A keresztények egységét definiálhatjuk úgy is, hogy határt húzunk az igazak köré, és úgy is, hogy megnevezzük a középpontot, mely összeköti mindazokat, akik ahhoz a középponthoz igazodnak. A két módszerrel különböző hatást érünk el. A tizennyolcadik századi evangéliumi ébredések idején mindkét módszert kipróbálták. Az előbbire példa a presbiteriánus Erskine testvérek körül kialakult mozgalom szemlélete, az utóbbira az anglikán-metodista George Whitefield evangélizációs gyakorlata. Az Erskine testvérek és Whitefield egyaránt kálvinisták voltak, de az evangéliumi egységről gyökeresen eltérő elképzeléseik voltak. Ez a gyakorlatban is megmutatkozott.

Az Erskine testvérek az újjászületés szükségességét és Krisztus keresztjének bűnbocsátó erejét hirdették a skót egyházban. A fogadtatás meglehetősen vegyes volt, ezért a mozgalom végül kivált az államegyházból, és önálló, hitvalló presbiteriánus egyházat hozott létre. Whitefield szintén Krisztus evangéliumát és az újjászületést hirdette, Angliában és Amerikában tízezrek hallgatták szabadtéri prédikációit. Mikor az Erskine tetsvérek Whitefield lenyűgöző szolgálatáról hallottak, meghívták őt Skóciába, hogy a köreikben is hirdesse Krisztus evangéliumát. Egyetlen feltételt szabtak: ha Whitefield elfogadja a meghívást, nem prédikálhat a skót államegyház gyülekezeteiben. Whitefield elfogadta a meghívást, de visszautasította a feltételt. „Mindenki szolgája vagyok” – hangsúlyozta.

Válaszul az Erskine testvérek mozgalma kiadott egy harminckét oldalas pamfletet, a következő címmel: Krisztus igaz skót egyházának anti-pápista, anti-lutheránus, papságellenes, Whitefield-ellenes, anti-erasztiánus, szakadárellenes szenvedő maradékának nyilatkozata, tiltakozása és tanúságtétele. Whitefield sírt, amikor azt tapasztalta, hogy az Erskine testvérek szíve bezáródott előtte, mert nagyra becsülte őket és a munkájukat. Amikor Whitefield egy városban az evangéliumot hirdette, mindig olyan gyülekezetbe küldte a megtérőket, amilyen gyülekezet éppen akadt a városban. Ha wesleyánus gyülekezet volt ott, közéjük, ha baptista, akkor oda, ha kálvinista metodista, presbiteriánus vagy kongregacionalista, akkor hozzájuk. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az adott helyen Krisztus evangéliumát hirdessék.

Az Erskine testvérek a keresztények egységét határokkal akarták körülbástyázni, hogy kívül maradjanak a pápisták, a lutheránusok, az erasztiánusok, a whitefieldiánusok, és mindazok, akik helytelenül vélekednek számukra fontos kérdésekről. (A sor valószínűleg nem ért véget az említett pamfletben megnevezett „tévelygésekkel”.) Whitefield nem határokban gondolkodott, hanem középpontban. A keresztények egységét az evangélium középpontja mellett látta megvalósulni. Ha az evangéliumot megértettük és elfogadtunk, egyek vagyunk azokkal, akik szintén az evangéliumban hisznek. Eltérő véleményünk lehet a predesztinációról, az egyházkormányzásról, a keresztségről és számos más kérdésről, de ha az evangélium lényegét illetően egyetértünk, Whitefield szerint kezet nyújthatunk egymásnak. Utána még mindig érvelhetünk másodlagos fontosságú nézeteink fontossága mellett, de ezt már testvéri körben tesszük.

A határok által definiált egység szinte törvényszerűen fullad a határok folyamatos újradefiniálásába, és ilyenkor az „igaz egyház szenvedő maradéka” egyre kisebb és egyre büszkébb lesz. Én inkább Whitefielddel tartok, aki szerint a keresztény egység alapjául nem határokra van szükségünk, hanem masszív középpontra. Az pedig nem lehet más, mint az evangélium.

Egy hozzászólás a “Határok vagy középpont?” bejegyzéshez

  • Benke László says:

    + A középpont képes kívülvalókat vonzani, míg a határok csak kirekesztik őket. C.S. Lewis könyvei is biztosan azért hoznak még ma is új és új megtérőket, mert a középpontról szólnak, felekezetieskedés nélkül.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum