Évekkel ezelőtt angolul olvastam A Viskót (The Shack). Amióta magyar nyelven is megjelent, barátaim, ismerőseim gyakran kérdezték, hogy mi a véleményem a könyvről. Ilyenkor lakonikusan annyit mondtam csak, hogy nem szeretem A Viskót. Ha belekérdeztek, hogy miért, több negatív érzelemmel is találkoztak. Nyomasztott a gondolat, hogy egyszer írnom kell majd róla egy könyvkritikát. Lélekben készültem rá, de soha nem volt erőm a megírásához. Ahogy telt-múlt az idő, egyre halványodott bennem a könyv emléke, már nem is éreztem fairnek, hogy írjak róla – hacsak nem olvasom el újra, amitől egyenesen viszolyogtam.

Aztán sorra születtek a recenziók, sokan sokfélét írtak a könyvről, jót is és rosszat is, megértő kritikát is és a megértés képességével nem rendelkezőt is. Egyre kevésbé láttam szükségesnek, hogy én is hozzászóljak a kérdéshez. Ma reggel aztán a mindennapi.hu oldalán remek összefoglalót olvastam magukról a kritikákról is, így eldöntöttem, nem fogom megírni a saját recenziómat. Véglegessé azáltal teszem a döntésemet, hogy vázlatpontokban összefoglalom, mire tértem volna ki a bírálatomban – így talán sikerül végleg elvágnom az engem A Viskóhoz kötő láthatatlan fonalat.

1. A Viskó természetesen fikció, és mint ilyet, a maga helyiértékén kell kezelni. A benne található beszélgetések azonban közvetlen teológiai tartalommal is rendelkeznek, ezért a könyv teológiai bírálata nem elhibázott, sőt, szükséges.

2. A Viskó  jogosan mutat rá arra az igazságra, hogy Isten nem pusztán ítéletet mond felettünk, hanem szeretet-kapcsolatot akar velünk létesíteni. Szerintem ez az az üzenet, ami sokaknak felszabadító és izgalmas. Főleg olyanoknak, akik hajlamosak Istent inkább kegyetlen bírónak, esetleg szadista úrnak látni.

3. Ugyanakkor a könyv aránytalanul nagy hangsúlyt fektet a kijelentésnek erre az üzenetére, szembeállítva Isten igazságos ítéletét az ő szeretetével. A Bibliában a kettőt a kereszt misztériuma oldja fel.

4. Azt, hogy a szerző a Szentháromság személyeit meghökkentő alakban mutatja be (pl. az Atya egy fekete nő) önmagában nem tartom elfogadhatatlannak, de nem is feltétlenül szerencsés. Nekem feleslegesen provokatív, ráadásul idegesítően sztereotipikus (vö. Mátrix orákuluma).

5. A könyv azt a posztmodern előítéletet erősíti, hogy a tekintély (és engedelmesség) eleve valami rossz dolog, ezért méltatlan a Szentháromság Istenhez is, és nincs helye az Istennel való kapcsolatban sem. Ez a Szentírás fényében tarthatatlan és félrevezető.

6. A tekintélyellenes sztereotípia megjelenik a nemi szerepek kezelésében is.

7. A főhős úgy kap felmentést, hogy az Istenség személyeivel való beszélgetései során semmilyen szinten nem kerül elő az, hogy (nagy valószínűséggel) megölte az apját (The Shack, 8.o.; A Viskó, 10. o.). Érdekes módon erre a botrányos mozzanatra egyik általam ismert kritika sem tért ki. A Viskóban a bűn kérdése ijesztő mértékben el van bagatellizálva.

8. Valószínűleg írtam volna arról is, hogy bár Eugene Peterson a Zarándok útjához hasonlítja, de A Viskóból hiányzik a Zarándok útja egészséges teológiai látása. Nem csak a médium változott, de az üzenet is. Radikálisan és időnként hajmeresztő formát öltve.

9. És végül: szerintem nem egy jól megírt könyvről van szó. Esztétikai szempontból A Viskót nem tartom remekműnek, de még jó könyvnek sem. Nem érdemli meg azt a figyelmet, ami rá irányul.

Most már nem fogom ezeket megírni. Adieu, Viskó!

13 hozzászólás a “Írjak vagy ne írjak A Viskóról?” bejegyzéshez

  • Szilágyi Istvánné says:

    Végre egy tömör, frappáns értékelés/bírálat a sokat vitatott könyvről!
    Sosem szerettem a bestsellernek beharangozott könyveket. Az igazán jó műveknek nincs erre szüksége. Csak azért olvastam el nagy keservesen, hogy véleményt tudjak róla formálni. Keresztyéneknek nem ajánlanám, keresőknek még kevésbé. Inkább összezavar, mint helyre tesz.

  • kogi says:

    Köszönöm, hogy írtatok A Viskóról, mert már vizsgálat alá helyeztem magam, miért is volt nekem keserves a könyv elolvasása?…mikor mindenki (a környezetemben) dicséri és felvillanyozva beszél róla,..én meg alig bírtam elolvasni. Teljesen fölösleges időtöltés volt számomra. Csak azért olvastam el, mert számomra nagyon közelálló személyek áradoztak róla. Nagyon jó ez a megfogalmazás “Inkább összezavar, mint helyre tesz.”

  • Baranyi János says:

    Én is köszönöm Ádi, hogy mégiscsak írtál A Viskóról!
    Én még nem vettem rá magam, hogy elolvassam, bár néhány beszélgetésben kifejezetten sajnáltam ebbeni ismeretlenségemet. Aztán szóba került Péter öcsémmel is e téma (ő ajándékba kapta a könyvet), és a véleménye után már nem is volt kedvem időt “pazarolni” rá. Ezt most Ádi, te is megerősítetted.
    Egyébként aki kiemelten áradozott a könyvről, a 3-as pontban írtakat jellemzően (túlzottan) kiemeli, az igazságos Isten szeretetét, és az általad 5-ösben összefoglaltak szerint a szükséges “kell”-t (nevezhetjük vertikális tekintélynek) már-már érhetetlenül kényszernek érzi.
    Köszi!
    Bocsánat az olvasóktól, ez egy kicsit személyesre sikerült! 🙂

  • Szabados Ádám says:

    Szia János! Én meg köszönöm a visszajelzésedet! Örülök, hogy írtál! Isten áldjon!

  • Gáspár says:

    Ádám, az esztétikai szempontjaidat mennyire a magyar fordítás tükrében láttad? Azt hallottam, hogy a magyar fordítás kifejezetten gyenge.
    Még nem olvastam a könyvet, hamarosan elkezdem olvasni eredetiben (angolul).

    Ami kritikát ismerőseimtől eddig hallottam, azt nagyon szépen rendszerezve megtalálom nálad 🙂

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Gáspár! Angolul olvastam a könyvet (The Shack).

  • Gáspár says:

    Köszönöm 🙂

  • Takács Zoltán says:

    Nekem is agyonajnározták, és egy kedves ismerősöm meg is ajándékozott vele. Legszívesebben -Őt féltve- kétségbeesve kiabálnék rá, hogy ilyet többet ne olvasson.

    Esztétikai szempontból értéktelen. Teológiai szempontból zavart, pszichológiai szempontból egészségtelen. Nem véletlen, hogy nem szabad Istent ábrázolni, sem faragott képen sem festetten… sem leírton…
    Bár vannak benne gondolatok, amiknek nem árt ha emészthetőbb formában, metaforákban ismerünk meg, de mégis elborzaszt az a bűnösen hanyag mód ahogy ezeket a gondolatokat értéktelen, sőt káros zagyvalékkal összeférceli az író.
    Lehet hogy a sikerének titka ugyanaz mint minden jól tálalt hazugságnak: az igazság egyes morzsáit közérthető formában tálalja, de a többi fogyasztásra nem alkalmas.

  • Kedves Ádám,

    eszembe jutott még valami, amit szerettem volna megkérdezni, habár futólag érintettük, de nem mentünk bele mélyebben.
    Mennyire közlekedik “óvatosan” a világban egy keresztény? Úgy értem ezt, hogy ahogy láttam, Jézus megnyilatkozásait erősen, sőt szinte kizárólagosan az Újszövetséghez kötitek. Mintha az lenne a kinyilatkoztatás kizárólagos helye, mintha Isten máshonnan, a világ egyéb területeiről visszahúzódna.
    Szerinted hogyan “helyezkedik el” Isten (Jézus) a Biblián kívüli dimenziókban? Egyáltalán, szerintetek meddig terjed az evangélium hatóköre, ami a világot illeti, és honnan tudjátok, hogy egy bizonyos területen biztosan nincs jelen Isten?

    Vannak például olyan hangok, amelyek épp a bennük felcsendülő, a mélyükön érezhető “istenhiány” őszintesége, szomorúsága által érintik meg úgy az embert, hogy a negatív tér, a hiány, a pozitívat is kirajzolja – akár a fénykép negatívja az eredeti képet, vagy mint ahogy a fák levelei között felsejlő ég, ami tulajdonképpen éppen a “fa hiánya”, kirajzolja magát a fát is. Szóval sok olyan hang, ami elsőre ördöginek tűnik, éppen magára Istenre mutat, és talán még sokkal őszintébben, mint a legtöbb “hallelujázó”, akik lehetnek felszínesek is, a hiányérzet viszont valami mély érintettségre mutat rá, és mintha itt a viszony Isten és ember között őszintébb, kendőzetlenebb volna.
    Én egyébként Nietzschénél is ilyesmit éreztem, aki a kereszténység kemény bírálatában mintha éppen Istenre akarna rámutatni, de ezt nem mondja ki, mert nem akarja. Szándékosan hagyja rejtve saját indítékait, hogy ne álljon be a “szócséplők” közé. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden keresztény szócséplő lenne, ne értsetek félre.
    De Nietzsche esetében határozottan az volt az érzésem, hogy mintha egyfajta restaurációs szándék vezérelte volna és helyre akart volna állítani valamit, ami szerinte nagyon félrecsúszott.

    A viskót nem olvastam egyébként, illetve elkezdtem, de nem jutottam tovább az első oldalaknál, de úgy gondoltam, a kérdés illik ehhez a poszthoz.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves MG,

    a Prédikátor könyve mondja: „Láttam azokat a bajokat, amelyeket Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak velük. Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott.” (3,10-11) Ebből arra következtetek, hogy az Istennel és az örökkévalósággal kapcsolatos hiányérzet előidézője valóban maga Isten. Ebből pedig az következik, hogy létezik az inverz istenélmény, amiről beszélsz: az őszinte istenhiány tapasztalata.

    Pál apostol az athéni filozófusok vallásosságában is ennek a nyomait fedezte fel, mikor észrevette azt a szobrot, amit az ismeretlen istennek állítottak. Ez létező kapcsolódási pont ma is. Akár Nietzschével is, aki az Antikrisztust megírta, vagy ad abszurdum akár a sátánistákkal is, akiknek a becsapottsága mélyén gyakran borzasztó mély lelki sebek állnak, amit nem tudnak a jó Istennel összeegyeztetni, ezért a másik oldalra – Isten ellenségének az oldalára – állnak. Ez is valahol negatív istenélmény.

    De az igazán izgalmas lépés ezután jön csak. Pál azt mondja az athénieknek: „Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” És beszél nekik a Teremtőről (akit zsidó monoteistaként ismert) és Jézusról (akit a damaszkuszi úton ismert meg), valamint a feltámadásáról. A keresztény evangélium tehát tud kapcsolódni más istenélményekhez, akár negatív istenképekhez (istenhiányokhoz) is. Viszont az igaz Istent mutatja meg, aki kinyilatkoztatta magát Mózes és a próféták által, valamint Jézus Krisztusban, az ő Fiában, lényének Képmásában.

    A Biblia bizonyságot tesz Jézus Krisztus születéséről, életéről, haláláról és feltámadásáról, valamint tanításairól és parancsolatairól. Történetileg hiteles tanúk állnak e bizonyságtétel mögött. Ez a hiteles bizonyságtétel Jézusról. Jézus maga mondta, hogy ha más Jézusok, róla szóló más beszámolók kerülnek elő, ne higgyünk azoknak. Az Ige testté lett (Jn 1,14), és csak egyszer lett testté. Ez a végső kinyilatkoztatás róla (Zsid 1,1-2; 2,1-4).

  • summa says:

    – Viskó: regény, teológiai tartalommal
    – szeretetkapcsolat fontos, de túl hangsúlyos (Isten igazságával szemben)
    – Szentháromság megszemélyesítése nem szerencsés, sztereotipikus
    – tekintélyellenesség <- posztmodern hatás
    – bűn el van bagatellizálva
    – esztétikai szempontból nem remekmű, még csak jó könyv sem

  • Virginia says:

    Ezt a bejegyzést az után láttam visszamenőleg, hogy a “keresztény filmekről” olvastam. Szeretnék hozzászólni, mert körülbelül ugyanaz a gondom a Viskóval, mint néhány evangelizáló filmmel, vagy dicsőítő zenével. Sajnos sem irodalmilag, sem teológiailag nincs a helyén és valóban nem színvonalas, akár csak ha fordítási szempontból nézem. Én például biztos, hogy nem olvastam volna el, ha nem szánunk rá az egyetemen egy teljes diákköri alkalmat, hogy utána esetleg ezen keresztül tudjuk megszólítani “világi embereket”. Bennem az merült föl kérdésként, hogyha mondjuk valaki már a megtérés előtt is Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvas (kötelező tananyag is), akkor miért gondoljuk, hogy majd a Viskó által kerül közelebb Istenhez? Akkor most magunkat, vagy a külvilágot tartjuk ennyire kevésre?

  • HerrLaslo says:

    Sziasztok!

    Közel 30 éve fogadtam be az Úr Jézust a szívembe, ezt csak azért mondom, hogy az idő hosszát ábrázoljam, mivel nagyon sok mindenen keresztül mentem azóta. A Viskó című alkotás valójában azért érintett mélyen, mivel többnyire bűnközpontú, legyőzöttség tudatú, az Abbá-ban egy szigorú, barátságtalan, kemény, és nehezen kiengesztelhető, vallásos képet kiábrázoló Istent tanítottak, azon néhány gyülekezetben amit volt ”lehetőségem” megismerni. Bár lehet, hogy fércmű, de a kegyelem és jóság, ”Isten a Szeretet” Újszövetségi képhez, közelállónak találtam, olvasása után felébredt bennem az Atyám karjaiba ugrás vágya, a Jézussal és a Szent Szellemmel járás szomjúsága. Gyümölcseiben jónak ítéltem, közelebb vitt az Abbá-hoz, és hála ébredt fel bennem, hogy Jézus Krisztus tényleg ”drága áron” vásárolt ki az atyáimtól örökölt hiábavaló életből, és, hogy engem és mindenkit a Megváltó Vérén keresztül lát, hogy örökre befogadott és nem ítél el már sohasem, hisz Jézust az Elsőszülött Fiút ítélte el helyettem. Olvasása után nem a bűnre hanem az Atyához való közelhúzódó életvitelre kaptam ösztönzést és vágyat, no meg éhséget a Biblia alaposabb tanulmányozására. Mit mondhatnék még? Ítélje mindenki úgy ahogy akarja. Áldottak vagytok Krisztusban drága testvérek!
    Egyébként gyülekezethez tartozó vagyok és ragaszkodom a keresztények szeretetközösségének gyakorlásához! 🙂

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum