar kultúránkban a kézfogás az általános – bár nem az egyetlen – üdvözlési forma, most ennek a finom árnyalatairól lesz szó.

Fontos mindenekelőtt tisztázni, hogy a kézfogás rövid ideig tartó, pontszerű kapcsolódás, és ebben rejlik kifejezőereje. Előre nyújtjuk jobb kezünket, összeérintjük a másik ember jobb kezével – mégpedig olyan módon, hogy a két tenyér egymásba simuljon, és az ujjak átfogják a másik tenyerének oldalélét –, majd hirtelen elengedjük egymás kezét. A mozdulat egyszerű. Benne van a közeledés, az érintkezés, az összekapaszkodás, majd az elválás. A kézfogással jelzem a másiknak, hogy tudomásul vettem a jelenlétét, közeledek hozzá, kapcsolódok hozzá, de azt is, hogy megőrzöm különállását, tiszteletben tartom önállóságát, elengedem. A kézfogás szimbolizálja, hogy nem válunk eggyé, érintkezésünk valóságos, de pontszerű.

Zavarbaejtő ezért az olyan kézfogás, mely nem akar abbamaradni. Főleg arra gondolok, amikor a másik keze lassan siklik ki a tenyerünkből, ösztönösen ragaszkodva ahhoz, hogy a találkozásunk ne maradjon pontszerű. Az ilyen kézfogás ritka, és általában arról árulkodik, hogy az illető szenvedélyesen vágyik a bensőségességre, nem tudja elfogadni a találkozás érintőlegességét. Ez a kézfogás átlagos üdvözlésként akár ijesztő is lehet, mert hiányzik belőle minden kapcsolódás alapja, a másik önállóságának tiszteletben tartása. Minden kézfogásban hamar eljön a pillanat, amikor el kell engednünk a másikat. Aki elmúlasztja ezt a pillanatot, azt kockáztatja, hogy embertársa, aki nem akar a kapcsolat foglyává válni, az erősen invitáló kézfogás miatt hirtelen eltávolodik tőle lélekben. Vagyis éppen az ellenkezője történik annak, mint amire vágyik.

A kézfogás lehet erőtlen is. Ilyen például a hírhedt „döglött hal” kézfogás, amikor a másik petyhüdt keze ernyedten simul a tenyerünkbe. Az erőtlen kézfogáskor azt érezzük, hogy a másik valamiképpen megadja magát, nem kíván hangsúlyosan jelen lenni a kapcsolódásban, nem tudja, vagy nem akarja önmagát felvállalni. Mintha saját magát nem tisztelné, de legalábbis bizonytalan lenne az identitásában. Emiatt a vele való kapcsolódás számunkra is nehezen értelmezhető. Gyorsan döntenünk kell: vagy elfogadjuk a nekünk osztott „erősebb” szerepet, vagy minél hamarabb kilépünk a kapcsolatból, vagy esetleg megpróbálunk valahogy segíteni a másiknak, hogy bátrabban képviselje önmagát.

A kézfogás lehet brutálisan erőteljes is. Az ilyen kézfogás azt üzeni, hogy embertársunk tisztában van annak a jelentőségével, hogy belelép a kapcsolatba, és már az elején félreérthetetlenül leszögezi: ő egy másik egyén, akinek szilárd belső identitása van. A férfias kézfogás túlhangsúlyozása azonban szorongást is leplezhet. A túlságosan erős mozdulat lehet egyszerűen a bizonytalan belső identitás kompenzációja. Az egészséges identitás ugyanis nem érzi szükségesnek, hogy hangsúlyozza azt, ami természetes, éppen ez adja az erejét.

Kicsit eltér az előbbitől a lefelé fordított tenyér előrenyújtása, melynek üzenete: ebben a kapcsolatban én vagyok felül! Kicsit kényelmetlen az ilyen kézfogás, mert érezzük, hogy a kapcsolódásunkat kezdettől egyoldalúan, számunkra hátrányosan definiálja. Persze elképzelhető, hogy a másikkal való kapcsolatunk a valóságban is hierarchikus (mert mondjuk a főnökünkről van szó), ezért kénytelenek vagyunk felfelé fordított tenyérrel fogadni a kinyújtott kezet, és elfogadni az alárendelt szerepet. Megfelelő határozottsággal azonban akár azt is üzenhetjük, hogy alárendeltségünket magunk választottuk.

A kézfogás a formalitáson túl tehát bizonyos értelemben a lelkünk tükre is. És a kapcsolatainké. Az egészséges kapcsolódást tükröző kézfogás közepesen határozott és gyors mozdulat. Úgy közeledek a másikhoz, hogy nyilvánvalóvá teszem: én én vagyok, te te vagy, most összetalálkozunk, megragadjuk egymást, de továbbra is két önálló identitás maradunk. Tisztellek, te is tisztelsz engem, ezért tudunk kapcsolódni egymáshoz. Megragadom a kezed, de aztán gyorsan el is engedem, mert kapcsolat csak két különálló identitás között jöhet létre. A közepesen határozott és gyors mozdulat kijelöli a kapcsolódás egészséges kereteit: két ember kölcsönös tiszteleten alapuló szabad közeledését.

2 hozzászólás a “Mit üzen a kézfogás?” bejegyzéshez

  • Sytka says:

    Érdekes téma, kissé eltér a blog eddigi profiljától, de ez nem baj. 🙂

    “A kézfogás a formalitáson túl tehát bizonyos értelemben a lelkünk tükre is. És a kapcsolatainké.”

    Ebben érzem a kérdés lényegét. Az ösztönös, mindennapi mozdulataink mögött tudatalatti mechanizmusok dolgoznak. Minden, amit az ember tesz, valahol a lelke tükre. Ennek ellenére nem árt vigyázni: néha(?) szerintem már túlzásba visszük a filozofálgatást és egy-egy mozdulat mögött megsejtünk valamit, ami nincs ott.

  • ludens says:

    Jó cikk, köszönöm.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum