„Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.” (1Kor 5,4-5)

Gyülekezeti fegyelmezésről van itt szó, egy súlyos esetben: az egyik testvér lefeküdt apjának feleségével. Pált megdöbbenti, hogy a korinthusiak semmit nem tesznek az ügy tisztázása érdekében, és felszólítja őket, hogy a szóban forgó testvért zárják ki a gyülekezetből. Nehéz történet, de Pál indokaiból fontos alapelvet tanulhatunk: a lélek végső sorsa fontosabb a földi élet alakulásánál.

A korinthusiakra jellemző volt egyfajta felvilágosult nagyvonalúság, melyet nevezhetnénk irgalmasságba csomagolt gőgnek vagy megelégedett közönynek is. Pál leleplezi ezt, és ítéletet mond felette. Ha valóban irgalomból húnytak volna szemet a botrányos bűn felett, akkor is tévedtek. A rosszul értelmezett irgalmasság azt gondolja, hogy a vétkes testvért kell védelmeznie, és nem veszi észre, hogy ezzel talán éppen a vétkes örök üdvösségének lesz akadályozója. A vétkesnek hosszú utat kell megtennie, mert még nincs benne elég bűnbánat. Meg kell tapasztalnia a külső világot, azt a sötétséget, melyet a vágyak uralnak, Krabat fekete malmát. De ez az egyetlen lehetősége, hogy eljusson a bűnbánatra, és ezen keresztül az üdvösségre. A felvilágosult nagyvonalúság és a rosszul értelmezett álirgalmasság ma is megóvná őt Istennek ettől a munkájától, hiszen „Isten szeretete és a Sátánnak való kiszolgáltatás nem férhet meg egymással”. „Mi magunk is mennyi bűnt követünk el! Krisztus nem ítélni jött, hanem kegyelmet hirdetett!” – hangzik a védőbeszéd. Ezek igaz, de nem helyén mondott szavak. Ha a korinthusiak szájából is elhangoztak ilyenek, az inkább azt a tényt leplezte, hogy maguk is megalkudtak a bűn és a tisztaság kérdésében. A kicsiny kovász már megkelesztette a tésztát.

Gyülekezeti fegyelmezésre éppen azért van szükség, hogy a kovász ne fejthesse ki hatását másokra – az egész gyülekezetre –, a vétkes pedig eljuthasson a valódi bűnbánatra. Ha bűnbánat nélkül felmentést nyer, elítéltetik ama napon. Pál arra figyelmeztet, hogy inkább most ítéljük meg magunkat, inkább most takarítsuk ki magunk közül a kovászt, hogy az Úr napján lelkünk – mindannyiunké! – üdvözülhessen. Mert az a nap végtelenül fontosabb, mint ez a nap.

***

Az Apolló-templom árnyékában többi fejezete itt olvasható.

21 hozzászólás a “Gyülekezeti fegyelmezés” bejegyzéshez

  • Sytka says:

    Gyülekezeti fegyelmezésre szükség van. A probléma, amiről ez a bejegyzés nem szól, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a fentihez hasonló eszközökhöz kell nyúlni? Egyeseknek hamar, másoknak soha. Sőt, tapasztalatom szerint felcserélve, rosszul működik ez a dolog: akkor fegyelmeznek, amikor nem kell, amikor kellene, akkor pedig nem. A kérdés nem a gyülekezeti fegyelmezés létjogosultsága, hanem helyes használata.

    A korinthusi eset vérlázító – az is, amit az illető elkövetett, az is, ahogyan a közösség egyfajta indokolatlan nagyvonalúsággal kezelte a történteket. Ugyanakkor elég szélsőséges ahhoz, hogy ne legyen tipikus. Ritkán történik ilyen visszataszító eset, még Korinthusban is, ami pedig hírhedten problémás gyülekezet volt.

    Viszont a történet a fegyelmezők lelkiségét is jól mutatja: még ebben az esetben is, amikor súlyos erkölcsi kihágás történik, Pál hozzáállása pozitív: a bűnös érdekét tartja szem előtt, amikor “kiszolgáltatja a Sátánnak”. Hátha üdvözül, hátha révbe ér végül – döbbenetes szerintem a különbség a mi hozzáállásunk és Pálé között. Ma nagyon kevesen tudnak ilyen módon tekinteni egy súlyos bűnt elkövetőre, inkább a retorzió, a megtorlás, az “odacsapás” lebeg a szemük előtt.
    Egyébként élénk vita folyt arról, hogy mit jelenthet az “átadni a Sátánnak” kifejezés. Mindenesetre az benne van, hogy a gyülekezet nem nyúl a tetteshez, nem kövezi meg, nem korbácsolja meg (a zsinagógai rendtartás szerint), hanem egyszerűen kiszolgáltatja és megszakít vele minden érintkezést.

    Furcsa történelmi tapasztalat, de hozzáállástól függően többféle dolgot is láttak ebben az igeszakaszban az emberek. Az inkvizíció igazolást talált arra, hogy a bűnös teste pusztulása nem is olyan rossz, hiszen a lelke megmenekül. Jó ideológiai muníció volt számukra az embertelen pusztításhoz, amit itt Pál leírt. A reformátorok ezzel szemben azt vették ki belőle, hogy a legnagyobb bűnből is van megtérés a végén – még ha súlyos árat is fizet érte az ember. Ők azt hangsúlyozták, hogy amíg az ember földi élete tart, megváltozhat és bocsánatot kaphat a súlyos bűnökre.

  • Szabados Ádám says:

    Sytka, nagyrészt egyetértek.

    “Ma nagyon kevesen tudnak ilyen módon tekinteni egy súlyos bűnt elkövetőre, inkább a retorzió, a megtorlás, az “odacsapás” lebeg a szemük előtt.”

    Ez viszont szerintem megint túl negatív. Az én ismeretségi köreimben olyan pásztorok, vezetők vannak többségben, akiknek egy-egy ilyen döntés meghozatala egyrészt egyáltalán nem a megtorlásról szól, másrészt nehezen lépnek, mert szeretik és sajnálják azokat, akikért a döntést meg kell hozniuk. Nem vitatom, hogy vannak rossz példák, de az általad festett kép megint nem egyezik a tapasztalataimmal.

  • Sytka says:

    Meglehet, ámbár az az igazság, hogy nem sok ilyen súlyos esetről hallottam, saját közösségemben pedig szerencsére nem fordult elő hasonló. Viszont abban a pár példában mindig egyfajta hideg könyörtelenséggel jártak el a vezetők – nyoma sem volt annak, hogy szem előtt tartsák az “elkövető” hosszú távú érdekeit, ahogy Pál tette.
    Jó dolog, ha sok ellenpéldát ismersz!

  • Bubble says:

    Hülyeség. Az emberek többsége azért irtózik az egyháztól, mert képmutatók mondják meg nekik, hogy mi a helyes. Én lehúztam 6 évet a református egyház egyik teológiáján és ugyanennyit állami iskolában is. A reformátusoknál a sok kegyes testvér alázatot és kegyességet várt el, azok, akik aztán tajt részegre itták magukat esténként és ki tudja még mi történt. Ugyanez megvolt a másik iskolában is, de ott legalább nem áhítatoskodtak hozzá és nem mondták meg a magas lóról az erkölcsi okosságaikat.
    Szégyen, hogy egyesek akkor elégedettek, ha a gyülekezetet megrendszabályozhatják. Számomra egyedül a hit szabálya létezik, azon áll vagy bukik minden. A páli idők pedig elmúltak. Egy bűncselekmény esetén nem a papnak kell bíróságosat játszani, hanem az arra mandátumot nyert testületeknek. És lehet egyházi jövőkép és hasonló bizottságokban sok pénzért sok csókost foglalkoztatni, de amíg nem számolunk le a képmutatással, nem hiszem, hogy bármilyen jót várhatunk a jövőtől. Hogy is mondja a Szentírás? El kell vetni azokat a bizonyos titkos bűnöket. Uccu, Istenfélő szent hívek!

  • Szabados Ádám says:

    Bubble, bizonyos értelemben talán nem is mondunk annyira mást, de két kérdésem azért van hozzád:

    1. Mit értesz a hit szabálya alatt?
    2. Ha nem Pál szavai, akkor mi a gyülekezetek számára a mérvadó hagyomány?

  • Szabados Ádám says:

    “Viszont abban a pár példában mindig egyfajta hideg könyörtelenséggel jártak el a vezetők”

    Én is tudok ilyan esetről, de ismerve számos kollégám lelkületét és hozzáállását, nem ezt látom jellemzőnek. Azt nagyobb gondnak tartom, hogy azonnal a “sértett” fél történetét fogadjuk el igaznak, pedig lehet arra számítani, hogy gyülekezeti fegyelmezés után a kizárt tag kígyót-békát fog kiabálni volt vezetőiről és a “hideg könyörtelenséggel” végrehajtott “diktatórikus” lépésükről. Nem véletlen, hogy ezt a konfliktust az apostoli intések ellenére kevés vezető vállalja fel.

    Volt, hogy egy “hideg könyörtelenséggel” végrehajtott gyülekezeti fegyelmezésről hallva felhívtam telefonon az illető gyülekezet lelkipásztorát, és megkértem, hogy mesélje el, mi és hogyan történt. Nyoma nem volt a szavaiban hidegségnek vagy könyörtelenségnek. Azt láttam, hogy éveken keresztül időt és energiát nem kímélve próbáltak segíteni, szeretettel és nagylelkűen hordozták a tag elviselhetetlen jellemét, és végül nehéz szívvel, biblikus elvek alapján, az illető és a gyülekezet érdekében döntöttek a kizárás mellett. Sokak által ismert, kipróbált vezetőről volt szó, jó okom volt arra, hogy neki higgyek, főleg, miután magam is ráismertem a történet egyes elemeire.

    Félre ne érts, nagy baj a vezetői hatalmaskodás. De az ettől való félelem nem tarthat vissza vezetőket a Krisztustól kapott feladatuk (Mt 18) ellátásától. Nekem lelkipásztori szolgálatom során háromszor kellett ehhez az eszközhöz nyúlnom. Mindháromszor majdnem belehaltam, nagyon nehéz volt meghozni a döntést. Egy esetben azóta az Úr visszahozta azt, akinek a tagságát meg kellett szüntetnünk. Baráti kapcsolatban vagyunk, tudja, hogy ennek így kellett történni.

  • Zoltan Zsolt says:

    Adam,

    A Satannak valo atadast sima kizaraskent ertelemezed? Vagy van kulonbseg kizaras es kizaras kozott? Es mi tortenik a kizaras utan, elkezdjuk ujra evangelizalni az illeto szemelyt?

  • Szabados Ádám says:

    Szerintem “a Sátánnak való átadás” a kizárásra vonatkozik, aminek a lényege a testvéri közösségtől való megfosztás. Ezután nem tekintünk rá úgy, mint keresztény testvérre. A közösségtől való megfosztás gyakorlati vonatkozásai gyülekezeti struktúráktól függően változhatnak. Éreznie kell, hogy valami megváltozott, de azt is, hogy van számára visszaút. Szeretjük, imádkozunk érte, visszavárjuk. Ennek akadálya kizárólag a bűn, amihez ragaszkodik. (Kálvin jó gondolatokat ír erről az Institutio 4. könyvében, 12/9-10.)

  • Bubble says:

    1. Mit értesz a hit szabálya alatt?
    Kicsit alternatív formában értem. Azt jelenti számomra, hogy a hitem alapján a cselekedeteim nem adnak okot arra, hogy Isten ítélőszéke előtt félnivalóm legyen, illetve a hibáimat belátva az őszinte bűnbánat és az Isteni feloldozásban való remény is a hitem erdeménye. A református egyházban nagyon sokan szeretnek kővel dobálózni, azonban a Szentírásból és a hitem szerint nem egy ilyen Istent ismerek, hanem elsőrenden csak kegyelmes Úrként jöhet szóba, aki persze haragszik is és büntet ha kell, de neki erre van is joga, hiszen ő szent és ő az Úr. A gyülekezeti tag se nem szent, se nem úr, ő maga is szolga. Ezért nem is értem, hogy miért szajkózzák egyesek állandóan a fegyelem kérdését. Hiszen ha van két rabszolga, vagy két munkás, elítélheti-e egyik a másikat? Csak az uruk teheti meg. Isten a fegyelmi ügyet hitem szerint végérvényesen kegyelmi üggyé teszi.
    2. Ha nem Pál szavai, akkor mi a
    gyülekezetek számára a mérvadó
    hagyomány?
    Félreérthető voltam. Arra gondoltam, hogy ma már nem a gyülekezet tiszte ítélkezni. És szerintem a református egyház itt véti a legnagyobbat, ma is a bírói hatalmára hivatkozva ítél. Holott a paráznaságot ma már a btk sem bünteti, a gyülekezet elítélheti, de az is csak jobbító szándékkal történhet. És nem úgy, hogy majd én, a tiszta és a szent megmondom, hogy egy bűnös disznó vagy és vasárnap mindenki meg fogja tudni, sőt, ha nem térsz vissza a feleségedhez, még a presbitériummal is meg foglak intetni. Ugye, hogy nonszensz. Pál gyülekezetében például a vérfertőzést gyülekezeti körben ítélték el, ma már arra ott a bíróság. Pál szavainak a lelkülete fontos számomra, vagyis a gyülekezet egy rossz dologra nem mondhat áment, az üldözendő jogi bűnöket büntetni kell, de nem egy hatalmaskodó gyülekezetnek.

  • Szabados Ádám says:

    Elég meredek számomra, amit írsz. Ha jól értelek, szerinted 1) Pál idejében a fegyelmi ügyek még nem voltak végérvényesen kegyelmi ügyek, és 2) azóta az állam átvette a gyülekezeti fegyelmezés feladatát a gyülekezetektől. Milyen tekintély alapján gondolkodsz így a kereszténységről? Vagy ez a saját verziód?

  • Bubble says:

    Úgy látom nem értjük egymást, de talán nem is akarjuk. Nem a mi feladatunk a fegyelmezés. Az egész egyház romlottságát jelzi az, hogy egyesek fegyelmezni akarnak. Részemről ennyi.

  • Viktor says:

    Kedves Ádám!

    Nagyon érdekelne, mit gondolsz bővebben erről a mondatról: “a rosszul értelmezett irgalmasság”. Illetve főleg az, hogy mit értesz “jól értelmezett irgalmasság” alatt. Egyes katolikus szentek szerint Isten irgalmassága még a szeretetnél is nagyobb.

    Egyébként II. János Pál egyik tanítása alapján úgy tudom, hogy a héber irgalom szó összefüggésben van a héber anyaméh szóval (rehem ill. rahamim). Ami számomra azt jelenti, hogy irgalmasnak lenni = az illető életét újjáteremteni, újraszülni. Irgalmasnak lenni valószínűleg csak ahhoz lehet, aki felismerte a bűnt és összeomlott alatta. Sokszor mi is felismerjük a bűnt, könnyebben másokban, nehezebben magunkban, de hogy igazi bánatra jussunk miatta, hogy sirassuk a bűneinket, szerintem az nagyon ritkán történik. De az irgalmat meg kell előzni a bűn miatti “megszomorodásnak”. És az irgalom alanya, vagyis aki az irgalmasságot cselekszi, az elsősorban Isten. Az ember csak általa tud másoknak irgalmazni.

    Én ezt katolikusként például a gyónás szentségében tapasztalom, mert minden gyónás után szó szerint újjászületek. Isten cselekszik és nem az emberek. De ennek megfelelő tapasztalat gondolom minden gyülekezetben van.

    A gyülekezeten kívülre tessékelni pedig gondolom csak a megbánás nélküli notórius visszaesőket, eretnekeket vagy azokat lehet, akik nem tartanak bűnnek bűnös dolgokat. De ezt sem a megsemmisítés szándékával, hanem éppen az ő érdekében. Meg a gyülekezet érdekében. Egyébként egyszer azt hallottam valakitől, hogy azokat, akikre anatémát mond az egyház, úgy kell tekinteni, mint a pogányokat = újra hirdetni kell nekik az evangéliumot.

  • Szabados Ádám says:

    Viktor, most meg én mondom, hogy kb. egyetértünk. 🙂 Rosszul értelmezett irgalmasság az, amikor azt gondolom, hogy meg kell védenem a másik embert Isten fegyelmező munkájától, vagyis magamat irgalmasabbnak gondolom Istennél. Ez nagy károkat tud okozni éppen abban, aki felé megnyilvánul.

  • Viktor says:

    Még annyit tennék hozzá, épp te mondtad múltkor, hogy egy igazi pásztor átvitt értelemben bele is hal, amikor fegyelmez. Nagyon nem könnyű.

    (És egy kis helyesbítés: objektív értelemben valóban “minden” gyónás újjászül, de az már kegyelem, hogy az ember ezt a pszichéjében is megtapasztalja. Utóbbi azért nem történik mindennap. De ez más téma, csak a kissé fellengzős “minden” szót ki akartam javítani.)

    Végül egy idézet, amire konkrétan emlékeztem az irgalom kapcsán: „Nagy műveket vitt végbe az Úr, de nagyságát csak az irgalom nagysága múlja felül… Az irgalom betölti az eget, betölti a földet.” (Aranyszavú Szent Péter)

  • Gyulai Sándor says:

    Egy érdekes véleményt ajánlok a figyelmükbe,
    ehhez a témához is kapcsolódik:
    http://www.parokia.hu/kozosseg/cikk/945/

  • Szabados Ádám says:

    Elolvastam a cikket. A szerző (Koczor Tamás) nem kevesebbet állít, mint hogy Jézus valódi tanításához közelebb tudott férkőzni, mint az azt “eltorzító” Máté evangélista (vagy aki az evangéliumot írta). Szerinte a “bibliatudósok túlnyomó többsége egyetért” azzal, hogy Jézus eredetileg mást tanított, mint amit Máté evangéliuma a szájába ad. Koczor Tamás szerint a kárhozat gondolata és a gyülekezeti fegyelmezés idegen volt Jézustól, aki egyáltalán nem fenyegetett és ítélt, hanem a szeretetet hirdette és a sebeket kötözte be.

    Elszomorít, hogy a Közös(s)ég magazinban – ahova magam is írtam már – megjelenhetett ez az írás. Sok bajom van vele. A bibliatudósok, akikre Koczor Tamás hivatkozik, a klasszikus liberális hagyomány képviselői. Lehet, hogy ő ebben az iskolában kapott teológiai képzést, ezért beszél “a bibliatudósok túlnyomó többségéről”, de vannak más teológiai iskolák is, ahol az általa ismert exegetikai hagyomány egy kanti filozófiai alapvetésekkel dolgozó tévútnak számít, mely szakított az egyház történetének (beleértve a legkorábbi exegetikai munkákat) “túlnyomó többségével”. A történeti Jézus és az apostoli egyház hite közti különbségtétel liberális zsákutca. Koczor Tamás cikke ebbe a zsákutcába akar bevinni.

    Cserébe hadd hívjam fel a figyelmet Eta Linnemannra, aki a Jó Pásztor irgalmas szeretetéből éppen ebből a zsákutcából szabadult ki.

  • Viktor says:

    “az általa ismert exegetikai hagyomány egy kanti filozófiai alapvetésekkel dolgozó tévútnak számít”

    Pontosabban miről van szó? Érdekelne.

    Köszi!

  • Szabados Ádám says:

    A belinkelt cikkre reagáltam. Ha a kanti előfeltevésekre kérdezel rá, itt írtam valamit erről.

  • Viktor says:

    Igen, kifejezetten a kanti előfeltevés érdekelt. Köszi.

  • István says:

    Kedves Ádám!

    hogy látod az elváltak fegyelmezését.
    Van-e olyan bűn ami egy életre kizár bizonyos szolgálatokból.
    Pl a baptista szövetségi tanács állásfoglalása szerint elvált ember a bapt. egyházban nem lehet lelkipásztor, még akkor sem ha megtérése előtt vált el, ill. ha nem ő adta be a válópert.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves István! Innen letöltheted azt az állásfoglalást, amit a válással kapcsolatban a mi gyülekezetünkben elfogadtunk. Bizonyos körülmények között elfogadhatónak tartom, hogy elvált ember gyülekezetvezetői szolgálatban álljon, azonban nagy gondosságot, bölcsességet, mérlegelést igényel, hogy mikor, milyen előzményekkel, milyen körülmények között lehetséges/tanácsos ez.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum