Michael J. Kruger újszövetségi kánonról szóló előadássorozatának harmadik része a leginkább technikai jellegű – de éppen ezért a rideg tényekhez talán legszorosabban kötődő – előadás. A négy közül számomra ez tartalmazta a legtöbb új információt. Kruger az Újszövetség kéziratairól rendelkezésre álló ismeretek alapján próbál többet megtudni a kánon kialakulásának tényleges folyamatáról. Az újszövetségi kánonnal kapcsolatos tudományos kutatások szinte kizárólag a kéziratok tartalmával szoktak foglalkozni, magukkal a kéziratokkal (azok fizikai valóságával és tárgyi bizonyítékaival) alig. Kruger szerint emiatt érdekes információk háttérben maradnak, melyek pedig rávilágíthatnak a kánon kialakulásának kézzelfogható bizonyítékaira. A kéziratok bevonása a kutatásba szerintem kifejezetten izgalmas gondolat, és ahogy látni fogjuk, Kruger vizsgálódásai nem is maradtak eredmények nélkül.

Kruger hangsúlyozza, hogy az Újszövetség kéziratainak vizsgálata új ablakot nyithat a kánon tudományos kutatása számára, melyen át friss levegő áramolhat a területre. Kruger megközelítésének újszerűsége ebben az előadásban mutatkozik meg igazán. Kruger nem csak tisztázza a tudományos vita sokszor tisztázatlan előfeltevéseit (mint amilyen a definíciók közötti különbségek vagy a korai kereszténység teológiai előfeltevéseinek szerepe), de képes a tárgyi bizonyítékok felkutatásában is új paradigmában gondolkodni. Ilyen paradigmatikus újítás a kéziratok bevonása a diskurzusba. Nem Kruger az egyetlen tudós, aki ebben a paradigmában is gondolkodik, de a kánon kérdésében jelenleg az övé a legfrissebb összegzés. Kruger a bizonyítékok három csoportjára támaszkodik: a korai kéziratok mennyisége, az ókeresztény kéziratgyűjtemények tanúsága, és a kódex ókeresztény használata. Az előadásban azt igyekszik megmutatni, hogy a bizonyítékok mindhárom csoportja ablakot nyit a kánon kialakulásának történetére.

A korai kéziratok mennyisége

Vajon tudhatjuk-e, hogy a korai keresztények mely írásokat használtak és részesítettek előnyben? Az eddigi kutatások ezt úgy próbálták megválaszolni, hogy összegyűjtötték az egyházatyáknál fellelhető bizonyítékokat. A patrisztikára támaszkodó hagyományos megközelítés természetesen legitim és eredményes módszer, fontos információkat szolgáltat. Kruger szerint a kérdést azonban úgy is megválaszolhatjuk, ha a figyelmünket a ténylegesen fennmaradt tárgyi bizonyítékokra irányítjuk. A rendelkezésre álló kéziratokokból is megtudhatjuk, hogy a korai keresztények milyen könyveket olvastak – és másoltak nagy mennyiségben.

A második és harmadik századi kéziratok mennyisége alapján egyértelmű, hogy az újszövetségi könyvek toronymagasan a legnépszerűbb olvasmányok voltak. Ebből az időszakból valamivel több, mint hatvan kézirat vagy kézirattöredék van a kezünkben. A legtöbb példány Máté, Lukács, és János evangéliumából, az Apostolok cselekedeteiből, valamint a Római levélből, a Zsidókhoz írt levélből és a Jelenések könyvéből maradt fenn. János evangéliuma a legnépszerűbb: tizennyolc kézirat ebből az időszakból, köztük a híres p52, mely a jelenleg ismert legkorábbi másolat, a második század elejéről. Tizenkét kézirattal Máté sincs nagyon lemaradva, ráadásul ezek közül némelyik szintén a második századból való.

Összehasonlítva más írásokkal, az újszövetségi kéziratok mennyisége lenyűgöző. Köztudott, hogy rendkívül nehéz ókori kéziratokra bukkanni, tehát az a tény, hogy az újszövetségi szövegekből ennyi megmaradt, önmagában is sokat elárul a korai kereszténységről. A mozgalom életében ezek a könyvek központi szerepet töltöttek be. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha összehasonlítjuk ezeknek a kéziratoknak a számát a téma és műfaj tekintetében velük megegyező apokrif könyvek számával. Ugyanebből az időszakból összesen tizenhét apokrif kézirat maradt fenn, köztük Tamás, Mária és Péter evangéliuma, valamint Jakab protoevangéliumának egy-egy másolata. Tamás evangéliumából maradt fenn a legtöbb kézirat: összesen három, és ezek is elég töredezettek. Az arány négy az egyhez.

Mivel a kéziratok nagy része Egyiptomból került elő (az apokrifek szinte mind Oxyrinchus mellől), jogos a kérdés, hogy vajon a leletek hűen tükrözik-e a korai keresztények olvasási szokásait, vagy inkább véletlenszerű arányokról van-e szó. Kruger szerint abban a korban viszonylag gyorsan és hatékonyan terjedtek az írások (ezt néhány korabeli irat segítségével alá is támasztja), amiből nem ésszerűtlen levonni a következtetést, hogy az Egyiptomban talált leletek reprezentatív mintaként szolgálhatnak a korai keresztények szokásainak feltérképezésére is. Száz százalékosan persze ezt nem állíthatjuk, de jó okunk van azt feltételezni, hogy az egyiptomi leletek valamelyest tükrözik az általános keresztény szokásokat. Ha helyes ez a következtetés, akkor a kéziratok mennyiségéből két dolgot tudhatunk meg a legkorábbi kereszténység szokásairól.

Először is, a kéziratok nagy száma (és ebbe beleérthetjük az apokrifeket is) azt igazolja, hogy a kereszténység kezdetektől erőteljesen „könyves” vallás volt. A mai embernek ez természetes, pedig a görög-római világ vallásaitól a kereszténység részben éppen az írásos jellege miatt különbözött. A görög-római világban is sokféle írás született, de a vallások alapját nem írott dokumentumok képezték, mint a júdaizmus és a kereszténység esetében. A kereszténység „könyves” jellegét még a kritikusai is szóvá tették. A zsidókhoz hasonlóan a keresztények számára a hit írott formában rögzített alapjai annyira fontosak voltak, hogy láthatóan folyamatosan másolták a hitük alapjaiul szolgáló dokumentumokat.

Másodszor, a fennmaradt kéziratok mennyiségéből következtethetünk arra is, hogy az újszövetségi kánonban található könyvek (különösen az evangéliumok) lényegesen népszerűbbek voltak az apokrif iratoknál. Nem csak az érdekes, hogy a kanonikus könyvek és az apokrif iratok fennmaradt kéziratainak aránya négy az egyhez, hanem az is, hogy János evangéliumából önmagában több kéziratmásolat maradt fenn, mint az összes apokrif iratból együttvéve. Ha bizonyos körökben kedveltek voltak is az apokrifek, a keresztények általános szokásaihoz viszonyítva ezek a csoportok egyértelműen kisebbségben lehettek. Kruger más tudósokat is idéz, akik szerint a kéziratok mennyisége messze nem igazolja Walter Bauer tézisét, hogy a korai keresztények között az ortodox és heterodox evangéliumok sokszínűsége lett volna a jellemző. Ha így lett volna, sokkal több apokrif kéziratnak kellett volna fennmaradni a második és harmadik századból. (A negyedik előadásban erről még lesz szó.)

Kruger hangsúlyozza, hogy a kéziratok mennyisége nem döntő érv a kánon mellett, inkább csak kiegészítő elem a többi érv mellett. A szövegek használata egyrészt nem jelenti feltétlenül azt, hogy a kedvelt szövegeket szentírásnak is tartották. Másrészt a kánon egyes könyvei kifejezetten gyér alátámasztással rendelkeznek. Márk evangéliumának kanonicitását például soha nem kérdőjelezték meg, mégis meglepően kevés kéziratmásolat áll rendelkezésünkre a második-harmadik századból. (Kíváncsian várom, hogy mire jut végül a tudományos közvélemény azzal a feltehetően első századi töredékkel kapcsolatban, amiről Dan Wallace idén hírt adott.) A kéziratok mennyiségének egyértelmű trendje azonban azt támasztja alá, hogy a keresztények nem csak „könyves” emberek voltak, hanem ráadásul elsősorban azokat a könyveket szerették, melyek a kánon részei lettek.

Ókeresztény kéziratgyűjtemények

A kéziratok mennyisége után Kruger rátér a bizonyítékok második csoportjára, a kéziratgyűjteményekre. Kruger felhívja a figyelmet arra a korai keresztény gyakorlatra, hogy bizonyos iratokat egyetlen kéziratba gyűjtöttek össze. Egy kéziraton ugyanis lehetett akár több könyv is. Ez némi információval szolgálhat arra nézve, hogy a korai keresztények mely könyveket kapcsoltak össze más könyvekkel, ami akár a kánon kialakulásával is összefüggésbe hozható. Az ilyen kombinációk nyilván tudatosak voltak.

Nem szabad elfelejtenünk – hangsúlyozza Kruger –, hogy a második és harmadik századi bizonyítékok meglehetősen töredékesek. Az Újszövetség egészét tartalmazó első kódexek csak a negyedik században jelennek meg. A kéziratokban összekapcsolt könyvek ennek ellenére rávilágíthatnak érdekes összefüggésekre. A kéziratokból megfigyelhető, hogy az Újszövetség könyvei négy kisebb gyűjteményben fordulnak elő, mintha valamiféle „alkánonok” lennének: a négy evangélium, a páli levelek, az ApCsel és az általános levelek, és a Jelenések könyve. A legkorábbi kéziratokban egymással összekapcsolt könyveknél ezeknek az „alkánonoknak” a kezdetét láthatjuk.

Milyen bizonyítékok szólnak az evangéliumok összekapcsolása mellett? Először is ott van a második századi p75 papirusz, melyen Lukács és János együtt szerepelnek (néhány szakértő szerint a kézirat eredetileg Mátét és Márkot is tartalmazhatta). Nagy valószínűséggel a p4, p64 és p65 kéziratok is a négy-evangéliumot egymás mellé helyező kódex részei. Az említett kéziratok esetében fontos azt is emlékezetben tartani – mondja Kruger –, hogy ezek a második századi kéziratok másolatai korábbi kéziratoknak, melyek időben még közelebb visznek az apostoli korhoz.

A négy evangélium összekapcsolására bizonyítékul szolgálnak a Chester Beatty papiruszok is, különösen a harmadik század közepére datált p45, melyen nem csak a négy evangélium olvasható, hanem az Apostolok cselekedetei is. Beszédes, hogy Lukács kétkötetes műve (Lukács és ApCsel) egymástól elválasztva szerepelnek a papiruszon. Úgy tűnik, Lukács evangéliumának megszokott helye volt már a másik három evangélium mellett. Elképzelhető, hogy az ApCsel után az általános levelek is szerepeltek a p45 kéziraton.

Más kódexek is rendelkeztek hasonló tulajdonságokkal. Kruger példaként említi a harmadik századi p75 kéziratot, mely Mátét és az ApCselt köti egybe, és minden bizonnyal magában foglalta a másik három evangéliumot is. A Kr. u. 300. körülre datált 0171 pergamen, mely töredékeket tartalmaz Mátétól és Lukácstól, valószínűleg szintén a négy evangélium gyűjteménye lehetett.

Egyes kéziratokon csak egy evangélium olvasható, de ezekben az esetekben is gyakran azt látjuk, hogy a címek utalnak más evangélium létére is. A tipikus cím mindig valami ilyesmi: ΚΑΤΑ ΙΩΑΝΝΗΝ ΕΥΑΓΓΕΛΙΟΝ (János szerinti evangélium). Martin Hengel szerint ezek a címek nem csak nagyon régiek (legkésőbb a második század elejéről, de lehet, hogy az első századból valók), hanem a szerkezetük is sajátos. Ókori címekben a birtokos szerkezet áll, az evangéliumok címében viszont a κατα (szerint) szó szerepel, utalva egyrészt arra, hogy ugyanarról az evangéliumról van szó, másrészt arra, hogy több beszámoló van, melyek közül Jánosé (Mátéé, Márké, Lukácsé) az egyik. Richard Bauckham hasonlóképpen érvel, és azt hangsúlyozza, hogy ha a korai keresztények egyetlen evangéliumi beszámolót tartottak volna hitelesnek, nem adtak volna ilyen címeket, és nem kapcsolták volna egybe az evangéliumokat egyetlen kéziratban.

Kruger rámutat egy hallatlanul fontos tényre. Egyetlen példa sincs arra, hogy a korai keresztények egy kéziraton apokrif evangélumot kapcsoltak volna egybe kanonikus evangéliummal! Tehát nincs olyan papirusz vagy kódex, ahol együtt lenne Máté, Lukács és Péter evangéliuma, vagy mondjuk Márk, János és Tamás evangéliuma. Kizárólag Máté, Márk, Lukács és János szerepel együtt szentírásként és kanonikus evangéliumokként. A korai keresztények olvastak apokrif evangéliumokat, de a kéziratgyűjteményekből világosan látszik, hogy soha nem emelték azokat egy szintre Máté, Márk, Lukács és János kanonikus evangéliumával.

Bizonyítékok állnak rendelkezésre arról is, hogy egyetlen kéziraton olvasható volt Pál leveleinek gyűjteménye. Legismertebb példa erre a Kr. u. 200. körüli p46 kézirat, mely tartalmazza a római levelet, a zsidókhoz írt levelet (melyet sokszor együtt említettek Pál leveleivel), az első és második korinthusi levelet, az efézusiaknak, a galatáknak, a filippieknek, a kolossébelieknek és a thesszalonikaiaknak írt első levelet. A kézirat nem teljes, könnyen lehet, hogy a hiányzó részek tartalmazták mind a tizenhárom Pálnak tulajdonított levelet. Vannak más kéziratok is, melyek Pál leveleit egyetlen kódexben gyűjtik össze. A harmadik századi p30 a két thesszalonikai levélből tartalmaz részleteket, de érdekes módon elég nagy oldalszámokkal van ellátva, ami arra utal, hogy nem csak ezeket a leveleket, hanem talán az egész páli kopuszt olvasni lehetett rajta. A harmadik századi p49 az efézusi levél részleteiből áll, a p65 az első thesszalonikai levélből, és a másoló kézírásából ítélve nagy valószínűséggel ugyanabból a kódexből valók. Szinte biztos, hogy a kódex nem csak ezt a két levelet tartalmazta, hanem újabb példája a páli levelek gyűjteményének. A p49 és más kéziratok ugyanebbe az irányba mutatnak.

Kruger felhívja a figyelmet a levelek címeire, melyek szintén arra utalnak, hogy létezett egy páli szöveggyűjtemény, melynek tagjai egyenként is közkézen forogtak. Az egyik érdekesség a címekkel kapcsolatban az, hogy nem a levél írójának, hanem a címzetteknek a nevét tüntetik fel (Római levél, Efézusi levél stb.) Furcsa, hogy a levelek címei nem Pál nevét jelzik, de ha azt feltételezzük, hogy ugyanannak a szerzőnek az összegyűjtött levelei közül valók, a szokás mégis kézenfekvő. A másik érdekesség a címekkel kapcsolatban az, hogy egyes levelek sorszámmal lettek ellátva (1-2 Korinthus, 1-2 Thesszalonika, 1-2 Timóteus). A sorszámok önmagukban jelzik az olvasóknak, hogy a megszámozott levél fogalmilag összekapcsolódik legalább egy másik levéllel.

Mi a helyzet a többi újszövetségi könyvvel? A Jelenések könyvéből öt kéziratmásolat áll rendelkezésre ebből az időszakból. Viszonylag kevés kézirat maradt fenn a rövidebb általános levelekről, de a harmadik századi p72 figyelmet érdemel, mert tartalmazza Júdás levelét valamint Péter első és második levelét. Ennek a kódexnek az a furcsasága, hogy nem-kanonikus könyvek (pl. részletek Melitosz homíliáiból) is együtt vannak az előbbi hárommal (ami ritka kivétel). Tovább bonyolítja a képet, hogy a könyvek nem ugyanattól a másolótól vannak, és az oldalszámok is eltérést mutatnak. Nyilvánvalóan korábbi munkákat fűztek egybe. Érdekes azonban, hogy az 1-2 Péter és Júdás levele mögött ugyanannak a másolónak a kézírása áll. Ez arra utal, hogy az 1-2 Péter és Júdás külön korpuszként létezett, mielőtt egybefűzték a többi írással. Végül Kruger megemlíti, hogy alapos vizsgálatokat végzett János második levelének egy kéziratán, melyből kiderül, hogy ez a levél is együtt szerepelt más levelekkel, többek között a Zsidókhoz írt levéllel.

A kéziratok gyűjteményeiből tehát azt a következtetést lehet leszűrni, hogy a korai keresztények egészen hamar összekapcsolták az újszövetségi írásokat és együtt olvasták őket. A bizonyítékok a második és harmadik században még meglehetősen töredezettek, de egyértelműen abba az irányba mutatnak, ami a negyedik századi kódexekben (pl. Codex Vaticanus, Codex Sinaiticus), melyek szinte az egész Újszövetséget tartalmazzák, már teljesen egyértelművé válik. Ráadásul ugyanazok a csoportosítások válnak egyértelművé, melyeket korábban is megfigyelhetünk (négy evangélium, páli korpusz, ApCsel és általános levelek, Jelenések).

A kódex ókeresztény használata

Kruger szerint a kódex használata rávilágít az újszövetségi kánon egészen korai kialakulására. A korai keresztény kéziratok többsége kódexből származik. Ez azért különös, mert a kor tipikus dokumentuma nem a kódex, hanem a tekercs volt. A tekercsek egymáshoz ragasztott papiruszok voltak, melyeket két végükön feltekertek. A kódex ellenben úgy készült, hogy a papiruszt kétrétbe hajtották, és „könyvet” készítettek belőlük, melynek gerince és lapjai vannak. Tudósok egyetértenek abban, hogy a keresztények nem csak használták a kódex formát, de már meglehetősen korán ezt tették. A bizonyítékok abba az irányba mutatnak, hogy a korai keresztények már a második század elején a kódex formát használták, de lehet, hogy még annál is korábban.

Vajon miért kedvelték jobban a korai keresztények a kódexeket, mint a tekercseket? Abban az időben ez ellentétes volt a kultúrával, hiszen a zsidók is és a görög-római kultúra is évszázadokig még a tekercs híve volt. Az általános kultúrában a kódex forma csak a negyedik század után vált népszerűvé, a keresztények azonban már a második század elején is szinte kizárólag ezt használták. Vajon mi erre a magyarázat? Különböző elméletek (szocio-kulturális okoktól gazdasági okokon át a műveltségi különbségekig) láttak napvilágot ezzel a különös jelenséggel kapcsolatban. Kruger szerint egyik sem tudta teljes egészében megmagyarázni, hogy keresztények között miért következett be ez a hirtelen váltás a tekercsről a kódexre, miközben mind vallási hátterük (júdaizmus), mind a környező kultúra (görög-római) a tekercs mellett tartott ki.

Kruger azt javasolja, hogy a kódex forma használatát kapcsoljuk össze a kánon kialakulásának folyamatával. Időben ugyanis a két jelenség egybeesett. Egyes teológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a kódex használatának fő és fundamentális oka a négy evangélium volt. A négy evangéliumot lehetetlen egyetlen tekercsen megjelentetni (az kb. huszonöt méteres tekercset igényelt volna!), a kódex forma azonban lehetőséget adott az evangéliumok egybekötésére. Az is elképzelhető, hogy a kódex első használatát Pál leveleinek egybekötése indokolta. A kialakuló kánon mindenesetre nagyon is valószínű magyarázat a kódex korai keresztény használatára.

A kódex forma azonban nem csak azt tette lehetővé, hogy a keresztények egybekapcsoljanak bizonyos könyveket, hanem azt is, hogy ezeknek a könyveknek a listáját lehatárolják. A kánon és a kódex kéz a kézben járnak: a forma tökéletesen megfelel a tartalomnak. A kánon hirtelen megjelenése és általános használata a keresztények között a kánon kialakulásának egyik „szimptómája” lehet – vonja le a következtetést Kruger. Annak a jele, hogy a keresztények egybekötöttek bizonyos könyveket és kizártak másokat. A kódex használata tehát az egyik történelmi érv amellett, hogy a kánon már az első század végén formálódott, jóval Marcion csonka-kánonja előtt.

Bár a korai keresztények az esetek elsöprő többségében kódexeket használtak, néha használtak tekercseket is. Miért? Van-e különbség a tekercsek és a kódexek tartalma között? Megfigyelhető-e valamiféle kapcsolat a forma és a tartalom között? Kruger válasza egyértelmű igen. A korai keresztények az újszövetségi iratokat szinte kizárólag kódexekben őrizték. A második és harmadik századból nincs is arra példa, hogy új tekercsre írtak volna kanonikus könyvet. Amikor a keresztények tekercset használtak, a tekercseken szinte kizárólag olyan könyveket másoltak, mint Iréneusz művei, Tamás evangéliuma, vagy Hermász Pásztora. A nem-szentírás jellegű könyvek egyharmada tekercseken maradt fenn.

Kruger szerint ez nem azt jelenti, hogy ha egy könyvet kódexben őriztek, akkor azt a könyvet automatikusan szentírásnak tartották. A jelenség inkább azt a tendenciát sugallja, hogy ha egy könyvet nem tartottak szentírásnak, akkor azt inkább tekercsre másolták, a kódex formát elsősorban a szentírásként fogadott könyvek számára tartották fenn. Amit Kruger szerint a kódex forma használata kapcsán nagy biztonsággal kijelenthetünk az az, hogy egyes keresztények nagyon korán egyértelműen különbséget tettek kanonikus és nem-kanonikus könyvek között, és a korai időkből felismerhető különbségtétel lenyűgöző egyezést mutat a kánon később megszilárdult alakjával.

Előadása végén Kruger kitér Pál apostol egyik érdekes megjegyzésére. A 2 Timóteus 4,13-ban Pál a következőt mondja: „amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket” (ἐρχόμενος φέρε, καὶ τὰ βιβλία μάλιστα τὰς μεμβράνας). Nem kizárt, hogy ez a rövid mondat némi információval szolgálhat a kánon kialakulására nézve. Pál különbséget tesz kétféle irat között: a könyvek (τὰ βιβλία) és a pergamenek (τὰς μεμβράνας). Teológusok a könyveket általában az ószövetségi iratokkal azonosítják, melyek minden bizonnyal tekercsekre voltak írva. Hogy Pál hány ószövetségi tekercsre gondolhatott, azt nem tudjuk, de nyilván észben tartotta, hogy Timóteus mennyit képes magával vinni. Vajon mire gondolt Pál, amikor a pergamenekre (τὰς μεμβράνας) utalt? A Pál által használt görög szó valójában latin jövevényszó, ami az első században általában a kódexeket jelölte. A pregamenek említésekor az apostol szinte biztos, hogy pergamenre írt kódexekre gondolt, nem tekercsekre.

Vajon mi volt ezeknek a kódexeknek a tartalma? Tudósok egy része azt feltételezi, hogy ezek keresztény írások lehettek. Tartalmazhattak idézeteket Jézus tanításaiból, lehettek testimonia (ószövetségi igeversek, melyek Jézus messiási szerepét igazolták), sőt, lehetett köztük akár egy korai evangélium is (talán Lukácsé). Kruger szerint a legizgalmasabb (és talán legvalószínűbb) lehetőség az, hogy ezek a kódexek Pál leveleinek másolatát tartalmazták. A görög-római kultúrában egyáltalán nem volt ritka, hogy valaki másolatot készített saját leveleiből, és aztán ki is adta azokat. Ciceróról például tudjuk, hogy megőrizte levelezését, és amikor a barátai panaszkodtak, hogy elvesztették a tőle kapott levelet, Cicero azonnal pótolta azokat a saját gyűjteményéből. Azt is tudjuk, hogy Cicero saját levelezésének másolatait egy kódexben őrizte.

Amennyiben helyes az a feltételezés, hogy a pergamenek, melyeket Pál Timóteustól kért, saját leveleinek másolatait tartalmazták, új ablak nyílik az újszövetségi kánon kialakulásának megértésére. Ez a feltételezés alátámasztaná azt a tézist, hogy eredetileg Pál leveleinek gyűjteménye indokolta a kódex forma keresztény használatát. Ha maga Pál kódex formában őrizte saját leveleinek másolatát, nem nehéz elképzelni, hogy később a korai keresztények is ebben a formában másolták és terjesztették Pál leveleit. Ez a szcenárió azt is megmagyarázná, hogy miért maradtak fenn Páltól bizonyos levelek, és miért vesztek el mások (pl. egy vagy két levél, amit a korinthusiaknak írt). Könnyen lehet, hogy ennek oka egyszerűen az, hogy Pál valami miatt nem őrizte meg azoknak a leveleknek a másolatait.

Kruger rámutat, hogy a 2 Timóteus 4,13 valószínűleg korai bizonyíték arra, hogy a keresztények az írásokat két részre osztották: az ószövetségi könyvek (τὰ βιβλία) és a keresztény írások (τὰς μεμβράνας). Az utóbbi iratok tartalma kialakulatlan volt még, de egyfajta kettős protokánon koncepciója már mintha jelen lenne.

A korai kéziratok mennyisége, a korai kéziratgyűjtemények és a kódex ókeresztény használata Kruger szerint mind egy irányba mutatnak: az első keresztények kánon-tudatosak voltak. Az Újszövetség kéziratai ablakot nyitnak a kánon kialakulásának egészen korai stádiumára.

Az előadássorozat negyedik – utolsó – része a kánon széleivel kapcsolatos nézetkülönbségekről fog szólni. A következő bejegyzésben ezt az előadást foglalom össze. Újra előkerül majd Bart Ehrman és a nevéhez kapcsolódó kereszténység-kritika, melyről kiderül, nem is annyira új, mint azt sokan gondolják. Aki eddig kitartott a sorozatban, jöjjön velem még egy utolsó körre, nem fogja megbánni!

Egy hozzászólás a “Az Újszövetség kéziratai: a kánon kialakulására nyíló ablakok?” bejegyzéshez

  • Viktor Barnabás says:

    Kedves Ádám!
    Nagyon érdekesek a cikkek, sokat tanulok. Az jutott eszembe, miközben arról olvastam, hogy Márk evangéliumának kevés a kézirata, hogy ez nem amiatt van-e, hogy speciális volt a funkciója. Persze egyáltalán nem vagyok szakértő, csak olvastam egy könyvben erről: hogy ezt az evangéliumot felolvasták a keresztelendőknek, a keresztelés előtt mintegy beavató szöveg volt. (Dér Katalin – Jorsits Attila: Beavatás). Persze ki tudja, semmi jelentősége. Köszi az összefoglalókat!

    Viktor

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum