Gyakran idézett igevers a Példabeszédek 22,6: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” Kétféle népszerű értelmezése is ismert ennek a versnek. Az egyik szerint a gyermeket annak megfelelően kell nevelni, amilyen a természete. Ha valaki több törődést igényel, kapja meg, ha érzékenyebb, figyeljünk rá, ha társainál jobban kell terhelni, adjunk neki feladatokat, stb. Minden gyermek külön világ: megérdemli a tiszteletet, ahogy a szobrász is tiszteli a márványt, és az író is tiszteli a mondatokat. Ha jól végezzük szülőként a dolgunkat, a gyermekeink megtalálják az életben a helyüket.

A másik értelmezés inkább az angol fordításokból nőtt ki. Az angolban a „neki megfelelő módon” szavakat hagyományosan az „in the way he should go” (ahogyan járnia kell) frázissal adják vissza, ami a magyar fordításokkal szemben azt sugallja, hogy van egy általános életvezetési norma, amelyre a gyermeket meg kell tanítani, hogy aztán egész életében ahhoz tartsa magát. A Példabeszédek könyve máshol is az istenfélelemre való nevelés fontosságát hangsúlyozza, logikus, hogy itt is erről legyen szó. Lehet akár ígéret is: ha istenfélelemben neveljük gyermekeinket, idős korukban is istenfélők lesznek.

A két értelmezésben az a közös, hogy a mondat második részét („még ha megöregszik, akkor sem tér el attól”) ígéretnek fogja fel. A cél e szerint az, hogy a gyermek végül ne térjen el a neki kijelölt iránytól, legyen az akár valamiféle életvezetési norma, vagy éppen a saját személyiségének a kibontakozása.

A héber szöveg közelebbi vizsgálata mindkét értelmezés mellé kérdőjeleket tesz. Az, amit a magyar fordítások a „neki megfelelő módon” vagy „az ő útjának módja szerint” szavakkal ad vissza, két héber szóból áll. Az egyik az עַל־פִּ֣י , melynek magyarul a „szerint” vagy „módján” felel meg, a másik a דַרְכּ֑וֹ , ami pedig az „út” és a hímnemű birtokos jelző összetétele: „az ő útja”. A két szó együtt tehát azt jelenti: „az ő útja szerint”. Ha már friss szemszögből nézzük a szöveget, érdemes azt is megkérdeznünk tőle, hogy ez pozitív vagy negatív, előnyös vagy előnytelen dolog-e a gyermek számára. És az, ha idős korára sem tér le a saját útjáról? Jó az neki vagy rossz? Ha a Példabeszédek könyve más, neveléssel kapcsolatos verseit figyelembe vesszük, egyáltalán nem biztos, hogy ezt a verset ígéretnek érdemes felfognunk. Ugyanebben a fejezetben a 15. vers például így szól: „A gyermek szívéhez hozzátartozik az ostobaság, de a fenyítő bot kiűzi belőle.” A 23,13 arra buzdít, hogy ne sajnáljuk megfenyíteni a gyermeket, mert ezzel az idő előtti haláltól menthetjük meg. Talán még érdekesebb a 29,15: „A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára.” A 29,17 így folytatja: „Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sok örömöt találsz benne.”

Mindezek fényében nem kézenfekvőbb az igeverset inkább figyelmeztetésként felfogni? Amennyiben nem fegyelmezzük a gyermekeinket, hanem meghagyjuk őket a saját (ostoba) útjukon, egész életükre konzerváljuk az ostobaságukat. Az önző, elkényeztetett gyermek önző, elkényeztetett felnőtt, és végül önző, elkényeztetett öregember lesz. A szülők felelőssége, hogy ezt a nevelés és fenyítés révén megakadályozzák. Ezt az értelmezést erősíti a közvetlen kontextus is. A 22,5 azt mondja, hogy „Tövisek és kelepcék vannak a görbe úton, aki vigyáz magára, messze elkerüli azokat.” Ezután beszél a szöveg a gyermekek neveléséről (22,6). A szülők feladata, hogy a gyermekeiknek megmutassák a töviseket és kelepcéket, melyekbe nevelés és fenyítés nélkül – saját ostobaságuk miatt – beleesnének.

Ha helyes ez az exegézis, a Példabeszédek 22,6 nem ígéret, hanem feladat. Felszólítás a szülőknek, hogy a gyermek egójának kiteljesítése helyett törekedjenek inkább a gyermek szívében természettől meglévő ostobaság „kiűzésére”. Másszóval: neveljék a gyermekeiket!

***

Személyesen azt gondolom egyébként, hogy a Példabeszédek 22,6 jelentésétől függetlenül igaz mindkét fenti elv (a gyermek egyéni adottságainak tisztelete és az istenfélelemre való nevelés fontossága), de ezeket az elveket máshonnan kell levezetni.

19 hozzászólás a “Mit jelent a Példabeszédek 22,6?” bejegyzéshez

  • Tóth Ákos says:

    Szervusztok!

    Aki egy kicsit tanult pszichológiát, az tudja, hogy a fenyítés, büntetés, az félelmet és agressziót vált ki a gyerekből. Az agresszió sok esetben lappang és egyszer csak hirtelen tör ki, egy későbbi szituációban. Tehát a büntetéssel való nevelés visszaüt és káros.

    Dicsérettel nevelni ellenben egészségesebb embert fog létrehozni, akikben nincsenek elfojtások félelmek.

    Sajnos a szülök öröklik a a büntetéssel való nevelést, hiszen gyerekkorukban őket is így nevelték sok esetben. Sőt talán gyerekként elhatározták, hogy ők nem lesznek olyanok, mint a szüleik, és mégis, mikor arra kerül a sor, pont leutánozzák őket. Ezt az utánzást elősegíti még a munkahely is ami hasonló tekintélyelvű megfelelési kényszert generál, mint a család.

    Jézus szerint a megbocsátást kéne gyakorolni, mert ha valaki vétkezik, botlik, azt betegnek tekinti, akinek orvosra van szüksége.

    üdv
    Ákos

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Ákos, én egy kicsit tanultam pszichológiát (tényleg csak kicsit, néhány szemeszteren keresztül sokadlagos tárgyként, meg hobbiból ráhúztam még egy kicsit), úgyhogy egyet kellene értenem veled, de számomra nem egyértelmű az a konklúzió, amiről beszélsz. Nem mindegy, hogy mi a célod a gyerekneveléssel, a célokban viszont nagy különbségek vannak a pszichológiai iskolák között, és még nagyobb különbségek vannak a pszichológiai iskolák és a kereszténység között. Az utóbbi céljait és módszereit elsősorban a Szentírásból tudhatjuk, ott pedig a gyermeknevelésben fontos szerepe van a szeretettel való fegyelmezésnek is.

  • summa says:

    – Péld 22,6 kétféle értelmezés:
    – 1. nevelés gyerek természete szerint (minden gyerek más)
    – 2. istenfélelemben (“in the way he should go”)
    – vers második felét mindkettő ígéretnek veszi ( más neveléssel kapcsolatos Bibliai részek)
    – héber: “az ő útja szerint” – nem egyértelmű
    – ez pozitív vagy negatív?
    – jó-e az, ha nem tér le a saját útjáról?
    – javaslat: ígéret helyett figyelmeztetés
    – fegyelmezés hiánya -> ostobaság (=”ő útja”) konzerválása
    – SUMMA: a Péld 22,6 “nem ígéret, hanem feladat. Felszólítás a szülőknek, hogy a gyermek egójának kiteljesítése helyett törekedjenek inkább a gyermek szívében természettől meglévő ostobaság „kiűzésére”.”

    (- két elv ettől még igaz, de nem ebből következik)

  • Simonné Papp Ágnes says:

    A Barnevernetes levél alatt (amelyet egyébként március 12-én én olvastam fel 🙂 ) írtad:
    “Az államnak ugyanúgy nincs keresnivalója ezen a területen, mint ahogy arról se döntsön, hogy mit olvasok a fiamnak esti meseként.”

    Ez így kiindulópontnak nagyon jó. Minden fontos benne van, csak ki kell bontani.

    1. Az állam ne szóljon bele! Kicsit itt elveszti az ember a fonalat, hogy mi is a liberalizmus? Az, ha a törvényes keretek között mindenki szabadon választhat nevelési elveket, módszereket, ideológiát, amelynek szellemében a gyerekeit neveli, és minden mást ami ebből következik, vagy az, ha maga a liberalizmus a mérce, amely meghatározza a “helyes” nevelés módját? Mindenesetre már maga a közoktatás ötlete is a nevelésbe való állami beleszólást szolgálja. Valamilyen szinten beleszólhat nyilván, hiszen az senkit nem zavar, hogy vannak tanulmányi kötelezettségek annak ellenére, hogy legtöbben szeretnék, ha a tantervek más kötelezettségeket írnának elő. Viszont szerintem a jelen helyzet olyan pl. Magyarországon is, meg Európában, hogy az állam nevelésbe való beleszólását nem növelni kell, hanem csökkenteni, mert jelenleg inkább túl nagy, mint túl kicsi.

    2. A fenekelésbe sem szabad beleszólnia.

    3. A testi fenyítésről való vitában az a dühítő, hogy a testi fenyítés, meg egyáltalán a büntetés, ki van ragadva a szövegkörnyezetéből. A UNICEF csinált erről kérdőívet, nyilván azzal a céllal, hogy az “erőszakmentes nevelés” mellett kampányoljon. Olyan kérdések voltak benne, hogy melyik nevelési módszereket tartja jónak, elfogadhatónak, elfogadhatatlannak, melyeket alkalmazza, melyekért milyen büntetést szabna törvényileg. De az ikszelhető “nevelési módszerek” mind negatív dolgok voltak. Ezek nem nevelési módszerek! Nem ezek a nevelési módszerek! Az viszont, hogy mit mesélünk, már sokkal fontosabb és meghatározóbb. Meg hogy hova visszük, mivel töltünk közösen időt, milyen játékokat veszünk, miről és mennyit beszélgetünk, mennyit és hogyan érintjük pozitív szándékkal (ölelgetjük, puszilgatjuk, simogatjuk, csiklandozzuk…), milyen példával járunk elől, milyen zenét hallgatunk. Sőt még a büntetés esetében sem igazán a büntetés módja az érdekes, hanem hogy mivel lehessen kiérdemelni. Pl. ha egy 2 éves gyereknek kb. havonta egyszer a kezére csapnak, viszont naponta háromszor megölelik, megcsiklandozzák, akkor így már az elszakításnál egészen konkrétan fel lehet tenni a kérdést még akkor is, ha nem értünk egyet a testi fenyítéssel: mi rosszabb? Ha megkapja a havonta egy kézre csapást, vagy ha megfosztjuk a szülői szeretet naponta többszöri fizikai érintéssel való megnyilvánulásától? Vagy ki követ el nagyobb hibát, aki testi fenyítést alkalmaz, vagy aki nem játszik a gyerekével? Természetesen egy erről szóló előadáson esetleg eleve az elején deklarálják, hogy nem ez a nevelés legfontosabb kérdése, sőt eléggé marginális pl. a felsoroltakhoz képest, akkor is utána olyan kiragadottan beszélnek erről, mintha úgy is lenne értelme. Pedig nincs. Csak egy egyszerű példa. Sokan azt mondják, hogy nem nagy baj, ha megesik, hogy megbüntetjük gyermekünket, de ne ez legyen a konfliktusok megoldásának legfőbb eszköze. Bravó! Akkor mi? Mi mindent kell, mi mindent lehet, és legfőképpen mi mindent érdemes kipróbálni, megtenni annak érdekében, hogy a büntetéssel való fegyelmezést lehetőleg elkerüljük? Ez már sokkal összetettebb, bonyolultabb kérdés, de épp ez benne a jó. Szerintem ha szülők egy csoportjának azt a feladatot adnánk, hogy erre adjanak ötleteket, akkor az ötletbörze eredménye sokrétű, kreatív és érdekes lenne. És egyáltalán nem biztos, hogy a testi fenyítés legharsogóbb ellenzői hoznák a leghasznosabb ötleteket, akik egyébként felsőbbrendűen állítják, hogy nekik anélkül is megy a nevelés.

  • Szabados Ádám says:

    Kicsit itt elveszti az ember a fonalat, hogy mi is a liberalizmus? Az, ha a törvényes keretek között mindenki szabadon választhat nevelési elveket, módszereket, ideológiát, amelynek szellemében a gyerekeit neveli, és minden mást ami ebből következik, vagy az, ha maga a liberalizmus a mérce, amely meghatározza a “helyes” nevelés módját?

    Rátapintottál valamire.

  • Éva says:

    Ági persze hogy rátapintott, mindig szokta 🙂 például arra, hogy nem is a fenyítés a kérdés – enyhe figyelmeztetést értek alatta – hanem a pozitív oldalon ennek ellensúlyozása, a jutalmazás, az ölelések éppen ahogy írja. Persze a pozitív oldalon állhatnak olyan jutalmak, amelyek károsak, főleg, hogyha “jár” (csoki, cukrok) amit a gyerek megtanulhat követelni.
    Fontos hangsúlyozni, hogy minden gyerek más: a kisebbik lányom az első legyintésnél annyira megbántódott, pillantásával “kikérte magának” hogy megértettem, ezt neki nem. Legszívesebben bocsánatot kértem volna 🙂

  • Simonné Papp Ágnes says:

    “Legszívesebben bocsánatot kértem volna”

    És akkor miért nem?

  • Simonné Papp Ágnes says:

    A gyereknevelés a kedvenc témám, így gyakran idetévedek különböző témákról. Ilyenkor áttérek ide, mint most is. A Felház kapcsán előjött a keresztyén nevelés, meg annak negatív hatásai. Érdekes lenne arról tapasztalatot cserélni, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni. Mert miközben a Barnevernet ellen küzdünk, az ilyen történetek, mint ez http://www.ujragondolo.hu/istenismeret/ mintha azt igazolnák, hogy létezik olyan “keresztény indoktrináció”, ami valóban ártalmas, ha nem is indokolja a családok szétszakítását. Kicsit tehát kellemetlen, hogy az ehhez hasonló (bár kevésbé durva) történetek sorra jönnek elő a Felház megítélése kapcsán (is). Én is tudok olyanokat, ahol a keresztyén nevelés legfőbb lényege az engedelmességre való nevelés, és ennek eredményeként bizonytalan, önállótlan, zárkózott, önmarcangoló felnőttek kerülnek ki a keresztyén családokból egy teljesen kimaradt kamaszkor után, hiszen az ilyenkor normális szintű lázadás a szülők elnyomó tekintélyébe ütközött, amit az Efézus 6,1-gyel támasztanak alá. És amikor kitöltik helyette a felsőoktatási jelentkezési lapot, akkor sem esik le, hogy ez így nem normális, az engedelmesség nem erről szól.

  • Gergely Erzsébet says:

    Vannak olyan témák, melyek annak ellenére összeszorítják szívem, hogy
    életem azon területein is megtapasztaltam Isten helyreállító kegyelmét.
    Ilyen terület a gyermeknevelés és a házasság. Kudarcot vallottam mint
    édesanya és mint feleség. Nem voltam alkalmas ezekre a feladatokra.

    Utólag visszatekintve azért történhetett ez, mert Isten számomra, Vele
    közösségben, az egyedüllétben való járást jelölte ki. Így annak ellené –
    re, hogy átéltem a bűnbocsánatot, nem volt maradéktalanul részem abban,
    ami Pál apostol és mindazok tapasztalata, aki az Isten által számukra
    kijelölt utat felismerve, azon haladnak. Ezt az apostol így konstatált:
    “………. a mi alkalmatos voltunk az Istentől van. (2 Kor. 3:5/b)

    Alkalmatlan voltom a gyermeknevelésben is megnyilvánult. Egészséges, ér –
    telmes kislányom született, de “nevelésem” sebeket is okozott, melyeket
    jóvá tenni nem tudok, bocsánatkérésem pedig egyenlőre célt tévesztetten
    pattan vissza szívéről.

    Így lányommal kapcsolatban egyedüli reménységem az Úrban van. Csak Ő ké –
    pes begyógyítani azokat a sebeket. Továbbá az 5 Móz.30:6 vers, amit egy
    imaközösségben akkor kaptam, mikor még a pocakomban volt:

    “És körülmetéli az Úr, a te Istened a te szívedet, és a te magodnak (gyermekednek) szívét, hogy szeressed az Urat, a te Istenedet teljes
    szívedből és teljes lelkedből, hogy élj.”

    Hiszem és tudom, Isten ígéretéhez híven végzi ezt a tisztító munkát
    mindkettőnk szívében.

  • Gergely Erzsébet says:

    “………………. bocsánatkérésem pedig egyenlőre célt tévesztetten
    pattan vissza szívéről.”

    Pontosítanom szükséges:

    ………………… bocsánatkérésem pedig egyenlőre célt tévesztetten
    pattan vissza, messzemenően segítőkész lányom szívéről.

  • Kallard says:

    http://www.c3.hu/~tandem/cikkek/20000204.html

    Nem rendelkezem a szükséges tudással a kételyeim bármilyen irányú eloszlatásához, de ezt jónak láttam idetenni, hátha valaki kíváncsi lesz még rá.

  • dzsaszper says:

    Kedves Kallard,

    bár a történeti neveléssel kapcsolatos kritika jópár helyen ül, ez a cikk — és valószínűleg a szemlézett iromány — szerintem nem korrekt.
    Pl. a 17 úgymomd bizonyítottan hamis vélekedés és információ közé becsempészi az alábbi 2-t is:
    3. A szülőknek a priori mint szülőknek megbecsülés jár.
    5. Az engedelmesség erőssé tesz.

    Az utóbbi kapcsán megjegyezném, nagyon nem mindegy, kinek engedelmeskedsz. Egy fekete pedagógiát végző szülőnek való engedelmesség valóban nem tesz erőssé, de egy felelős szülőnek való engedelmesség azzá tehet. (Mivel a fehér pedagógiát elviszi a felelőtlenség egy másik irányába a cikk, ezért tudatosan a felelős szülőt említem.
    Itt megjegyzem, hogy gyakorló szülő vagyok, aki igyekszem felelősen nevelni a gyermekeimet.

  • Kallard says:

    Számos összefüggésben nem mindegy, kinek engedelmeskedsz, de a cikk által vizsgáltban igen, amennyiben az engedelmesség együtt jár a teljesen normális késztetéseid megélésének tilalmával, illetve a megélése esetén bekövetkező büntetéssel.

    Én is gyakorló szülőként írok. Habár korábban nem voltak elméleti aggályaim a szülői (vagy pl. pedagógusi) tekintély mintegy érvpótlékként történő érvényesítése, vagy a testi fenyítés ellen, mióta megszületett a fiam, és látom, milyen, ezek lényegében elképzelhetetlenné váltak számomra (utóbbi teljességgel). Egyébként határozottan kontraproduktívnak is gondolom, de tény, hogy ez csak a saját családomban tapasztaltak talaján áll, és más tapasztalatok elvileg árnyalhatnák ezt a képet.

  • dzsaszper says:

    Szerintem teljesen normális dolog megtanulni uralkodni a késztetéseken. Ami azt jelenti, tudod, mikor minek engedsz teret és mikor minek nem, és kialakítani egy értékrendet, amelyet jobban követsz, mint a késztetéseid…

  • Kallard says:

    Igen, az teljesen normális. Csak a cikk nem erről szól, meg én sem erről írtam, szóval az állítást, amit most cáfolsz, te képzelted oda.

  • dzsaszper says:

    Szó szerint idéztem a két állítást is, és az állításlista szövegkörnyezetét is.
    A lényegi mondanivalóval nincs semmi problémám, de ennek a két állításnak a bizonyított hamisként történő bemutatásával (ami mellesleg ott van), annál inkább.

  • Kallard says:

    “…amennyiben az engedelmesség együtt jár a teljesen normális késztetéseid megélésének tilalmával, illetve a megélése esetén bekövetkező büntetéssel.” – írtam én.

    “Szerintem teljesen normális dolog megtanulni uralkodni a késztetéseken.” – írtad te.

    Ez hol pontos idézet? Milyen összefüggésben cáfolata az én állításomnak? Tudod, amit írtam. Tőlem egész nyugodtan harcolhatsz szalmabábokkal, csak ne engem rakj körül velük, mintha hozzájuk tartoznék.

  • dzsaszper says:

    “bizonyítottan hamis vélekedés és információ”
    és mint ilyen:
    “5. Az engedelmesség erőssé tesz.”

    Na ezek voltak a szó szerinti idézetek. Sokkal inkább az általad hivatkozott cikk mellesleg elejtett állításaival vitatkozom, mintsem veled.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum