Ahogy ígértem, a most következő cikksorozatban Michael J. Kruger előadásainak főbb gondolatait foglalom össze. Első előadása a kánon definíciójáról szól. Akiket általában hidegen hagynak a definíciók, azokat most arra kérem, legyenek türelemmel, el fogunk érni az izgalmasabb részekhez is. Sajnos nem spórolhatjuk meg a fogalom definiálását, mert a kánonnal kapcsolatos viták igen gyakran a közös definíció hiánya miatt futnak zátonyra. Vitatkozó teológusok a kánon kapcsán nem mindig ugyanarról beszélnek. Kruger megközelítésének egyik erőssége pedig éppen az, hogy a téma zavaros pontjainál tiszta vizet önt a pohárba. Az egyik ilyen tiszta vizet igénylő „pohár” a kánon definíciója. Sokszor egyáltalán nem világos, mit értünk a „kánon” szó alatt, amikor az Újszövetség kialakulásáról beszélünk.

A kánon problematikája olyan csomópont, ahol számos teológiai és ekkleziológiai vita torlódik egymásra. Jellemző, hogy a teológiában járatlan emberek is érdeklődnek a téma iránt, és felteszik a kérdéseiket. A kérdések egyértelműek és világosak. Miért pont huszonhét könyv tartozik a kánonhoz (miért nem huszonnyolc, vagy huszonhat, vagy mondjuk csak öt), és miért pont az a huszonhét könyv, amelyek a Bibliában vannak? Honnan tudhatjuk, hogy ezeknek – más könyvekkel ellentétben – normatív jelentőségük van? Hogyan gyűjtötték őket össze? Ki döntött erről? Tényleg voltak viták egyes könyvek körül? És mi van azokkal az apokrif evangéliumokkal (pl. Tamás, Júdás), melyek az egyiptomi sivatag homokjából időnként előkerülnek? Azok miért nem kerültek a Bibliába? És még egyszer: ki és milyen hatalommal döntött erről?

Brevard Childs szerint a kánon körüli kuszaság legfőbb oka a közös terminológia hiánya. Kruger egyetért, bár hozzáteszi: pont az a gond, hogy nem igazán szoktunk a „kánon” szó jelentésén gondolkodni. Legtöbbször úgy beszélünk róla, mintha pontosan tudnánk, mire gondolunk, amikor a kifejezést használjuk. Pedig ez még tudósok esetében sem feltétlenül igaz. Ez azért baj, mert a definíciónk egyfajta paradigmaként viselkedik, mely meghatározza a tények értelmezését. Ha nem tisztázzuk, milyen meghatározással dolgozunk, nem fogjuk felismerni, ha a következtetéseink a meghatározás miatt helytelenek. Kruger első feladatának ezért azt tartja, hogy azonosítsa a különböző definíciókat, melyek a kánon körüli vitákban jelen vannak.

Kruger szerint az elmúlt évtizedben a kánon újszerű és sajátos definíciója vált uralkodóvá a kánonnal foglalkozó tudományos körökben. A definíció szerint kánonról akkor – és csak akkor – beszélhetünk, amikor már létezik a könyveknek egy zárt, véglegesített, rögzített listája, melyhez nem lehet hozzáadni, és amelytől nem lehet elvenni. Ha ezt a definíciót fogadjuk el, természetesen nem lehetett újszövetségi kánon a negyedik vagy ötödik század előtt. E definíció fényében érthető az a tendencia is, hogy a tudományos közvéleményben a kánon születésének időpontja időben egyre távolabbra tolódott, pedig az elmúlt két évtizedben alig kerültek elő új tények, melyek a datálást befolyásolhatták volna. A történeti adatok nem változtak, ehelyett azok értelmezése változott az új definíció fényében.

Kruger tehát azt javasolja, hogy mindenekelőtt tisztázzuk, a kánon mely meghatározásából indulunk ki, amikor az újszövetségi könyvek listájának kialakulásáról beszélünk. Az amerikai teológus a kánon három lehetséges definícióját különbözteti meg egymástól: a kizárólagos, a funkcionális és az ontológiai definíciót.

Kizárólagos definíció

A kizárólagos definíció az imént említett meghatározás:  kánonról akkor – és csak akkor – beszélhetünk, amikor már létezik a könyveknek egy zárt, véglegesített, rögzített listája, melyhez nem lehet hozzáadni, és amelytől nem lehet elvenni. Kruger Albert Sundberg 1968-as téziséhez köti ennek a definíciónak az elterjedését. Sundberg különbséget tett kánon és szentírás között. Szentírás létezhetett a kánon előtt is, de kánonról csak véglegesített lista esetén lehet szó. Mivel Sundberg definícióját magáévá tette számos ismert teológus, fokozatosan ez a meghatározás vált egyeduralkodóvá a kánonnal foglalkozó tudósok között. A szentírás és a kánon közötti éles fogalmi különbségtételből logikusan következik, hogy újszövetségi kánonról nem beszélhetünk a negyedik század előtt, hiszen az első teljes és végleges listákkal csak akkor találkozunk.

Kruger elismeri, hogy a kizárólagos definíciónak vannak előnyei. Kétségtelen előnye például az, hogy megragadja a kánon kialakulásának egyik tényszerű aspektusát: egészen a negyedik vagy ötödik századig a kánon „szélei” valamelyest képlékenyek voltak. A kánon határainak megszilárdulásához valóban időre volt szükség; az első évszázadokban még nem beszélhetünk végleges és teljesen rögzült kánonról.

Vannak azonban komoly problémák is a Sundberg által javasolt kizárólagos definícióval, melyek Kruger szerint a következők. Először is, nem valószínű, hogy a korai keresztények egyetértettek volna olyan meghatározással, mely éles különbséget tesz szentírás és kánon között. Amikor egy második századi keresztény végignézett azokon a könyveken, amelyeket a gyülekezete szentírásnak tartott, szükségszerűen arra is gondolnia kellett, hogy ezek a könyvek különböznek más könyvektől, melyeket a közösség nem tartott szentírásnak. Vajon nem éppen ez a különbségtétel a kánon lényege? – kérdezi Kruger. Egyes könyvek benne vannak, mások nincsenek benne. A „szentírás” fogalma mindenképpen hordoz magában valamiféle lehatárolást.

Másodszor, a kizárólagos definíció számára komoly nehézséget jelent annak a megállapítása is, hogy pontosan mit jelent a kánon lezárása. Mitől lezárt a kánon? Attól, hogy az egész kereszténység teljesen egyetért a kanonikus könyvek listáját illetően? Akkor a mai napig nincsen kánon, hiszen mindig voltak kisebb keresztény csoportok, melyek listája nem teljesen egyezett az ismert huszonhét könyvből álló listával. Vagy attól zárt a kánon, mert hivatalos egyházi döntés van erről? A negyedik-ötödik században nem volt olyan egyetemes egyházi döntés, mely az egész kereszténység számára meghatározta volna az újszövetségi könyvek listáját. A kánon lezárásának pontos kritériuma tehát súlyos gondot jelent a kánon kizárólagos definíciója számára.

A harmadik probléma talán a legkomolyabb. A kizárólagos definíció azt feltételezi, hogy a negyedik században lényegi változás történt az Újszövetség kialakulásának folyamatában, és ez a változás új terminológia használatát teszi szükségessé. Kruger szerint ez igencsak vitatható. Tény, hogy a negyedik században lezárultak viták egyes periférikus könyvekkel kapcsolatban (pl. Jakab, 2 János, 2 Péter, Júdás, Jelenések). Ugyanakkor az is tény, hogy a négy evangélium és Pál levelei előtte is évszázadok óta elfogadott könyveknek számítottak. Bármi is történt a negyedik században, ezeknek a könyveknek sem a státusza nem változott, sem a tekintélye nem növekedett. A kizárólagos definíció viszont azt sugallja, mintha ezek a könyvek korábban „csak” szentírás lettek volna, a negyedik századtól azonban kanonikusakká is váltak. Ez azonban figyelmen kívül hagyja a könyvek tekintélyének történeti kontinuitását.

Kruger nem veti el teljesen a kizárólagos definíciót, hiszen bizonyos értelemben a kánon valóban nem volt lezárva az első évszázadokban. Kruger azt veti el, hogy ez a definíció lenne az egyetlen lehetséges paradigma. A kánon valóságának megértéséhez szükség van erre a megközelítésre, de szükség van más definíciókra is, melyek kiegészítik a kizárólagos definíció egyoldalúságát.

Funkcionális definíció

A közelmúltban Brevard Childs hangsúlyozta más definíciók létjogosultságát a kánon fogalmának meghatározásában. Childs szerint funkcionális értelemben akkor beszélhetünk kánonról, ha összegyűjtött könyvek normatív szerepet töltenek be egy közösség életében, függetlenül attól, hogy ez a könyvgyűjtemény nyitott vagy zárt-e. Másszóval: amint a korai keresztény közösségekben szentírásként különböztettek meg bizonyos könyveket, kánon is létezett. Funkcionális értelemben a szentírásnak tartott és ezért normatív szerepet betöltő könyvek adott időben létező gyűjteménye a kánon. Bár a funkcionális meghatározást általában Childs nevéhez kötik, Kruger szerint már Adolf von Harnack és az őt követő generáció is ebben a paradigmában gondolkodott, és ma is számos követője akad.

A funkcionális definíciónak a kizárólagos definícióhoz hasonlóan vannak egyértelmű előnyei. Először is pontosan tükrözi azt a történeti tényt, hogy a keresztény közösségek jóval a negyedik század előtt normatív tekintélyt tulajdonítottak bizonyos könyveknek, melyeket egybegyűjtve szentírásként tartottak számon. Ez akkor is tény, ha a gyűjtemény egyes elemeivel kapcsolatban valóban volt némi bizonytalanság. A másik előnye ennek a definíciónak az, hogy nem kell miatta mesterségesen felnagyítani a hivatalos egyházi döntések szerepét a kánon kialakulásának folyamatában, mintha ezek a döntések ruházták volna fel tekintéllyel a könyveket. A funkcionális definíció elismeri a tényt, hogy a könyveknek jóval azelőtt tekintélyük volt, hogy az egyház bármiféle állásfoglalást adott volna közre velük kapcsolatban.

Azonban Kruger szerint ezzel a meghatározással is gondok vannak. Ugyanaz a gyengesége, mint a kizárólagos definíciónak: nem foglalkozik a kánon ontológiájával. Azt a kérdést ugyanis egyik paradigma sem teszi fel, hogy mi is a kánon önmagában. A kizárólagos definíció szerint nem beszélhetünk kánonról, amíg az egyház nem hozott döntést a könyvek végleges listájáról, a funkcionális definíció szerint nem lehet szó kánonról addig, amíg az egyház nem használja a könyveket normatív eszközként, vagyis mindkét definíció esetében az egyház cselekedetétől függ a kánon léte. Nincs különbség aközött, hogy az egyház kanonikusnak fogad el bizonyos könyveket, és aközött, hogy bizonyos könyvek kanonikusak. A két paradigmában az újszövetségi könyvek kanonikussá válhatnak, de önmagukban nem azok.

Tudósok egy részének egyáltalán nem okoz problémát, hogy a kánont esetleges és önkényes emberi folyamatok eredményének lássák. Ez a nézet azonban Kruger szerint ellentmond a történeti keresztény álláspontnak. A hagyományos keresztény álláspont mindig is az volt, hogy az újszövetségi könyveket Isten adta a népének. Ebből az következik, hogy a könyvek akkor is isteni eredetűek, ha a közösség nem használná vagy nem fogadná el őket annak. Ha ezek a könyvek Isten könyvei, akkor Isten könyvei abban az esetben is, ha az egyház nem használja vagy nem ismeri el őket akként. A kánon léte és a kánon (f)elismerése két különböző jelenség, hangsúlyozza Kruger, és azt javasolja, hogy vegyük figyelembe a kánon harmadik lehetséges definícióját, mely nem más, mint az ontológiai definíció.

Ontológiai definíció

Az ontológiai definíció arra összpontosít, hogy mi a kánon önmagában. Az ontológiai definíció szerint a kánon azoknak a normatív tekintéllyel bíró könyveknek a gyűjteménye, amelyeket Isten az egyháznak adott. Ez a megközelítés tehát nem az egyház nézőpontjából, hanem isteni nézőpontból tekint a kánonra. A könyvek nem kanonikussá váltak, hanem kanonikusak voltak, hiszen Isten adta őket az egyház számára állandó vezérfonálként. Ebben a definícióban a könyvek léte határozza meg a kánont, nem a róluk hozott döntés vagy az általuk betöltött szerep. Vagyis lehetett kánon már az első században is, attól a pillanattól kezdve, hogy a könyveket megírták.

Kruger elismeri, hogy ez a definíció szükségszerűen retrospektív, de ezt nem látja problémának. János levelei tíz perccel megírásuk után is kanonikusak lehettek, függetlenül attól, hogy az egyház még nem is tudhatott a levelek létezéséről. Az ontológiai definícióban a könyvek kanonikus volta nem az egyház döntésétől függ, és ezt az egyház gond nélkül elismerheti utólag is. A kánon eszerint legkésőbb akkor lezárult, amikor az utolsó apostol is megírta könyvét, mely az Újszövetség részévé vált. Ontológiai értelemben a kánon az első század végén lezárult.

A történet-kritikai iskola természetesen eleve kizárja az ontológiai definíciót, annak teológiai jellege miatt. A történeti-kritikai módszer éppen a módszertana miatt nem veheti figyelembe a könyvek isteni eredetét. De vajon elfogadható-e ez a kritikai megközelítés keresztények számára – kérdezi Kruger –, akik kétezer éve mindig is abból indultak ki, hogy a Biblia Istentől adott könyvek gyűjteménye? Kruger szerint jogos felvetni a kérdést, hogy vajon a történeti-kritikai megközelítés mögött nem éppen egy ellenkező előjelű teológiai elfogultság áll-e. (Az elismert módszertani ateizmus miatt ez szerintem nyilvánvaló.)

Kruger ugyanakkor hozzáteszi: (evangéliumi) keresztények számára az ontológiai definíció sem lehet a kánon egyetlen meghatározása. Tehát nem arról van szó, hogy az első kettővel szemben ez lenne a helyes paradigma. Éppen ellenkezőleg, az ontológiai definíció kiegészíti és teljessé teszi a másik két meghatározást. A három definíciót együtt kell használni integrált és többdimenziós paradigmaként.

Többdimenziós definíció

A kizárólagos definíció arra figyelmeztet, hogy a kánon nem egyik napról a másikra rögzült. A kánon „széleinek” megszilárdulásához néhány évszázadra volt szükség. A funkcionális definíció arra emlékeztet, hogy a kánon végleges megszilárdulása előtt is volt egy könyvgyűjtemény, mely végső tekintélyként szolgált a korai keresztény közösségek számára. Az ontológiai definíció pedig arra emlékeztet, hogy a könyvek nem az egyház döntése révén váltak kanonikussá, hanem már eredetileg is azok voltak, mivel Isten adta őket az egyháznak.

A kánon többdimenziós meghatározása tisztázhatja a kánon kialakulásának időpontja körüli vitákat is. Kruger emlékeztet, hogy annakidején Barth is rámutatott: a kánon jelentésének meghatározása befolyásolja a kánon kialakulásának időpontját. A kizárólagos definíció esetében nem beszélhetünk kánonról a negyedik század előtt. A funkcionális definíció esetében a második század közepén már biztosan volt újszövetségi kánon. Az ontológiai definíció esetében a kánon onnantól létezett, hogy a könyveket megírták, vagyis a datálás az első századra nyúlik vissza.

A három meghatározás együtt szépen egybefoglalja a kánon kialakulásának egész történetét. A könyveket először megírták, hogy isteni tekintéllyel rendelkezve normatív szerepet töltsenek be az egyház életében (ontológiai definíció). Ebből következett, hogy az egyház így is használta őket (funkcionális definíció). Végül pedig az egyház konszenzust alakított ki azzal kapcsolatban, hogy pontosan melyek is ezek a könyvek (kizárólagos definíció). Mivel folyamatról van szó, a kánon datálásának kérdése részben feleslegessé is válik. Kruger azt javasolja, hogy helyesebb, ha a kánon kialakulásának időpontja helyett a kánon kialakulásának stádiumairól beszélünk.

Kruger arra is rámutat, hogy a definíciók által jelölt stádiumok egymásból következnek. Ha az újszövetségi könyveket Isten adta az egyházának (ontológiai definíció), természetesnek tűnik, hogy az egyház ezt felismeri és a könyveket szentírásként használja (funkcionális definíció). Ha pedig az egyház egy könyvet isteni tekintéllyel bíró normaként használ, természetesnek tűnik az is, hogy az egyház konszenzusra jut ezeknek a könyveknek a határaival kapcsolatban (kizárólagos definíció). Ez visszafelé is működik. Ha az egyház konszenzusra jut a könyvgyűjtemény határaival kapcsolatban, valószínűleg azért jut egyetértésre, mert ezeket a könyveket normatív tekintéllyel használta már, és ezek azok a könyvek, melyeket Isten az egyháznak adott. A definíciók tehát nem kiütik, hanem kiegészítik és megerősítik egymást.

Végül Kruger összefüggésbe hozza a három definíciót a nyelvészetből ismert beszédaktus-elmélettel is, hiszen a beszéd kapcsán is léteznek hasonló definíciók. A beszédaktus-elmélet három beszédaktust különböztet meg egymástól. A lokúció magát a beszédet (a kimondott vagy leírt szavakat) jelöli, az illokúció azt, amit a beszélő a beszéddel ténylegesen csinál, a perlokúció pedig a beszédnek a hallgatókra gyakorolt hatását. Helytelen lenne azt mondani, hogy a beszéd csak az egyik vagy a másik beszédaktus. A beszéd mind a három beszédaktust magában foglalja. Kruger szerint ugyanez a helyzet a kánonnal is. Az ontológiai definíció bizonyos értelemben a lokúciónak felel meg, mivel a könyvek Istentől eredő létére fekteti a hangsúlyt. A funkcionális definíció azt emeli ki, amit ezek a könyvek az egyház életében tesznek. A kizárólagos definíció pedig a könyveknek az egyházra gyakorolt hatását hangsúlyozza, vagyis a perlokúciónak felel meg.

Kruger ebben az előadásában azt igyekezett bebizonyítani, hogy a három definíció csak együtt tudja megragadni a kánon kialakulásának valódi történetét. A kánon definiálásakor tehát helytelen akár az egyik, akár a másik, akár a harmadik definíciót a másik kettő rovására használni. Szerintem Kruger meglátása nem csak érdekes, de rendkívül hasznos is. Ez igazán a kánon eredetéről és a kánon határairól szóló előadásai kapcsán fog látszani. Akinek felkeltette az érdeklődését a téma, tartson velem! Nemsokára jön a következő bejegyzés.

2 hozzászólás a “A kánon definíciója: kizárólagos vagy többdimenziós?” bejegyzéshez

  • niemand says:

    “A definíció szerint kánonról akkor – és csak akkor – beszélhetünk, amikor már létezik a könyveknek egy zárt, véglegesített, rögzített listája, melyhez nem lehet hozzáadni, és amelytől nem lehet elvenni.”

    Adam, a kerdeseim lazan kapcsolodnak a temahoz:
    Ha mengnezem a Biblia (OSz es USz) konyveinek a keletkezeset, akkor az latom, hogy az OSz-i konyvek nagyjabol i.e. 1500-400 kozott irodtak, az USz-i konyvek kb. i.sz. 0-100 kozott.
    http://carm.org/when-was-bible-written-and-who-wrote-it
    (nem tudom / nem ertek hozza, mennyire megbizhatoak az adatok, de attekintesenek talan hasznalhato a lista)

    1) Az utobbi durvan 2000 evben nem keszult olyan iras (“konyv”), amelyet szentirasnak (Istentol ihletett) tekintenek. Ez nekem eleg nagy “gap”-nek tunik (= amiota elkezdtek szentirasnak tekintett konyvet irni, ekkora idoszak nem maradt ki ket ilyen konyv megirasa kozott).
    1a) Van erre magyarazat?
    1b) Az OSz-i konyvek “szet vannak kenve” idoben, ugyanez az USz-i konyvekre nem jellemzo (be vannak surusodve egy viszonylag rovid idointervallumban). Bizonyos szempontbol talan ertheto, hiszen az USz (bizonyos ertelemben) hirtelen jott letre; az emlitett kb. 2000 ev miatt viszont furcsanak tunhet.
    2) “melyhez nem lehet hozzáadni, és amelytől nem lehet elvenni” –> az USz-i kanon kb. 5 szazadi (?) kialakitasa az jelenti, hogy ez “Az” USz-i kanon (amihez nem lehet hozzaadni es elvenni belole), vagy ez utan lehetsegesnek gondoltak egy kovetkezo kanont (pl. USz-kanon2), ami a feltetelezett kesobbi irasok “megbonthatatlan listajat” jelenti (= honnan tudtak / felteteleztek a kanon osszeallitasakor, hogy tobb Istentol ihletett konyv nem lehet majd (?) az USz-i rendszerben)?
    /Nem tudok ilyen irasrol, csak altalanossagban kerdezem/

    Te hogyan latod ezeket?

    Thx!

  • Szabados Ádám says:

    niemand, szerintem a kérdéseid egy részére választ fog adni a következő bejegyzés. Ha nem, akkor tedd majd fel őket újból. Most csak egy gondolat: a Messiás eljövetele Isten utolsó szava (Zsid 1,1), az újszövetségi iratok szorosan az erről a kinyilatkoztatásról való apostoli tanúskodáshoz kapcsolódnak. Lényegében ez a magyarázata a kánon zártságának is és annak is, hogy az ÚSZ-i iratok az ÓSZ-hez képest ennyire rövid időintervallumban születtek.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum