Michael J. Kruger előadássorozatának negyedik – befejező – részét foglalom össze ebben a bejegyzésben. Az előadás arról szól, hogy vajon miért nem volt teljesen egyértelmű a korai keresztények számára, hogy hol vannak a kánon határai, és nem jelent-e ez halálos veszélyt az Újszövetség megbízhatóságába vetett hit számára. Bart Ehrman, Elaine Pagels, Helmut Koester és a nevükkel fémjelzett pluralista álláspont szerint a kánon határaival kapcsolatos viták valójában a bizonytalanságnál is súlyosabb kérdést vetnek fel. Lehet, hogy a korai évszázadokban nem csak egyféle kereszténység létezett? Lehet, hogy az egyik keresztény irányzat hatalmi eszközökkel szimplán maga alá gyűrte a többit? Kruger negyedik előadásában ezzel a kérdéssel foglalkozik.

A mostanában főleg Bart Ehrman által népszerűsített álláspont atyja Walter Bauer német teológus volt. Hitler hatalomra jutásával szinte egyidőben jelent meg Bauer 1934-es tézise a korai kereszténység sokféleségéről. Bauer szerint kereszténység (egyes szám) helyett pontosabb abban a korban kereszténységekről (többes szám) beszélni, melyek mind saját könyvgyűjteménnyel rendelkeztek. Az Újszövetség annak a kereszténységnek az iratait tartalmazza, amelyik végül győztesen került ki a kereszténységek közötti küzdelemből. Az újszövetségi kánon tehát nem egyéb, mint egy hatalmi harc végeredményeként kialakult státus quo rögzítése. Bauer tézisét sokan cáfolták, ennek ellenére rendkívül nagy hatással volt az Újszövetséggel foglalkozó tudomány területére, sőt, Ehrman, Pagels, Koester és mások munkáiban jelenleg éppen reneszánszát éli.

Kruger Bauer tézisét a kanonikus diverzitás érvnek nevezi. Az érv lényege az, hogy mivel az első évszázadokban többféle kereszténység létezett, többféle kanonikus gyűjteménnyel, nem tudhatjuk, hogy a megfelelő könyvek vannak-e a kezünkben. Az érv az Újszövetség megbízhatóságát és kizárólagosságát támadja. Az előadásban Kruger ismerteti a tézist, majd azt próbálja bizonyítani, hogy a pluralista hipotézisnél vannak ésszerűbb és tényszerűbb okai a kánon körüli korai keresztény nézeteltéréseknek, melyek egyébként is lényegesen jelentéktelenebbek voltak, mint amit a kanonikus diverzitás érv képviselői hirdetnek.

Példák a kanonikus diverzitás érvre

Kruger szerint a kánonnal foglalkozó tudományos körökben aránytalanul nagy figyelmet kap a kánon körüli korai keresztény nézeteltérések kérdése. Időnként az az ember benyomása, mintha semmi nem is lehetne fontosabb a kánon kialakulásával kapcsolatban, mint az a tény, hogy a korai keresztények nem mindig értettek egyet abban, hogy mely könyvek tartoznak a kánonhoz. Mintha lényegtelen volna, hogy a keresztények végül is konszenzusra jutottak, csak az számít, hogy valahol, valamikor, valakik nem pontosan ugyanazt gondolták a könyvek listájáról, mint mások, hiszen ez – az érvelés szerint – aláássa azt az igényt, hogy az Újszövetséget megbízható könyvnek tartsuk. Vagyis a tézis legfőbb érve maga a diverzitás.

Az egyik nehézség az érvvel kapcsolatban az, hogy a tézis elemei nem egészen tisztázottak. Bauer eredeti tézise például arra épült, hogy a diverzitás földrajzi eredetű. Egyes helyeken (mondjuk Egyiptomban, Rómában vagy Szíriában) az eretnekség volt a kereszténység eredeti formája, más helyeken az ortodoxia. Bauer tézisét sokan megcáfolták már, eredeti formájában bizonyítottan tarthatatlan. Az érvből gyakorlatilag csak a sokféleség ténye maradt meg, a földrajzi szempont eltűnt. A kanonikus diverzitás hívei ennek ellenére továbbra is fenntartják tézisüket, és Kruger szerint a posztmodern fülek számára a diverzitás ténye önmagában is sokatmondó. (Kruger Andreas Köstenbergerrel közösen írt The Heresy of Orthodoxy c. könyve részletesen is foglalkozik ezzel a jelenséggel.)

A kanonikus diverzitás érvének egyik legismertebb megfogalmazása Bart Ehrman Lost Christianities (Elveszett kereszténységek) c. kötete. Már a cím is árulkodó: az elveszett szó arra utal, hogy valami eltűnt, amit meg kell találni, a többes szám pedig arra, hogy több egymással vetekedő kereszténység is létezett, melyek közül egy került ki győztesen. Ehrman egyik érve Ptolemaiosz valentiniánus szerző leveléhez kapcsolódik, melyet a gnosztikus tanítvány egy Flora nevű hölgynek írt. Ehrman szerint ez a levél ugyanolyan hiteles, mint mondjuk Pál levele a rómaiakhoz. Nem emelhetjük egyiket a másik fölé, mert a levél ugyan nem rendelkezik apostoli tekintéllyel és nem származik az első századból, a szerző szenvedélyesen, őszintén és buzgón hitte, hogy nézetei az apostolok nézeteit tükrözik. Ehrman szerint tehát a diverzitás ténye pusztán abból a tényből kimutatható, hogy egyes csoportok mást gondoltak az apostoli hitről, mint más csoportok.

Helmut Koester hasonló posztmodern érvet használ a kánonnal kapcsolatban. Koester szerint a kánonnak nem lehet normatív érvényessége, hiszen különböző csoportok vitáztak egymással, és a nézeteit mindegyik csoport az apostolok tekintélyével támasztotta alá. De vajon miért szüntetné meg az Újszövetség normatív érvényességét az a tény, hogy voltak eretnek csoportok? – hangzik az ellenvetés. Koester válaszol az ellenvetésre. Szerinte teljességgel valószerűtlen, hogy csak az ortodox csoportok őrizték volna meg az apostoli hagyományt. Koester nem ad magyarázatot arra, hogy ez miért lenne valószerűtlen. Kruger szerint Koester érvelését egyetlen gondolat vezeti, mégpedig az, hogy a diverzitás ténye kizárja, hogy valamelyik csoportnak igaza legyen. Ezt magától értetődőnek veszi, de sehol nem bizonyítja. Koester (és Erhman) érvelése jellegzetes érvelés a kanonikus diverzitást hangsúlyozó tudományos körökben.

Ellenérvek a kanonikus diverzitás érvvel szemben

Kruger szerint a kanonikus diverzitás érv nem valódi argumentáció. Az érv egy történeti megfigyelésből („a korai kereszténységben nézeteltérések voltak”) azonnal a konklúzióra ugrik („tehát a kanonikus könyvek nem lehetnek Istentől”), anélkül, hogy megmutatná, a korai kereszténységben lévő nézeteltérésekből miért következik az, hogy a kanonikus könyvek nem lehetnek Istentől. Az érv egy non sequitur: a következtetés nem következik a premisszából. Hasonló (hibás) logika mentén azt is lehetne mondani, hogy mivel sokféle vallás van, a kereszténység nem lehet az igaz vallás. (Ezt persze rengetegen mondják is.) Ez azonban nem valódi argumentum. Abból a tényből, hogy a kereszténységgel sokan nem értenek egyet, logikailag nem következik, hogy a kereszténység nem az igaz vallás.

Vajon miért olyan hatásos mégis ez az érv? – kérdezi Kruger, majd meg is válaszolja a kérdését. Az érv azért hatásos, mert egy kimondatlan előfeltevés van mögötte. Ezt az előfeltevést valamiért nem szokták altételként megnevezni (vagy mert fel sem ismerik, hogy ott van, vagy annyira inherensnek tartják, hogy nem érzik szükségesnek, hogy megnevezzék). Enélkül az altétel nélkül az ítélet azonban összeomlik. A kimondatlan premissza (melyet sok keresztény is igaznak gondol!) a következő: „Ha Isten valóban adott nekünk isteni könyveket, akkor a keresztények azonnal és egyetemesen egyetértettek abban, hogy melyek ezek a könyvek, és nem volt köztük ettől eltérő vélemény.” Vagyis ha tényleg Isten lett volna a kánon kialakulása mögött, ő nem úgy csinálta volna (vagy nem engedte volna, hogy úgy történjen), ahogy történt. Isten olyan mechanizmust használt volna, mely garantálja, hogy az egész kereszténységben az első pillanattól teljes bizonyosság legyen a kánon egészével kapcsolatban.

Kruger szerint ez a kimondatlan előfeltevés teszi a diverzitásra épülő érvet hatásossá. Azért nem is próbálják cáfolni, mert szinte mindenki egyetért ezzel az előfeltevéssel. Keresztények különösen sérülékenyek a kanonikus diverzitás érvvel szemben, mert ők azok, akik a leginkább magukénak érzik a kimondatlan altételt. Az átlagos hívő meglepődik és megbotránkozik, amikor megtudja, hogy voltak nézeteltérések a kánon körül. A Dan Vinci-kód pusztító ereje is részben ezzel magyarázható. A gond elsősorban az, hogy az előfeltevéseinket és a kánonnal kapcsolatos elvárásainkat soha nem tisztázzuk. Ez át is vezet Kruger következő pontjához.

Okok arra, hogy miért számítsunk kanonikus diverzitásra

Kruger hangsúlyozza, hogy éppen arra kellene számítanunk a kánonnal kapcsolatban, hogy a korai keresztények között voltak nézetkülönbségek. Az nem volt szükségszerű, hogy jelentős viták alakuljanak ki, de önmagában a diverzitás nem meglepő, sőt, nagyon is életszerű. Kruger négy lehetséges okot említ arra, hogy miért számítsunk valamiféle kanonikus diverzitásra az első századokban. Az okokat annak a hitnek a fényében fogalmazza meg, amit az Újszövetség könyveiben találunk.

Először is, Isten úgy döntött, hogy normális történeti csatornákon keresztül bocsátja népe rendelkezésére könyveit. A Biblia nem egyetlen könyv, nem is egy szerző tollából származik, és nem is egy történelmi időpontban született. A Biblia sok könyvből áll, melyek különböző történelmi korszakokban, különböző földrajzi helyszíneken, különböző emberek által íródtak. A keresztények nem olyan könyvben hisznek, mint a Mormon könyve, mely állítólag aranytáblákon érkezett egyenesen Moróni angyaltól. Ha a Biblia könyvei normális történeti csatornákon keresztül adattak Isten népének, akkor természetes, hogy egyes könyvek az egyik földrajzi helyszínen hamarabb váltak ismertté, mint más helyszíneken, hiszen a könyvek elterjedése is része a normális történeti folyamatoknak. Ez pedig ugyanilyen természetes módon azt is jelenti, hogy egyes könyvekkel kapcsolatban könnyen kialakulhattak viták és nézeteltérések. Isten választhatott más módot is arra, hogy az Újszövetség létrejöjjön, de ha történeti csatornát használt erre, akkor időre volt szükség a kánon megszilárdulásához.

Másodszor, Jézus és az apostolok figyelmeztettek arra, hogy lesznek hamis tanítók Isten népe körében (pl. 2Pt 3,2). Miért gondolnánk, hogy éppen a kánon határai kapcsán ne lennének hamis tanítások? Miért csak Jézus személye, istensége, megváltó munkája vagy más hasonló témák esetében lehetnének hamis tanítások, miért ne lehetnének hamis tanok a Szentírás könyvei kapcsán is? Ha igaz, hogy az egyházban mindig lesznek hamis tanítók, és erre már Jézus és az apostolok is felhívták a figyelmet, Kruger szerint éppen arra kell számítanunk, hogy a korai egyházban a kánon körül is voltak téves gondolatok és félrevezető tanítások. Tehát viták és nézeteltérések is.

Harmadszor, és ez kapcsolódik az előző okhoz, szellemi erők is támadják az egyházat. Ha a keresztények valóban gonosz erők támadásai alatt élik az életüket, ahogy például az Efézus 6 hangsúlyozza, teljesen logikus, hogy ennek a támadásnak része a kánon körüli zavarkeltés és vita is. Gondoljuk meg. Amennyiben a kanonikus diverzitás érvet Jézus személyére alkalmaznánk, az valahogy így hangozna: „Ha Jézus valóban Isten Fia volt, akkor mindenki azonnal felismerte volna ezt és imádta volna őt. Mivel sokan máshogyan látták őt és elutasították a kijelentéseit, Jézus nem lehetett az Isten Fia.” Senki nem érvel így Jézussal kapcsolatban. Ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy miért hiszünk Jézus isteni voltában, ha annyian vitatták ezt az első században, többek között azt válaszolnánk, hogy az Isten Fiával szemben sokféle ellenséges erő lépett fel. Amennyiben az újszövetségi könyvek Istentől vannak, Kruger szerint teljesen érthető, hogy gonosz erők megpróbálnak zavart kelteni a könyvek körül.

Negyedszer, azért számítsunk kanonikus diverzitásra, mert nem mindenki volt keresztény, aki kereszténynek mondta magát. Kruger ezzel rámutat a kánon körüli tudományos érvek egyik legsérülékenyebb pontjára. Attól, hogy bizonyos csoportok magukról azt állították, hogy keresztények, nem feltétlenül voltak azok. Ha nem mindenki volt keresztény, aki annak mondta magát, a kánonnal kapcsolatos nézeteltérések jelentős része valójában nem a keresztények közötti nézeteltérés volt. Maga az Újszövetség mondja ki több helyen, hogy nem mindenki Jézus követője, aki az ő nevét veszi magára. Egyes magukat kereszténynek mondó csoportok kánonja különbözhetett a valódi keresztények kánonjától. Miért gondolnánk például a valentiniánusokról, hogy keresztények voltak, mikor szinte egyetlen kérdésben sem egyezett a véleményük a keresztények tanaival? A valentiniánusok saját könyvgyűjteménnyel rendelkeztek. Vajon ez azt jelenti, hogy a keresztények között voltak nézeteltérések, vagy inkább azt, hogy a valentiniánusok és a keresztények között voltak nézeteltérések?

Tegyük fel – mondja Kruger –, hogy odajön hozzánk valaki és azt mondja: „Úgy tűnik, a keresztények manapság nem tudnak egyetérteni az Újszövetség könyvei kapcsán.” Furcsán néznénk az illetőre, hiszen úgy tudjuk, hogy az újszövetségi kánon könyvei kapcsán viszonylag régóta elég stabil konszenzus van a keresztények között. Tegyük fel, hogy az illető így folytatná: „Ti azt mondjátok, hogy egyetértetek a kánon könyveivel kapcsolatban, de ott van az utca végén a mormon egyház, amelyik hisz a Mormon Könyvében, ti viszont nem. Nyilvánvaló, hogy a keresztények nem értenek egyet a kánon határaival kapcsolatban.” Erre nem azt válaszolnánk, hogy „Tényleg, igazad van!”, hanem inkább tiltakoznánk, és azt hangsúlyoznánk, hogy bár a mormonok kereszténynek nevezik magukat, nyilvánvaló, hogy nem azok.

Az előbb felsorolt négy ok Kruger szerint cáfolja a kanonikus diverzitás kimondatlan premisszáját, enélkül a premissza nélkül az érv viszont összeomlik. A diverzitás tényéből nem következik, hogy a kezünkben lévő kánon ne lehetne Istentől.

Miféle diverzitásról van szó valójában?

Kruger véleménye az, hogy a sokféleséget igencsak eltúlozzák a kanonikus diverzitás érv hívei. Tehát nem csak az a probléma Bauer, Ehrman, Pagels, Koester és kollégáik tézisével, hogy az érv kimondatlan premisszája téves, hanem az is, hogy a ténylegesnél nagyobbnak mutatják a kánonnal kapcsolatos nézeteltéréseket.

Bauernek igaza volt abban – ismeri el Kruger –, hogy a korai kereszténység nem volt mindenben egységes. Egyértelmű, hogy az első évszázadokban voltak nézeteltérések és különböző vélemények. Sőt, léteztek egymástól elkülönülő csoportok is, mint az ebioniták vagy Marcion hívei. Éppen az teszi a keresztényeket manapság különösen védtelenné a kanonikus diverzitás érvvel szemben, ha nem ismerik el az első évszázadokban jelen lévő vitákat. Az érv hívei azonban Kruger szerint az ellenkező hibát vétik, amikor eltúlozzák ezeknek a vitáknak a jelentőségét és nagyságát. A sokszínűség egyáltalán nem volt olyan meghatározó, mint ahogy Bauer, Ehrman és mások állítják. Kruger ezt azzal igyekszik alátámasztani, hogy megvizsgálja a kanonikus diverzitás érv híveinek a diverzitás kimutatására alkalmazott két fő stratégiáját.

Az első stratégia az, amikor rámutatnak arra a tényre, hogy a korai keresztények használtak apokrif könyveket. Geoffrey Hahneman például megállapítja, hogy a második századi keresztények más evangéliumokra is utalást tesznek a négy kanonikus evangéliumon kívül. Kruger ezt nem is vitatja. Hahneman következtetését azonban igen. Hahneman szerint a második századi keresztények nem utaltak volna apokrif evangéliumokra, ha a négy evangélium kanonikus volta már megszilárdult volna. Kruger vitatja a logikai kapcsolatot az állítás és a következtetés között.

Úgy tűnik, Hahneman abból az előfeltevésből indul ki – noha ezt ő maga sehol nem mondja ki –, hogy ha a korai keresztények elfogadtak bizonyos könyveket kanonikusnak, onnantól semmilyen formában nem hivatkoznak más könyvekre ezeken a könyveken kívül. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz. Tudjuk például, hogy a második században létezett még egyfajta szájhagyomány Jézus mondásaiból, és ezeket a mondásokat az egyházatyák használták is az érvelésükben. Az egyházatyák hivatkoztak apokrif evangéliumokra Jézus életének egy-egy eseményével kapcsolatban is. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ezeket az evangéliumokat egyenértékűnek tartották volna azokkal az evangéliumokkal, melyekre szentírásként tekintettek.

Kruger szerint hasonló zavar érződik Harry Gamble érvelésében, amikor Szerapion antiókhiai püspökre hivatkozik. Szerapion a rhosszuszi gyülekezetnek írt levelében Péter evangéliumát ajánlja olvasásra, majd később, amikor megtudja, hogy az evangéliumban doketista elemek vannak, visszavonja ajánlását. Gamble szerint az eset azt mutatja, hogy Szerapion idejében még nem alakult ki a négy evangélium kizárólagos normatív szerepe. Kruger szerint ez téves következtetés. Szerapion sehol nem mondja, hogy Péter evangéliumát szentírásnak vagy kanonikus evangéliumnak tartaná. Különbség van aközött, amikor egy közösség egy evangéliumot olvas, és aközött, amikor egy közösség egy evangéliumot szentírásként olvas. Egyáltalán nem valószínű, hogy Szerapion szentírásnak tartott volna egy olyan evangéliumot, amit tévedésből úgy ajánlott, hogy előtte még csak nem is olvasta!

A korai egyház két óriása – Alexandriai Kelemen és Origenész – további cáfolatát adja az első stratégiának. Mindkét egyházatya széles olvasottsággal és kiváló intellektussal rendelkezett. Martin Hengel szerint Kelemen időnként szeretett is felvágni tudásával, ezért írásaiban rengeteg forrásból idéz, többek között apokrif evangéliumokból és bizonytalan hátterű szerzőktől. Ezzel együtt Kruger hangsúlyozza, hogy Kelemen teljesen egyértelműen és félreérthetetlenül beszélt arról, hogy az egyház négy (és csakis négy) evangéliumot fogadott el szentírásként: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát. Tehát Kelemen példája éppen azt támasztja alá, hogy az apokrif iratokra való hivatkozás és a kanonikus könyvek megkülönböztetése egyáltalán nem zárja ki egymást.

Origenész Kelemenhez hasonlóan rengeteg nem-kanonikus szöveget használt az érveihez, többek között Péter evangéliumát és a Héberek evangéliumát. Azonban Origenész is – mint Kelemen – világossá teszi, hogy csak négy kanonikus evangélium van. Sőt, Origenész azt is leszögezi, hogy az egyházban a négy evangélium kizárólagos tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Ennek fényében megdöbbentő, hogy Hahneman éppen Kelement és Origenészt nevezi meg bizonyítékként arra, hogy a korai egyház nem csak négy evangéliumot tekintett kanonikusnak. Kelemen és Origenész ennek homlokegyenest az ellenkezőjét állította. Az apokrifek használata a kánon egyértelmű határai mellett történt.

A második stratégia a kanonikus diverzitás kimutatására az, amikor a kanonikus könyvekkel kapcsolatos nézeteltérésekre hivatkoznak. Valójában nagyon magasra teszik a lécet, hiszen a stratégia lényege az, hogy ha valahol ki tudnak mutatni az ismert kánontól való bármiféle eltérést, azt a kánonnal kapcsolatos egyetértés cáfolatának tekintik. Hahneman például arra hivatkozva veti el a négy evangélium kanonikus voltát, hogy egy Római Gaius nevű harmadik századi teológusra emlékeztet, aki János evangéliumát állítólag Cerinthus művének tartotta, és ezért elvetette. De vajon helyes egyetlen konszenzustól eltérő nézet miatt elvetni az általános konszenzust a kánonnal kapcsolatban? Életszerű Hahnemann megközelítése?

Az eltérő vélemények felnagyítása más területen is megmutatkozik. A korai egyházatyák például nyíltan beszéltek arról, hogy vannak vitatott könyvek a kánonban. Origenész például János második és harmadik levelével kapcsolatban mondja, hogy „nem mindenki tartja ezeket eredetinek”. Hahneman az idézetet arra használja, hogy ezen keresztül a kánon általános elfogadottságának hiányára mutasson rá, de nem veszi észre, hogy az idézet valójában éppen az ellenkezőre bizonyíték, vagyis hogy a keresztények között majdnem mindenki eredetinek tartja ezeket, beleértve őt magát is! Félrevezető tehát Origenész mondatát a kánon elfogadottságának cáfolataként használni. A mondat Kruger szerint legfeljebb azt támasztja alá, hogy az egyház némely szegletében voltak, akik különvéleményt fogalmaztak meg (amiben egyébként nincs semmi meglepő).

A kanonikus diverzitás tézissel szembeni legfőbb érv

Kruger a végére hagyta a kanonikus diverzitás tézisével szembeni legfontosabb érvet. A legfőbb érv Ehrman, Pagels, Koester, Hahneman és mások tézisével szemben a magkánon léte a második század első felében. Köztudott, hogy egészen korán létezett a kanonikus könyveknek egy gyűjteménye, mely magában foglalta a négy evangéliumot, Pál leveleit (legalább tizet, de talán mind a tizenhármat is), és még néhány könyvet (1 Péter, 1 János, és talán a Jelenések). Kruger John Barton oxfordi tudóst idézi: „Az általunk ismert Újszövetség nagy központi magját lenyűgözően hamar a keresztények fő tekintélyforrásának tartották.” Számos történeti bizonyíték támasztja alá Barton állítását, melyekre Kruger idő hiányában már csak utalást tesz (Muratori-töredék, Iréneusz, Alexandriai Kelemen, Jusztinosz stb.).

Ha legkorábban a második század első felében létezett már egy magkánon, melyhez az Újszövetség nagy része tartozott, a tényből két fontos következtetést leszűrhetünk. Először is, a kánon körüli nézeteltérések csak néhány könyvről szóltak. Ez kiveszi a szelet a kanonikus diverzitás érv vitorlájából. Az érv hívei azt a benyomást keltik, mintha a korai kereszténységben minden mozgásban lett volna, szinte semmivel kapcsolatban nem lett volna egyetértés, a különböző csoportok háborúztak a könyvek felett, és még a kánon magjához tartozó iratokat is vitatták. A bizonyítékok azonban egyáltalán nem ezt támasztják alá. Máté, Márk, Lukács és János evangéliumával kapcsolatban nem volt soha semmilyen érdemleges vita. Az Újszövetség 27 könyve közül 22-23 kapcsán szinte egyáltalán nem volt vita. Az összes vita, amiről hallani lehet, az Újszövetség perifériáján lévő néhány könyv körül alakult ki. (Kruger nem az inspiráció tekintetében nevezi ezeket periférikus könyveknek, hanem abból a szempontból, hogy ezek rövidebb és kevésbé ismert könyvek voltak, ezért lassabban váltak általánosan elfogadottakká.)

Másodszor, ha létezett az Újszövetségnek egy magkánonja, akkor a korai kereszténység teológiai irányvonala jóval azelőtt eldőlt, hogy a periférikus könyvekkel kapcsolatos viták megoldódtak volna. Ez hihetetlenül fontos tény, amikor Bauer tézisét vizsgáljuk. Bauer tézisének lényege az, hogy a korai kereszténységnek nem volt egyértelmű teológiai iránya. Az egyik csoport azt gondolta, hogy Jézus csak ember volt, a másik csoport Jézust Istennek tartotta, az egyik kereszténység ezt hitte, a másik azt, a harmadik amazt. Azonban ha a négy evangélium, Pál levelei és még néhány könyv kezdettől a kánon vitathatatlan részének számított, a korai kereszténység teológiai iránya nem volt bizonytalan. Ezen nem tudott változtatni, hogy mit döntenek végül Júdás leveléről vagy Péter második leveléről. Krisztus személye, váltságműve, az üdvözülés feltételei és hasonló lényegi teológiai kérdések világos megfogalmazást kaptak a magkánonban.

A kanonikus diverzitás érv tehát lényegesen kevesebbről szól, mint azt a képviselői állítják. A nézetkülönbségek szinte kizárólag a kánon rojtos széleivel kapcsolatosak, nem érintik a kereszténység teológiai irányát eldöntő és meghatározó magkánont. Persze nem lényegtelen, hogy végül az Újszövetség szélei sem maradtak rojtosak, hiszen az egyház egyetértésre jutott a könyvek kanonikus voltát illetően, de a kánon periférikus könyveivel kapcsolatos véleménykülönbségek tétje lényegesen kisebb volt, mint amilyen jelentőséget a diverzitásból a kánonnal szemben érvet kovácsoló tudósok tulajdonítanak nekik.

***

A sorozat első három része itt olvasható:

A kánon definíciója: kizárólagos vagy többdimenziós?

Az újszövetségi kánon eredete: késői fejlemény?

Az Újszövetség kéziratai: a kánonra nyíló ablakok?

10 hozzászólás a “A kánon rojtos széle: miért voltak egyáltalán viták?” bejegyzéshez

  • L.Nazo says:

    Köszönöm Ádám ezt a kis sorozatot.
    Rendkívül fontosak és hiánypótlóak ezek a kis tanulmányok. A sola Scriptura elvében elengedhetetlen a kánon megbízhatóságában való meggyőződés Ezt az apológikus élű jegyzeteid mindenképpen erősítik.

  • Spectator says:

    Semmi új a nap alatt:még egy kísérlet a Biblia hitelességének és
    megbízhatóságának a megkérdőjelezésére,a Biblia tekintélyének
    aláásására.Ahogy olvastam ezt a kitűnő kis tanulmánysorozatot
    Spurgeon egy mondása jutott az eszembe amit ő több mint száz
    évvel ezelőtt mondott,de úgy hiszem ma is nagyon aktuális:
    “Semmi új nincs a teológiában-kivéve a tévtanításokat.”

  • tónibácsi says:

    A témába vágó előadás Sipos Ete Álmos bácsitól:
    http://www.parokia.hu/publikacio/cikk/302/

  • upv says:

    “A korai egyház két (gnosztikus) óriása – Alexandriai Kelemen és Origenész.” Az Ördög aknaásó munkásai.

  • Szabados Ádám says:

    Ez elég erős vélemény. Mi mondatja ezt veled?

  • upv says:

    Válaszoltam, de úgy látszik nem ment el.

  • Szabados Ádám says:

    Nem találkoztam a rendszerben a válaszoddal. Ha megvan még neked valahol, próbáld meg újra elküldeni.

  • upv says:

    Jól van kedves Ádám. Nincs szándékom vitába elegyedni. Csak pár történelmi tudnivalót közlök és gyorsan elhúzom a csíkot. Alexandria már a korai kezdetektől – és itt a keresztyénség kezdeteire gondolok – egy gnosztikus fészekké vált. Már Origenész kiherélése is jól mutatja milyen talajú közegben nevelkedett fel. Univerzális megmentésű teológiája szintén gnosztikus talajra és közegre vall. A káté iskolát sem ő alapította, még csak nem is előde, Athénból való Kelemen (később vált Alexandriai Kelemenné), de valószínű még ennek előde sem, a filós Panthanász.

  • upv says:

    Jól van kedves Ádám. Nincs szándékom vitába elegyedni. Csak pár történelmi tudnivalót közlök és gyorsan elhúzom a csíkot. Alexandria már a korai kezdetektől – és itt a keresztyénség kezdeteire gondolok – egy gnosztikus fészekké vált. Már Origenész kiherélése is jól mutatja milyen talajú közegben nevelkedett fel. Univerzális megmentésű allegorikus teológiája szintén gnosztikus talajra és közegre vall. A káté iskolát sem ő alapította, még csak nem is előde, Athénból való Kelemen (később vált Alexandriai Kelemenné), de valószínű még ennek előde sem, a filós Panthanász. Az hogy elfogadták az Ószövetségi héber iratokat, azt mutatja, hogy a legmérsékeltebb gnosztikus irányhoz tartoztak. Csakhogy egyik mesterkedésük az volt, hogyan tudnák azonosítani a keresztyén tanokat bizonyos akkori divatos pogány vallási filozófiákkal. Az isteni ihletést úgy képzelték el mint egy két ágú fát, az egyik ágán héber gyümölcsök (a próféták írásai), a másik ágán a pogány nemzetek gyümölcsei (filozófusok írásai).

  • Szabados Ádám says:

    upv, köszönöm a kommentedet. Abban egyetértünk, hogy Kelemen és Origenész írásaiban vannak igencsak problémás gondolatok. Ilyen például Origenész univerzalizmusa vagy Kelemen kulturális elitizmusa. Azt azonban vitatom, hogy akár Kelemen, akár Origenész gnosztikus lett volna, az alexandriai iskoláról pedig ezt semmiképpen nem lehet általánosságban kijelenteni. Erős kölcsönhatás volt az alexandriaiak és a görög filozófia között, de Alexandriai Kelemen például a hellén vallási kultúra erőteljes és biblikus bírálatát fogalmazza meg Protreptikosz c. könyvében, helyreigazítja Plátónt is. Kelemen időnként gnosztikusnak nevezte magát, de Kelemen-kutatók ezt inkább retorikai fogásnak tartják: valóban gnosztikus ellenfeleivel szemben azt akarta mutatni, hogy orthodox keresztényként ő van az igazi ismeret (gnózis) birtokában. Origenész sem volt gnosztikus. Ő az egyik legkorábbi szerző, akiről tudjuk, hogy határozottan megkülönböztette a kanonikus könyveket a gnosztikus iratoktól. Origenész – Kelemenhez hasonlóan – felhasználta a plátóni filozófia kategóriáit apologetikai célokra, és időnként valóban túl messzire ment, bibliai elkötelezettsége azonban megkérdőjelezhetetlen. Azt tehát továbbra is nagyon erős állításnak tartom, hogy Kelemen és Origenész az Ördög aknaásó munkásai lettek volna.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum