A kánon fogalmának definiálása után Michael J. Kruger előadássorozatának második része az újszövetségi kánon eredetét és kialakulását állítja a középpontba. Vajon miért jött létre az, amit újszövetségi kánonnak nevezünk? Mikor és hogyan alakult ki a könyvek listája (és az, hogy egyáltalán legyen ilyen lista), és milyen okok járultak hozzá a kialakulásához? Számos teológiai diszciplína kapcsolódik a kánon kutatásához és értelmezéséhez, ami azt mutatja, hogy egyáltalán nem lényegtelen kérdésről van szó. Az újszövetségi kánon vizsgálata körül találkozik egymással az exegézis, a bevezetéstudomány, a patrisztika, a szövegkritika, sőt, a rendszeres teológia is. Ebben az előadásban Kruger elsősorban a bibliai teológia megfigyeléseit használja a kánon kialakulásának magyarázatához.

Kruger szerint a kánonnal foglalkozó történészek és teológusok jelentős része magától értetődőnek veszi, hogy a kánon fogalma évszázadokkal a kereszténység kezdetei után alakult ki. A keresztények első generációi tehát még nem úgy tekintettek az általuk nagyra becsült iratokra, mint keresztény Szentírásra. A keresztény hit első képviselői az evangélium hirdetésére koncentráltak, eszükbe ágában nem volt, hogy valamiféle keresztény Bibliát állítsanak össze. A kánon kialakulása eszerint a szakmai álláspont szerint később történt, külső hatásokra. A könyvek akkor váltak kanonikussá, amikor ezt a döntést pár száz évvel a kezdetek után meghozták róluk. Kruger hangsúlyozza, hogy mivel az újszövetségi kánonnal foglalkozó tudományos körökben jelenleg ez az uralkodó paradigma, a történészek és teológusok meg sem próbálják bizonyítani a paradigmához kapcsolódó előfeltevések igazságát.

Az amerikai teológus szerint az uralkodó paradigmának két szükségszerű következménye van. A paradigma először is erőteljesen befolyásolja a történeti adatok és bizonyítékot értelmezését. A tudósok hajlamosak elvetni vagy figyelmen kívül hagyni minden olyan bizonyítékot, melyek abba az irányba mutatnak, hogy egyes keresztény iratokat esetleg már az első században is szentírásnak tartottak. Ha a kánon későbbi fejlemény, ahogy feltételezik, akkor ez nyilván nem lehetséges, tehát a bizonyítékok eleve nem lehetnek perdöntőek. A paradigma másik következményeként újabb és újabb tudományos elmélet lát napvilágot, hogy miért is született meg az egyházban a kánon gondolata. Ha a kánon meghatározása az egyház döntése volt, nyilván volt az egyháznak oka arra, hogy meghozta ezt a döntést. A feltételezett okok között előkerül a görög filozófia hatása, Konstantin politikai nyomásgyakorlása, vagy az eretneknek tartott Marcion csonka-kánonjára adott reakció.

A külső hatást feltételező paradigma a kánon fogalmát tehát nem tartja a korai kereszténység lényegéhez tartozó fogalomnak. Kruger azonban megkérdőjelezi ezt a paradigmát. Valóban azt gondoljuk – teszi fel a kérdést –, hogy a legkorábbi kereszténységben nem volt semmilyen belső ok, ami egy normatív szöveggyűjtemény kialakulását meghatározta volna? Kruger szerint éppen az ellenkezője igaz ennek. A kánon kialakulása természetes és bizonyos értelemben elengedhetetlen fejlemény volt már az első századi kereszténységben is. A korai keresztények teológiai előfeltevései és meggyőződései olyan talajt képeztek, melyen a kánon magja könnyedén ki tudott hajtani. Nem volt szükség arra, hogy a kánon gondolata külső hatásra kerüljön a kereszténységbe, az első századi környezet tökéletes környezet volt a fogalom számára.

Kruger tehát a külső hatásokat kereső paradigma helyett olyan modellt javasol, mely a kánon kialakulásának természetes belső okait vizsgálja. Vajon mely hitek és meggyőződések vezethették a korai keresztényeket bizonyos könyvek normatív használatára? Másszóval: milyen belső okok adhatnak magyarázatot a kánon kialakulására? Kruger három teológiai meggyőződést nevez meg az első századi kereszténységben, melyek természetes belső okokként megalapozhatták egy új, normatív tekintéllyel bíró kánon létrejöttét.

A korai kereszténység eszkatologikus természete

Kruger osztja N. T. Wright álláspontját, aki szerint a második Szentély idejének zsidósága a fogságból való visszatérés ellenére továbbra is egyfajta száműzetésben élt. Visszatértek ugyan a földjükre, de külső hatalmak elnyomása alatt vergődtek. Az első századi zsidóság a várakozás lázában élt. Sürgető vággyal tekintettek előre arra az időre, amikor Isten végre teljhatalommal közbelép és megszabadítja őket mindenféle elnyomás alól, elhozva a béke és igazság Országát. Kruger szerint ez a reménység kimutatható a korabeli zsidó irodalomból, sőt, magából az Újszövetségből is. Teljesen egyértelmű, hogy az első századi zsidóság nem tekintette az Ószövetség történetét befejezettnek, hiányzott még a történet utolsó fejezete. A zsidók minden idegszálukkal várták ezt a befejezést.

A héber Biblia utolsó könyve a Krónikák második könyve. A könyv a száműzetésből való visszatérés ígéretével ér véget, ami Ezsdrás-Nehémiás idejében gyakorlatilag megvalósult. A zsidók mégis úgy gondolták, hogy a Jeruzsálembe való hazatérés csak részben teljesítette be az ígéretet. A teljesebb megváltás még mindig váratott magára, a dávidi uralkodó nem érkezett meg. A zsidók úgy érezték, hogy a megváltás lelki értelemben is hiányos. Ez a feszülten várakozó hozzáállás Kruger szerint kulcsfontosságú a második Szentély zsidóságának megértéséhez. A keresztény hit eszkatológiai természete pedig ennek a várakozásnak a hátterében bontakozik ki.

A keresztények ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy mindezek a várakozások a názáreti Jézus személyében teljesedtek be. Isten végre teljhatalommal közbelépett, hogy megszabadítsa népét. Megszületett az Úr Krisztus a Dávid városában. Kruger a kereszténység eszkatologikus természete alatt nem azt érti, hogy a keresztények hittek Krisztus második eljövetelében, hanem azt, hogy hitük szerint Isten Jézus Krisztus személyében kezdte betölteni a béke és igazság Országára vonatkozó ígéreteket. A megváltás megtörtént, az Isten országa elközelített. Izráel története elérkezett a csúcspontjához.

Hogyan hat mindez az újszövetségi kánon kialakulására? Kruger három következtetést von le az előbbiekből. Az első következtetés az Ószövetség befejezetlenségére épül. Mivel a zsidók nem tartották az Ószövetséget befejezett történetnek, logikus, hogy az ígéretek beteljesülésekor a kánon újabb könyvekkel egészüljön ki. Az első keresztények (többségükben zsidók) Jézus Krisztusban látták a történet befejezését. Egyáltalán nem ésszerűtlen tehát, hogy a befejező könyvek éppen róla szóljanak. Kruger az Ószövetséget a befejező könyvek nélkül olyan színdarabhoz hasonlítja, melyből hiányzik az utolsó felvonás. Az Újszövetség egyes részei mintha tudatosan akarnák betölteni az utolsó felvonás szerepét. Kruger Máté evangéliumát említi példának, mely az egyetlen könyv – a Krónikák második könyvét, tehát a héber Biblia utolsó könyvét kivéve –, mely Dávidra kihegyezett nemzetségtáblázattal kezdődik. Hogy Máté fejében a megszakadt bibliai történet befejezésének szándéka lehetett, arra nem-evangéliumi teológusok is gyakran rámutattak.

A második következtetést Kruger egy ószövetségi mintára alapozza. A keresztények számára az ígéretek forrásaként szolgáló Ószövetségben megfigyelhető az a minta, hogy Isten valamely nagy szabadító tettét mindig új, szóbeli kinyilatkoztatás követi. A szóbeli kinyilatkoztatás magyarázza és alkalmazza Isten szabadító cselekedetét. Richard Gaffin szerint mindig a megváltás cselekedete ad értelmet az attól egyáltalán nem független kinyilatkoztatásnak. Ez különösen jól megfigyelhető az Egyiptomból való szabadulás történeténél, mely az egész Ószövetség paradigmatikus története. Amennyiben Jézus Krisztus eljövetele volt Isten következő szabadító cselekedete, nem nehéz megérteni, miért követte ezt írott kinyilatkoztatás, mely értelmezte és alkalmazta Isten Krisztusban megvalósított szabadító cselekedetét. Kruger hangsúlyozza, hogy az első keresztények szerint Krisztus eljövetele nem pusztán Isten következő szabadító cselekedete volt, hanem Isten utolsó szabadító cselekedete. Jézus nem csak egy újabb próféta volt, hanem a Próféta. Nem újabb törvényadó, hanem a törvény megtestesítője. Nem egy Dávidhoz hasonló király, hanem a dávidi Király. Ha szövetségi kinyilatkoztatás (a Törvény) követte az Egyiptomból való szabadítást, az lenne furcsa, ha az első keresztények nem számítottak volna új szövetségi kinyilatkoztatásra a Krisztusban adott eszkatologikus szabadítás után. Egy új Izráel új Szentírást igényel.

A harmadik következtetés, melyet a korai keresztények eszkatologikus gondolkodásából leszűrhetünk, a következő. Amikor az Ószövetség utal erre a jövőbeni eszkatologikus korra, konkrét ígéreteket is tesz. Az ország eljövetelével együtt új üzenet is érkezik majd a Királytól. A messiási kor új kinyilatkoztatást is hoz. Kruger szerint számos ige alátámasztja ezt, legismertebb ezek közül az 5 Mózes 18,18, ahol ezt olvassuk: „Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok.” Az Újszövetség szerzői a Próféta eljövetelének ígéretét Jézus Krisztusban látták beteljesedni. Ő hozta az új kinyilatkoztatást.

Az első századi kereszténység eszkatologikus önértelmezése tehát az első hitbeli meggyőződés, mely természetes belső okként magyarázza a kánon létrejöttét. De vajon ez szükségszerűen írott szövegeket is jelent? A következő szempont Kruger szerint abba az irányba mutat, hogy igen.

A szövetség fogalma a korai kereszténységben

Kruger N. T. Wrightot idézi, aki szerint „a kor zsidósága a szövetségi teológia levegőjét szívta”. Izráel az Istennel való kapcsolatát szövetségi kereteken belül értelmezte. Mindent, ami vele történt, a szövetség szemüvegén át nézte. Ez nyilvánvaló, ha a kor zsidó dokumentumait olvassuk, beleértve a qumráni tekercseket is. Mivel az első keresztények zsidók voltak, Jézus eljövetelét és az Isten országa közeledését ők is szövetségi módon értelmezték. Ez az újszövetségi iratokból derül ki teljesen nyilvánvaló módon. Zakariás szerint Isten megemlékezett szövetségéről, ezért küldi el a szabadítót. Az utolsó vacsorán Jézus az új szövetség véréről beszélt, és Pál is így értelmezte az úrvacsora jelentőségét. A Zsidókhoz írt levél szerzője Jézust egy jobb szövetség kezesének nevezi. A 2 Korinthus 3-ban Pál az új szövetség szolgájának mondja magát. Teljesen egyértelmű, hogy a korai keresztények Jézus Krisztus szabadító munkáját szövetségi keretek között értelmezték.

Milyen hatással van ez a kánon kialakulására? Kruger szerint szoros kapcsolat áll fenn a szövetségek és az írott szövegek között. Már az ószövetség is olyan világban jött létre, ahol szoros kapcsolat volt a szövetségek és az írott szövegek között. A szövetségkötés gyakorlatát jól ismerték az ókori keleten. A szövetséget a felek bevett formák szerint kötötték meg, és szinte mindig írott szöveget kapcsoltak hozzá. A dokumentum megfogalmazta a szövetség feltételeit, összefoglalta a létrejöttének körülményeit, felsorolta a résztvevő feleket, megnevezte a szövetség áldásait, és következményeket helyezett kilátásba a szövetség megszegése esetére. A szövetségkötéskor külön gondoskodtak arról is, hogy a megalkotott szöveget a résztvevő felek saját szent helyeiken biztonságban őrizzék, hogy azokat bizonyos időközönként nyilvánosan is felolvashassák. A szövegben figyelmeztetések is szerepeltek, hogy egyik fél se vegye magának a bátorságot, hogy akár egy szót is megváltoztasson a szövegben.

A mózesi szövetség esetében ugyanezt látjuk. Kruger a törvénykönyvben – különösen Mózes ötödik könyvében – a Biblián kívüli ókori szövetségkötések mintáját véli felfedezni. Jahve, aki szövetséget köt Izráellel, írott dokumentumokat is ad Izráelnek, melyek összefoglalják az egyezség feltételeit. Ezek képezik az Ószövetség magját. Az ókori hettita szövetségek dokumentumaihoz hasonlóan a mózesi szövetség írott dokumentumait a szentélyben kellett elhelyezni, és bizonyos időközönként nyilvánosan fel kellett őket olvasni. Figyelmeztetések és átkok is kapcsolódtak a szövegekhez, hogy azokat senki ne változtassa meg (pl. 5Móz 4,2). A szövetség és annak dokumentumai között annyira szoros volt a kapcsolat, hogy néha a kettő között egyenlőségjelet is tettek. A szövetség maga a dokumentum (pl. 2Móz 24,7; 2Kir 23,2; 5Móz 4,13; 2Móz 34,27; 5Móz 29,19-20). A szövetség egy könyv.

Ebből kiindulva érthetőbbé válik, hogy miért jött létre új szöveggyűjtemény Krisztus eljövetele után. Mivel az első keresztények szövetségi keretek között értelmezték a hitüket, azt is értették, hogy milyen kapcsolat áll fenn a szövetség és annak dokumentumai között. Ha Jézus Krisztusban valóban új szövetség jött létre, ahogy a keresztények hitték, teljesen természetes volt számukra, hogy az új szövetséghez új dokumentumok is kapcsolódnak, melyek a szövetségnek a feltételeit tisztázzák. A keresztények szövetségi gondolkodása számára semmi váratlan és új nem volt abban, hogy kanonikus könyvek új gyűjteménye kapcsolódjon a Jézus vére által megkötött új szövetséghez. Az újszövetségi iratok megerősítik ezt a feltételezést.

Kruger szerint az újszövetségi dokumentumok egyértelműen szövetségi dokumentumok. Több jel is ebbe az irányba mutat. Az egyik legérdekesebb vers a 2 Korinthus 3,6, ahol Pál magát és a többi apostolt az új szövetség szolgáinak (eszközeinek) nevezi, miközben éppen a szövetség egyik dokumentumát önti formába, és a korinthusiakat a szövetség lényegére emlékezteti. Köztudott az is, hogy az újszövetségi dokumentumokat a mózesi törvényhez vagy a hettita szövetségek szövegeihez hasonlóan nyilvánosan fel kellett olvasni. Kruger a Jelenések könyve végén található átkot is ebben a keretben értelmezi: a szerző az 5Móz 4,2-re utalva fogalmaz meg átkot a szöveg megváltoztatása esetére („Ha valaki hozzátesz ezekhez… aki pedig elvesz…”). Figyelemre méltó, hogy a korai egyházatyák a kanonikus iratokra gyakran utaltak a διαθήκη (szövetség) szóval. És hát a legárulkodóbb tényt se felejtsük el: a kanonikus könyvek gyűjteménye az Újszövetség címmel vált ismertté! A korai keresztények olyan szoros kapcsolatot láttak a szövetség és a kánon fogalma között, hogy a kánont nemes egyszerűséggel a szövetség szóval nevezték el: Η ΚΑΙΝΗ ΔΙΑΘΗΚΗ.

Az újszövetségi kánon kialakulása tehát a korai kereszténység eszkatologikus természete mellett a keresztények szövetségi teológiájával is könnyen magyarázható. Kruger szerint ez a kettő már önmagában is erős bizonyíték arra, hogy a kánon kialakulásának belső okokkal való magyarázata erősebb a külső hatásokkal érvelő magyarázatoknál. Van azonban egy harmadik belső ok is, mely végleg a korai kereszténység hitrendszeréhez kapcsolja a kánon létét. Ez pedig az apostolok szerepe.

Az apostolok szerepe és tekintélye a korai kereszténységben

A korai egyház különleges tekintélyt tulajdonított az apostoloknak. Ez a meggyőződés is hozzájárulhatott egy új könyvgyűjtemény kialakulásához. A legkorábbi keresztény iratok úgy mutatják be az apostolokat, mint akik Krisztus tekintélyével rendelkeznek. Jézus maga küldte ki az apostolokat, hogy az ő nevében és hatalmával tanítsanak. Péter második levele együtt említi az ószövetségi prófétákat az újszövetségi apostolokkal (2Pt 3,2). A prófétákhoz hasonlóan az apostolok Isten szavát közvetítik. A korai egyházatyák is azt hangsúlyozták, hogy az apostolok az egyház alapja.

Kruger ennek a hitnek a fényében teszi fel a kérdést: vajon a korai keresztények hogyan tekinthettek azokra az iratokra, melyekről tudták, hogy az apostolok tollából származtak? Ezeket az iratok nyilván megkülönböztetették más iratoktól, és igen nagy jelentőséget tulajdonítottak nekik. Az apostolok eleinte persze szóban hirdették üzenetüket, de nem telt el sok idő, hogy írásban is megnyilatkozzanak. Amikor megnyilatkoztak, ők maguk is hangsúlyozták írásaik tekintélyét. Ilyesmiket mondtak: „álljatok szilárdan, és ragaszkodjatok azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok” (2Thessz 2,15); „Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak” (2Thessz 3,14).

A kánon kezdeteit Kruger szerint könnyen azonosíthatjuk, ha felismerjük az apostolok szerepét. Ha az apostolok Krisztus tekintélyével léptek fel, és írott formában is megnyilatkoztak, a korai egyház ezeket az írásokat természetes módon Krisztus szavaként fogadta. Ezeknek az írásoknak nem kellett várniuk arra, hogy valamikor a második, harmadik vagy negyedik században az egyház döntsön róluk. Tekintéllyel bírtak szinte megírásuk pillanatától. Ez kulcsfontosságú a kánon megértése szempontjából. Nem az egyház döntött a kánonról. A kánon az apostolok üdvtörténeti szerepének természetes megnyilvánulása volt.

Vajon miért írták le az apostolok az üzenetüket? – kérdezi Kruger. Miért nem volt elég az, hogy szóban hirdették az igazságot? Tény, hogy az apostolok leírták az üzenetüket, és ez elég a kánon kezdeteinek magyarázatához. Kruger néhány lehetséges okot azonban megemlít. Először is maga a szövetségi hagyomány késztethette őket erre. Az Ószövetségben számos példa van arra, hogy Isten arra szólítja fel prófétáit, hogy írják le, amit hallottak. Ezt látjuk Mózes esetében (2Móz 17,14), Ézsaiásnál (Ézs 30,9), Jeremiásnál (Jer 30,2), vagy éppen Habakuknál (Hab 3,2). Ne csodálkozzunk, ha ugyenezzel találkozunk az apostolok esetében is (pl. Jel 1,11; Lk 1,2; Júd 1,2; Jn 20,30). A kapott kinyilatkoztatást leírták az egyház – és a világ – számára.

A második lehetséges ok az apostolok küldetéséhez kapcsolódik. Krisztus azt a megbízatást adta az apostoloknak, hogy hirdessék az evangéliumot minden embernek, egészen a föld végső határáig. Ezt a feladatot lehetetlen lett volna személyesen, élő szóban betölteni. Az apostolok idővel biztosan rájöttek, hogy ha azt akarják, hogy az egyház megőrizze az üzenetüket, le kell azt írniuk. Ez egyébként Kruger szerint teljes összhangban van az ókori történetírói gyakorlattal. Az ókori történetírók az események rekonstruálásakor nagyra értékelték az élő tanúk beszámolóit, de fontosnak tartották, hogy ezek a beszámolók írásban is megmaradjanak. Különösen akkor, amikor a tanúk kezdtek kihalni, és félő volt, hogy az emlékek feledésbe merülnek. Az élő bizonyságtétel és az írott bizonyságtétel tehát nem áll szemben egymással, sőt, megfigyelhető, hogy szinte mindig az írott bizonyságtétel vette át az élő bizonyságtétel helyét, amikor a tanúk kezdtek kihalni. A bizonyságtétel leírása állandóvá teszi a bizonyságtételt.

Kruger az előadás végén kitér egy gyakori ellenvetésre. Ha az apostolok Jézus közeli visszatérésére számítottak, ahogy Albert Schweitzer óta sokan gondolják, ésszerű vajon az a feltételezés, hogy az apostolok leírták az üzenetüket? Kruger vitatja az értelmezést, hogy az apostolok mindenképpen saját életükben várták volna vissza Jézust, de tegyük fel, mondja, hogy tényleg erre számítottak, beleértve Pált is. A dolog iróniája ebben az esetben az, hogy Pál várakozásáról csakis onnan tudhatjuk, hogy az apostol leírta ezt a gondolatát! Kruger megemlíti, hogy a qumráni közösség is apokaliptikus váradalmakkal volt tele, mégis írásba foglalták a hitüket. A közeli vég és az írás nem zárja ki egymást. Kruger Gerd Theissent is idézi, aki hasonló véleményen van, és tagadja, hogy Jézus közeli visszatérésének váradalma bármilyen módon akadályozta volna az apostolokat könyveik megírásában.

Kruger levonja a következtetést: az apostolok tekintélye természetes magyarázat arra, hogy miért beszélhetünk már egészen korán valamiféle írott újszövetségi kánonról. Nincs szükség külső hatást feltételező modellekre a kánon létének magyarázatához. A korai kereszténység eszkatologikus önértelmezése és szövetségi teológiája, valamint az apostolok írásainak korai tekintélye jóval valószínűbb (belső) okai a kánon kialakulásának.

Ha Krugernek igaza van, a történeti tényeket és bizonyítékokat más sorrendben kell olvasnunk, mint ahogy az uralkodó paradigmával dolgozó tudósok teszik. A megszokott módszer az, hogy a korai egyház (nagyjából) véglegesített kánonjának időpontjától haladnak visszafelé, azt vizsgálva, hogy milyen korai időpontig lehet visszamenni a bizonyítékok mentén. Ez a módszertan a külső hatásokat feltételező modellből indul ki. A fentiek fényében azonban ez nem az egyetlen, és nem is a legjobb megközelítés. Kruger azt javasolja, hogy induljunk el inkább az apostoloktól, és nézzük meg, hogy tőlük milyen messzire jutunk el. Ha előrefelé haladunk, talán figyelembe veszünk olyan bizonyítékokat is, melyeket a másik modellben elvetettünk. Kutatásunkat pedig nem a gyanú, hanem a lehetőség fogja vezetni.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum