Katolikus hitre tért protestánsok bizonyságtételeiben visszatérő motívum az egyházatyák szerepe. Többször olvastam már ilyesmit: „Békésen éltem protestáns hétköznapjaimat, de egy nap a kezembe kerültek az egyházatyák írásai, és minden megváltozott. Úgy éreztem, hogy az atyák gondolatai inkább a katolicizmust igazolják. Elindultam ezen a szálon, és végül Rómában találtam magam.” Különösnek tartom ezeket a bizonyságtételeket. Elsősorban nem azért, mert a protestánsok sohasem tagadták, hogy már a korai egyházban megjelentek azok a csírák, amelyekből később kialakult a római katolicizmus (a szakirodalom „ókatolicizmusnak” nevezi ezeket a csírákat). Nem is azért, mert az egyházatyák írásait olvasva nekem éppen az tűnt fel, hogy mennyire elütnek az általam ismert római katolicizmustól. (Feltűnő, hogy minél közelebb kerülünk az apostoli korhoz, az atyák gondolatai annál jobban hasonlítanak az evangéliumiak egyszerű hitéhez, és annál kevésbé hasonlítanak a római katolicizmus bonyolult hitrendszeréhez.) Elsősorban azért tartom különösnek ezeket a bizonyságtételeket, mert a reformáció disputáiban az egyházatyák írásait éppen a reformátorok használták fegyverként!

Az evangéliumiak (ahogy a reformáció hívei önmagukat nevezték) nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az egyházatyák alapvető kérdésekben ellentmondanak a középkori katolicizmus tanításainak és gyakorlatának. Az egyházatyák tanulmányozásához nagy segítséget jelentett, hogy Erasmus felügyelete alatt Bázelben új, kritikai (és nyomtatott) kiadások jelentek meg, főleg Augusztinusz, Krüszosztomosz és Origenész írásai. A vitákban komoly előnyt jelentett az evangéliumiaknak, hogy vezetőik közül többen is jól ismerték a korai évszázadok keresztény irodalmát. Közülük Kálvin kiemelkedően alapos tudással rendelkezett ezen a téren. Bruce Gordon Kálvinról szóló életrajzában (Calvin, Yale University Press, 2009) nem győzi hangsúlyozni ezt a tényt. Kálvin már fiatal éveiben sokat olvasta az egyházatyákat, írásaik talán megtérésében is szerepet játszottak. 1533-as dél-franciaországi tartózkodása idején Du Tillet és Angoulême jóvoltából nyitva álltak Kálvin előtt a legjobb könyvtárak, és ő élt is a lehetőséggel. Olyan alapos tudásra tett szert, hogy később fejből tudta idézni az ókeresztény írók mondatait.

Nem sokkal azután, hogy Kálvin Genfbe érkezett, és Farel meggyőzte, hogy vele együtt szolgáljon, a berni városvezetők nyilvános vitát rendeztek az evangéliumkövetők tanításairól. A vitát Lausanne-ban tartották 1536-ban. Az evangéliumiakat Pierre Viret, Guillame Farel, Pierre Caroli és Antoine Marcourt képviselték, de megjelent az oldalukon a fiatal (ekkor még csak huszonhétéves) Kálvin is. Bár a vita kimenetele kezdettől nem volt kétséges (a városvezetők a reformátorokat akarták kihozni győztesként), Kálvin fellépése a tömegek szemében is nyilvánvalóvá tette a protestánsok oldalán jelentkező intellektuális fölényt. Az ifjú evangéliumi vezető fejből idézte Tertullianuszt az úrvacsorával kapcsolatban, és könnyed ujjgyakorlatként állította csatasorba az atyákat az evangéliumi álláspont mellett. Azzal, hogy az egyházatyákat a maguk oldalára állította, meggyőző ütést vitt be katolikus vitapartnerei érvrendszerébe.

Kálvin számos kérdésben később is az egyházatyák tekintélyét hívta segítségül. Azzal érvelt például a Biblia vernakuláris nyelvekre való lefordítása mellett, hogy Jeromosra, Augusztinuszra és Krüszosztomoszra hivatkozva kimutatta, régi és nemes hagyománya van annak, hogy a Szentírást elérhetővé tegyék az „egyszerű emberek” számára. A Szentírás mellett az egyházatyákra hivatkozva támadta a Tridenti zsinat határozatait is, Gordon szerint „lenyűgöző magabiztossággal” támaszkodott ezirányú felkészültségére. Kálvin egész életében tanulmányozta az ókeresztény írókat, és bár kritikus volt velük szemben – tanításaikat mindig a Bibliának rendelte alá –, közösségben élt velük és rendszeresen idézte őket.

„Kálvin arra a szilárd hitre alapozta az egyházatyákra való hivatkozást, hogy a nézeteik összhangja az ő teológiáját támogatta. Azonban nem csak átfésülte a műveiket, hogy bizonyítékokat keressen saját álláspontja alátámasztására. Alaposan és széleskörűen olvasta őket, és hagyta, hogy a nézeteik vezessék őt. Úgy fogalmazott, hogy az egyházatyák egy ’kezdetlegesebb és tisztább’ egyház tanúi, bár mindent, amit mondtak, alá kell vetni a Szentírás szabályának. Az atyák ahhoz a korhoz tartoztak, melyet Kálvin az egyház ’aranykorának’ tartott (nagyjából az első öt évszázad Krisztus halála után), melyben általános egyetértés volt a tanokkal kapcsolatban, és az egyházat még nem torzította el a pápaság. Kálvin nem tekintélyként hivatkozott az atyákra – Pál volt a tekintély –, de az egyház nagy bibliamagyarázóiként tekintett rájuk, akiknek a bölcsessége megvilágíthatja a Szentírást.” (Gordon, 107)

El kell ismernünk (Kálvin is elismerné), hogy az egyházatyák nem feltétlenül és nem mindig támasztják alá a protestáns teológiai rendszereket. Katolikus hitvédők saját hagyományaik kezdeteit is ki tudják mutatni ezekben a korai keresztény művekben. (Az ókatolicizmust a protestánsok sem ok nélkül nevezik ókatolicizmusnak.) Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy a reformátorok ekkora magabiztossággal támaszkodtak az egyházatyák írásaira. Az állás legrosszabb esetben is a döntetlen közelében van, de szerintem akkor már megengedőek vagyunk. Saját olvasmányaim alapján úgy gondolom, hogy Kálvin nem tévedett nagyot, amikor az egyház megreformálásában szövetségeseiként tekintett az atyákra.

***

Kapcsolódó bejegyzés: Az apostoli atyák a hit általi megigazulásról

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum