A keresztények – a valódi keresztények – C. S. Lewis szerint nem rendes emberek, hanem új emberek. Orbitálisan nagyot csalódunk a kereszténységben, ha azt feltételezzük, hogy a keresztények mindig rendesebbek nem keresztény felebarátaiknál. Nem mindig azok. Sőt, valljuk be, a keresztények néha kellemetlenebb, rosszabb „minőségű” emberek, mint a nem keresztények. Ezért is fordultak Jézushoz. A gazdagoknak nehéz bemenni az Isten országába, és bizonyos értelemben a rendes embereknek is, mert ők megvannak magukkal. Jézus nem az igazakért jött, hanem a betegekért, úgyhogy ne csodálkozzunk, ha Jézus körül nem a rendes emberek gyülekeznek, hanem a szétcsúszott, rossz énképpel és kellemetlen szokásokkal küszködő, aszociális vagy éppen kodependens, megbízhatatlan, kiegyensúlyozatlan és kibírhatatlan emberek. Legalábbis az átlagnál több ilyen.

Keresztény vagyok (Szent István Társulat, 1993) c. könyvében Lewis azt írja, hogy két dolognak mégis igaznak kell lenni a valódi keresztények esetében: 1) minden keresztény rendesebb lesz, mint ugyanaz a személy lenne, ha nem volna keresztény; 2) mindenki, aki keresztény lesz, rendesebb lesz, mint korábban volt. „A keresztény Bates kisasszonynak lehet élesebb nyelve, mint a nem keresztény Dick Firkinnek. Ez önmagában véve még nem árulja el, hogy hatékony-e a kereszténység. A kérdés az, hogy milyen lenne Bates kisasszony nyelve, ha nem lenne keresztény, és milyen lenne Dické, ha keresztény lenne. Bates kisasszonynak és Dicknek különböző természeti okok és a kezdeti nevelésük következtében van egy bizonyos vérmérséklete. A kereszténység azt hirdeti, hogy ha az érintettek hozzájárulnak, mindkettőjük vérmérsékletét új irányítás alá veszi.” (193)

De a lényeg Lewis szerint nem is ez. Ha keresztényként Bates kisasszony rendes emberré válna, és minden ennyiben maradna, „úgy tűnne, mintha Krisztus egyetlen célja az lett volna, hogy Bates kisasszonyt arra a szintre emelje, amelyen Dick már hosszú ideje volt. S tulajdonképpen eddig úgy beszéltünk, mintha Dicknél minden teljesen rendben volna; mintha a kereszténység olyasvalami lenne, amire csak a rossz embereknek van szüksége, a rendesek megvannak nélküle is; mintha a ’rendesség’ volna minden, amit Isten megkíván. Ez azonban végzetes tévedés. Az igazság az, hogy Isten szemében Dick Firkin minden porcikájának éppen úgy szüksége van a ’megmentésre’, mint Bates kisasszonyénak.” (193-4) A rendesség célnak igencsak kevés.

Krisztus nem rendes emberré tesz bennünket, hanem új emberré. „Ugyanis a puszta javulás még nem megváltás, bár a megváltás mindig jobbá teszi az embereket még itt és most is, és végül oly mértékben fogja megjavítani őket, hogy azt el sem tudjuk képzelni. Isten azért lett emberré, hogy az embereket gyermekeivé tegye; nem csak azért, hogy a régi fajta embereket megjavítsa, hanem hogy újfajta embert teremtsen. Ez nem olyan, mint amikor egy lovat megtanítunk egyre jobban ugrani, hanem mint amikor egy lovat szárnyas, táltos paripává alakítunk át. Persze, ha egyszer szárnyakat kap, olyan kerítések, akadályok fölött fog átröpülni, amelyeket sohasem tudott volna átugrani, s így felül fogja múlni a közönséges lovakat a versenyben. Lehet azonban közben egy olyan időszak, amikor szárnyai még csak nőnek, s még nem tudja az előbbieket megtenni; s ebben a szakaszban, vállain a kinövésekkel, amelyekről még ránézéssel senki sem tudja megmondani, hogy egykor szárnyakká lesznek, talán még külső megjelenése is esetlen lesz.” (198-9)

És hogy miben áll leginkább a különbség a rendes és az új emberek között? A rendes emberek természetes énjüket veszik kiindulási pontnak, és úgy próbálnak jók lenni. Az a törekvésük, hogy a természetes vágyak és az erkölcsi követelmények között egészséges egyensúlyt teremtsenek. Olyanok, mondja Lewis, mint a tisztességes adófizető polgár, aki „rendben megfizeti az adót, de azért erősen reméli, hogy még fog maradni elég ahhoz, hogy megélhessen.” (180) „Amíg ily módon gondolkodunk, az alábbi két következmény közül az egyik vagy a másik valószínűleg be fog következni. Vagy abbahagyjuk, hogy megpróbáljunk jók lenni, vagy igazán nagyon boldogtalanok leszünk. Ugyanis félreértés ne essék: ha igazán megpróbáljuk kielégíteni a természetes énnel szemben támasztott valamennyi követelményt, akkor nem fog elegendő maradni a megélhetésre. És természetes énünk, amely így minden alkalommal csak senyved, korlátok közt kínlódik és aggodalmaskodik, egyre bosszúsabb lesz. Végül vagy nem próbálkozunk többé azzal, hogy jók legyünk, vagy olyan emberré válunk, aki azt mondja, hogy ’másokért él’ – de ezt elégedetlenkedve, zsörtölődve teszi –, mindig azon csodálkozik, hogy miért nem veszik ezt mások még jobban észre, és mindig mártírt csinál magából. S ha egyszer ilyenné válunk, akkor sokkal nagyobb nyűgöt fogunk jelenteni mindenki számára, akinek velünk kell élnie, mint akkor, ha őszintén önzők maradtunk volna.” (180-1)

„A keresztény út más: nehezebb és könnyebb. Krisztus ezt mondja: ’Adjátok nekem egész magatokat! Nem akarok ennyit és ennyit az időtökből, pénzetekből, munkátokból: én benneteket akarlak. Nem azért jöttem, hogy kínozzam természetes éneteket, hanem azért, hogy megöljem azt. A félmegoldások nem jók. Nem akarok itt vagy ott levágni egy-egy ágat, hanem az egész fát akarom kivágni. Nem akarom a fogat tömni, fúrni vagy koronázni, hanem ki akarom húzni. Adjátok át nekem egész természetes éneteket, minden vágyatokat, akár ártatlannak, akár őrültnek gondoljátok őket, teljes egészében. Új ént fogok adni nektek helyette. Valójában Magamat fogom nektek adni; az én akaratom lesz a tiétek.” (181)

„A legborzasztóbb, a csaknem lehetetlen abban áll, hogy adjuk át egész énünket Krisztusnak, minden vágyunkkal és elővigyázatosságunkkal. De ez még mindig sokkal könnyebb, mint amit ehelyett megpróbálunk mindnyájan tenni. Ugyanis azzal próbálkozunk, hogy ’saját magunk’ maradjunk, hogy a személyes boldogságot tekintsük életünk nagy céljának, és ugyanakkor mégis ’jók’ legyünk. Mindnyájan megpróbáljuk, hogy agyunkat és szívünket saját útjára engedjük – pénzre, élvezetre vagy érvényesülésre koncentrálva –, és ennek ellenére azt reméljük, hogy tisztességesen, szemérmesen és alázatosan tudunk viselkedni. Pedig Krisztus éppen arra figyelmeztetett bennünket, hogy ezt nem tudjuk megtenni. Mint Ő mondotta: a bogáncs nem terem fügét. Ha olyan föld vagyok, amely csak fűmagot tartalmaz, nem teremhetek búzát. Ha búzát akarok teremni, a változásnak mélyebbre kell hatni a felületnél. Az kell, hogy felszántsanak és újra vessenek.” (182)

Lewis szerint akkor lehetünk új emberekké, ha feladjuk énünket. „Úgyszólván ’vakon’ kell eldobnunk magunktól. Krisztus igazi személyiséget fog adni ehelyett: de nem ezért kell Hozzá mennünk. Amíg csak saját személyiségünkkel törődünk, addig egyáltalán nem Feléje tartunk. Az lesz a legelső lépés, ha megpróbálunk teljesen elfelejtkezni énünkről. Igazi, új énünk (amely Krisztusé és a mienk, és éppen azért a mienk, mert az Övé) addig nem jön el, amíg azt várjuk. Csak akkor jön el, ha Őt várjuk. Különösen hangzik, ugye? Pedig mint tudjuk, ugyanez az elv érvényes sokkal hétköznapibb dolgokra is. A társadalmi életben például mindaddig nem teszünk jó benyomást másokra, amíg fel nem hagyunk azzal, hogy azon törjük a fejünket, milyen benyomást is akarunk tenni. Még az irodalomban és a művészetben sem lesz soha senki sem eredeti, ha az eredetiséggel vesződik; míg ha egyszerűen megpróbáljuk megmondani az igazat (semmit sem törődve azzal, hogy milyen gyakran mondták már meg korábban), tíz esetből kilencszer eredetiek leszünk, anélkül, hogy akár észrevettük volna. Ez az elv végigmegy az egész életen, elejétől végig. Engedd át magad, és megtalálod igazi énedet! Veszítsd el életedet, és megmented azt! Vesd alá magad a halálnak, törekvéseid és kedvenc vágyaid halálának minden áldott nap, és egész tested halálának a legvégén: vesd alá magad lényed minden rostjával és örök életet fogsz találni. Ne tarts semmit vissza! Semmi sem lesz igazán a tiéd, amit el nem ajándékoztál. Semmi nem fog föltámadni a halálból, ami meg nem halt benned. Ha magadat keresed, hosszú távon csak gyűlöletet, kétségbeesést, haragot, romlást és pusztulást fogsz találni. De ha Krisztust keresed, meg fogod Őt találni, és vele együtt mindent ráadásul.” (207-8)

4 hozzászólás a “C. S. Lewis rendes emberekről és új emberekről” bejegyzéshez

  • Miklós says:

    Ez egy nagyon izgalmas téma. Különösen azt a kérdést tekintve, hogy mit jelent új embernek lenni. Új ember ugyanabban a vonatkoztatási rendszerben, ugyanazon standard-ek szerint? Ugyanazon értékrend szerint csak más arányokkal?
    “Mert ami az emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos.”
    Isten értékrendje más, mint a világ értékrendje. Ennek pontos értelmezése nélkül nem igazán lehet definiálni a krisztusi karaktert.
    Minél több az átfedés, annál langyosabbak vagyunk. Minél több a különbség annál inkább előtérbe kerülnek a konfliktusok, ahogy azt az ApCsel-ből igen jól láthatjuk.
    A Róm 13, vagyis a társadalmi rend fenntartása, egy átfedés. De vajon ezen kívül mennyiben azonos a jelenleg ismert világunk és Isten értékrendje? Mennyiben mérjük a rendest és a jót ugyanazon standard szerint?
    “Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.”

  • Elanor says:

    Nagyon bátorító ezt olvasni, köszönöm! 🙂

  • H28 says:

    Ezen sokat tépelődtem én is. Lényegében ugyanerre jutottam. Jó volt a megerősítés.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum