„Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.” (Préd 1,11) Ez elsőre cefetül lehangoló jóslat. Igazából másodikra is. Sőt, azt hiszem, ezeket a szavakat semmi nem tudja számomra elfogadhatóvá tenni. Hacsak nincsen még valami, valami több, ami felülírja Qoheleth rezignált bölcsességét. Mondjuk egy nap, amikor Isten megítéli a tetteinket (Préd 12,14). Qoheleth szerint Isten tárta az emberi értelem elé az örökkévalóságot, hogy bajlódjon vele. Ezért nem tudjuk elfogadni az elmúlást. Veszettül reménytelen érzés arra gondolni, hogy az utókor emlékezetéből ugyanúgy ki fogok esni, mint ahogy nem emlékszik már senki az ükapámra sem. Elődeim múltőrző szokásainak köszönhetően a családi krónikákban szerepel ugyan adatként, de ennek szerintem semmi jelentősége nincs. Hiszen az emberek ezeket a krónikákat nem olvassák. Vagy ha igen, akkor sincs ennek jelentősége. Az ükapám ma néhány érdektelen adat. Én is az leszek.

De honnan is jutott ez most az eszembe? Kézdy György tragikus halála kapcsán. Az ATV-n Rónai Egon beszélgetett a színészről az idősödő Tordy Gézával (tudja még valaki, hogy ki ő?) és a még nála is láthatóan megvénültebb Horváth Ádámmal, a Szomszédok filmsorozat rendezőjével. Rónai Egon rögtön egy húsbavágó kérdéssel kezdte a stúdióbeszélgetést: „Mennyire múlandó az emlékezet? (…) A múlandóság a színészvilágban a feledést is jelenti?” Horváth Ádám múltba révedő, kissé riadt szemekkel, igencsak letörve válaszolta: „Garas Dezső – Isten nyugosztalja – járt be tanítani a főiskolára, és megkérdezte az egyik színészosztályban, hogy Básti Lajos, és fogalmuk nem volt, hogy ki az. Ami elég borzasztó. Ami elég borzasztó…” Tényleg az. Básti Lajosra nem emlékeznek?! Ha ő kikopott a köz (mit a köz, a fiatal kollégák!) emlékezetéből, vajon emlékezni fog-e az utókor Kézdy Györgyre? Vagy Tordy Gézára? Vagy Horváth Ádámra? Nem valószínű. Ha néhányan mégis emlékeznek majd, annak sem lesz semmi jelentősége. Előbb-utóbb őket is elfelejtik.

Közben olvasom Németh Gyula ny. református esperes könyvét az iszkaszentgyörgyi református gyülekezet és iskola történetéről. Gyula bácsi a saját példányát adta kölcsön, hogy amikor visszaviszem neki, beszélgessünk a könyv tartalmáról. Gyula bácsi maga az emlékezés. Amikor nála vagyok, könyvek nyílnak meg, szavak kelnek életre, holtak támadnak fel. A könyvében kronologikus sorrendben ismerteti az iszkaszentgyörgyi gyülekezet lelkészeit. Nagyszerű korrajz, érdekes és inspiráló dokumentáció, de mindegyik lelkész adatai kapcsán ott motoszkált bennem egy kellemetlen gondolat. Vajon sikerült Gyula bátyánknak kiemelnie ezeket a szolgálókat a teljes feledés homályából? Meg tudja tenni ezt egy helytörténeti monográfia? Az életük biztosan több volt annál a néhány adatnál, amit a levéltárakból össze lehetett kaparni róluk. És ők még viszonylag jól jártak. Hány és hány lelkész volt, akiket tisztességgel eltemettek, az emlékük mégis jeltelen sírban fekszik, összedrótozva, arccal a föld felé! Hány és hány szolgáló ma legfeljebb egy életrajzi adat valamelyik levéltár dohos pincéjében! Vagy még az sem. Érdemes azért törni magunkat, hogy az emlékünk majd legjobb esetben is csak egy papíron korhadó fakereszt legyen?

Ha azért élünk, hogy az utókor emlékezzen ránk, kimondhatatlanul fájdalmas a Prédikátor summázata: „Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.” Na ezt végiggondolva van az, hogy szorosan magamhoz ölelem a keresztény reménységet. Az egzisztencialista filozófia szerint az élet legnagyobb kérdése az, hogy miért ne fejezzük be előbb. Mint Kézdy György. Fiatalon, amikor az elmúlás perspektívája teljes súlyával rám nehezedett, megkísértett engem is ez a gondolat. Tordy Géza szerint azok a bölcsebbek, akiket nem foglalkoztat a megmaradni akarás gondolata. Szerintem ez ostobaság. Lehet, hogy a negyedik x-nél járva is a zöldfülűek közé tartozom, de én soha nem tudtam kizárólag a mának élni. A megmaradás gondolata csak azért nem nyomaszt már, mert a keresztény reménység kiemelt a reménytelenség e borzalmas szorításából. Hatalmas szabadításként éltem meg. Azóta szeretek a mában és a valóságban élni, amióta Istenre bíztam a megmaradásomat, előtte erre képtelen voltam. Nem bölcsebb lettem, hanem szabad. Ma azért tudok a jelennek élni, mert a rólam való megemlékezés egyetlen fontos tanújaként Istent választottam. Krisztus megölte az önigazságomat és szent ígérettel kötelezte el magát arra, hogy feltámaszt az utolsó napon. Ez a jobb pillanataimban nekem teljesen elég, sőt, úgy érzem, még másoknak is tudok belőle adni, mert már nem kell a saját szobromat faragnom az utókor számára.

Ha nincs ez a reménység, és az utókor semmire nem emlékezik, akkor Qoheleth igazat mond: „minden hiábavalóság és hasztalan erőlködés”. De ha Isten megtart az emlékezetében és feltámaszt az utolsó napon, ha van napja a testek feltámadásának (tudom, ez nagy előfeltevés, de hát keresztényként elvileg erre tesszük fel az életünket), akkor mindennek súlya és jelentősége van! Ha az emberi értelem elé tárt örökkévalóság találkozik az Örökkévaló örökkévalóságával és az általa kínált reménységgel, akkor minden értelmet nyer. Akkor az sem számít, ha már a saját nemzedékem elfelejt. Akkor az a lényeg, hogy Isten emlékszik rám, és hogy neki fogok majd számot adni. A többi ezután tényleg nem számít. Amikor sikerül Istenben elrejtőznöm, akinek a véleménye egyedül számít, azt is el tudom képzelni, de tényleg, hogy a világ háta mögött néhány elfelejtett ember prédikátora legyek, akire soha senki nem fog emlékezni semmi lényeges miatt. És nem valami bölcs rezignáció mondatja ezt velem, hanem egy végtelenül optimista reménység. Kézdy Györgynek láthatóan nem volt ilyen reménysége. Mondanám, hogy Isten nyugosztalja, de a hitem szerint ennél ugye az ő esetében is többről lesz szó.

3 hozzászólás a “Kézdy Györgyöt nemsokára elfelejtjük. Ki fog emlékezni ránk?” bejegyzéshez

  • lu says:

    Azt hiszem, ez a kulcsmondat:

    Ma azért tudok a jelennek élni, mert a rólam való megemlékezés egyetlen fontos tanújaként Istent választottam.

    Köszönöm a blogbejegyzést, Ádám!

  • ludens says:

    Idekívánkozott ez a vers:

    Szabó Lőrinc: Kortársak

    Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,

    de tán csak egy, vagy annyi se,
    mindegy, végez velünk a betegség, az undor

    vagy a véletlen fegyvere.
    Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,
    és megbékélve mind együtt leszünk a földben.

    Irígység s szeretet küzködött sírva bennünk;

    s gyötörtük egymást szomorú
    testvérharcban, (amely sokszor ma is olyan már,

    mint egy szinpadi háború)
    irígység s szeretet küzködött sírva bennünk
    s kapocs volt még az is, hogy ellenség lehettünk.

    De hozzád mi közünk, titokzatos jövendő?

    Ami különbség most akad
    ember s ember között, sohsem oly kegyetlen,

    amilyen idegen te vagy!
    A sírból mi közünk hozzád, örök jövendő?
    Teneked, ami volt, mind semmi és egyenlő.

    Az igazi haza az Időé, nem a Földé.

    Az Időből halunk ki mind,
    az Időből, amely hazánk fölött hazánk lett

    uj s nagyobb közösség szerint.
    Az igazi haza az Időé, nem a Földé:
    meghal az Egy Idő, de a Föld él örökké

    s akár egy idegen planéta is lehetne,

    ahogy tovább forog s viszi
    hátán uj népeit, mig minket összerágnak

    puha fekete fogai;
    akár egy más világ csillaga is lehetne,
    ugy száll majd, temetőnk, a tilos végtelenbe.

    Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;

    s tetszik, nem tetszik, látni kell:
    ellenségünkkel is közösebb sors köt össze,

    mint azután majd bárkivel.
    Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven;
    – Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!

  • “A megmaradás gondolata csak azért nem nyomaszt már, mert a keresztény reménység kiemelt a reménytelenség e borzalmas szorításából. Hatalmas szabadításként éltem meg. Azóta szeretek a mában és a valóságban élni, amióta Istenre bíztam a megmaradásomat, előtte erre képtelen voltam. Nem bölcsebb lettem, hanem szabad. Ma azért tudok a jelennek élni, mert a rólam való megemlékezés egyetlen fontos tanújaként Istent választottam. Krisztus megölte az önigazságomat és szent ígérettel kötelezte el magát arra, hogy feltámaszt az utolsó napon. Ez a jobb pillanataimban nekem teljesen elég, sőt, úgy érzem, még másoknak is tudok belőle adni, mert már nem kell a saját szobromat faragnom az utókor számára.”
    Hallatszik ebben a pár mondatban a szíved.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum