A reformátori teológia duplex beneficiumnak nevezi a megigazulás és a belső megújulás kettős kegyelmét. A megigazulás és a megszentelődés kapcsolatának szemléltetésére a kalcedoni krisztológiai definíciót fogom most analógiaként használni. Amikor az ötödik századi teológusok Jézus emberi és isteni természetének kapcsolatát próbálták megfelelő terminológiával körülírni, két téves nézet között kerestek bibliai középutat. Az egyik a nesztoriánus, a másik az eutükhiánus tévedés volt. A kalcedoni zsinat olyan definíciót fogadott el, mely ezekkel szemben kimondta: Jézusban két természet volt „összeelegyítetlenül és elválaszthatatlanul”. A megigazulás és a megszentelődés kegyelme kapcsán valami nagyon hasonlóról van szó.

1. „Nesztoriánus” tévedés

A Nesztoriusznak tulajdonított tévedés lényege az, hogy Jézus két természetét két külön személy – az ember Jézus és az isteni Logosz – egyesüléseként értelmezi. Mária Jézusnak csak az emberi természetét szülte meg, a Fiú Isten ezzel a természettel egyesült. Jézus Krisztusban tehát két egymástól elválasztható egyedi létező volt jelen: egy emberi és egy isteni személy. A kalcedoni zsinat elítélte ezt a nézetet és kimondta: Jézus két természete elválaszthatatlanul volt együtt Jézusban.

A megigazulás és a megszentelődés egymással való kapcsolatának „nesztoriánus” szemlélete elsősorban olyan evangéliumi protestáns körökben terjedt el, ahol a megszentelődés szükségességére fektetett hangsúlyt a megigazulás kegyelmére leselkedő veszélyként értelmezik. Hogy megőrizzék a megigazulás kegyelmének teljesen emberi érdemektől mentes voltát, a megigazulást elválasztják a megszentelődéstől, és azt tanítják, hogy lehet egy hívő megigazult anélkül, hogy az élete belső megújuláson ment volna keresztül.

Ez azonban ellentétes Jézus világos tanításával, hogy a széles úton nem juthatunk el az örök életre. A Bibliában azt olvassuk, hogy szent élet nélkül senki sem részesülhet a boldog színelátásban. Akik test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. Nem jó fa az, amelyik nem terem jó gyümölcsöt, és amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt, azt kivágják és a tűzre vetik. A megigazulás kegyelme nem létezhet a megszentelődés kegyelme nélkül. A duplex beneficium elválaszthatatlan a hívő életben.

2. „Eutükhiánus” tévedés

A másik ötödik századi tévedés az eutükhiánus (vagy monofizita) nézet volt. Eutükhosz és a vele egyetértő teológusok szerint az emberi természet és az isteni természet Jézusban egyetlen istenemberi természetté olvadt egybe. A kalcedoni definíció ezzel szemben azt mondta ki, hogy Jézusban a két elválaszthatatlan természet „összeelegyítetlenül” volt jelen. Ha a két természet egybeolvadt volna, Jézust sem Istennek, sem embernek nem tekinthetnénk.

A megigazulás és a megszentelődés egymással való kapcsolatának „eutükhiánus” szemlélete elsősorban a római katolikus egyházban lett elfogadott, ahol a megigazulás ingyenességére fektetett hangsúlyt a megszentelődés szükségességére leselkedő veszélyként értelmezik. A Tridenti zsinat a „megigazulás” szóval jelölte mind a kezdeti bűnbocsánatot, mind a kegyelemben való későbbi növekedést, és ezzel összemosta a két egymástól különböző kegyelmi áldást.

Ez azonban ellentétes az Újszövetség világos tanításával. A megigazulás és a megszentelődés két külön ajándéka Istennek, az egyik külső igazság, a másik belső igazság. A megigazulás az igazzá nyilvánítás kegyelme, a megszentelődés a Szentlélek belső, formáló munkája az életünkben. A megigazulás nekünk tulajdonított igazság, a megszentelődés belénk oltott igazság. Ha a kettőt összeelegyítjük, a megigazulás kegyelme felszívódik a megszentelődésben és semmivé válik. A Bibliában a két áldás elválaszthatatlan, de összeelegyítetlen is.

3. Krisztusban: elválaszthatatlan és összeelegyítetlen

A duplex beneficium biblikus szemlélete olyan, mint a kalcedoni krisztológia: a kettő megkülönböztetendő, de nem elválasztható. Azért nem elválasztható a két áldás, mert Krisztusban történik velünk mindkettő. Krisztusban megigazulunk és megszentelődünk. Nem lehetséges az, hogy Krisztusban legyünk és ne igazuljunk meg. Ugyanígy nem lehetséges az, hogy Krisztusban legyünk és ne formálódjunk át belülről. Krisztusban elválaszthatatlanul részesülünk ebben a két áldásban.

Elválaszthatatlan a két áldás, de nem összeelegyíthető. Aki Krisztus Jézusban van, abban Krisztus Lelke van és új teremtés. Ez a megszentelődés. Aki Krisztus Jézusban van, az hit által vele egyesült, ezért Krisztusban megkapta bűnei büntetését, és vele együtt egyszer s mindenkorra átment a halálból az életre. Ez a megigazulás. A belső formálódás folyamata Krisztus Lelke által történik azzal, aki Krisztusban van, de nem lesz teljes ebben az életben. Aki Krisztusban hisz, az első pillanattól tökéletesen megigazult, hiszen Isten Krisztusban látja őt, aki magára vette a törvény átkát, meghalt a bűnnek, és feltámadt.

Ne válasszuk el a megigazulást és a megszentelődést, de ne is elegyítsük őket össze. A két áldás elválaszthatatlanul és összeelegyítetlenül a miénk.

***

Kapcsolódó cikk: Megigazulás és megszentelődés: miben hasonlóak és miben különböznek?

34 hozzászólás a “Összeelegyítetlenül és elválaszthatatlanul?” bejegyzéshez

  • Miklós says:

    Remek írás Ádám! 🙂 Ha ilyen jókat írsz, nem fogsz tudni levakarni magadról. 🙂
    Egy furcsaság azért van a megfogalmazásodban:
    “A megigazulás nekünk tulajdonított igazság.”
    Tudnál erre bibliai referenciát adni? Mert ez szerintem nem ugyanaz, mint, hogy nem tulajdonítja nekünk bűneinket.

  • Szabados Ádám says:

    Miklós, örülök, ha az írásaimmal a kedvedben járhatok. 🙂

    Nem látok lényegi különbséget aközött, hogy Isten igazságot tulajdonít nekünk, és aközött, hogy Isten nem tulajdonít nekünk bűnt, hiszen lényegében az az igazságunk, hogy (Krisztusban) nincs bűnünk.

    „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21)

    „Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján” (Fil 3,9)

    „Ezért Isten ezt ‘be is számította neki igazságul’. De az, hogy ‘beszámította neki igazságul’, nem egyedül érte van megírva, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja, ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézust, a mi Urunkat; aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.” (Róm 4,22-25)

  • Miklós says:

    O.K. Köszönöm Ádám! Talán csak a “tulajdonított” szónak volt hirtelen pejoratív kicsengése számomra, amit jobban megszoktam a bűn mellett.
    A végeredmény így is, úgy is, hogy a miénk Isten igazsága Krisztusban.

  • Miklós says:

    Ez egy nagyon érdekes téma, csak nem hagy nyugodni. 🙂 Ez az elv két szinten is jelen van szerintem.
    Az egyik amiről írtál, a megigazulás-megszentelődés témaköre: a szellemünk újjászületése és a lélek megszentelődése, a másik a megigazuláson belül is: szellemünk egysülése Isten Szellemével. A Szentlélek összeelegyítetlenül-elválaszthatatlanul egybeforr a szellemünkkel. Örökre velünk marad. Új isteni természet részesei lettünk. Szerintem nincs olyan a Bibliában, hogy a Szentlélek szólt volna valakihez, mert a Szentlélek nem választható el a mi szellemünktől. A vezetés szempontjából fontos ez. Példaként: el lehet menni valahová úgy, hogy valaki megmondja hová menj, és úgy is, hogy mész és egyszer csak ott vagy. Ez utóbbi a Szentlélek vezetése. Ugyanilyenek az ajándékok is. A nyelveken szólásban sem valaki tőlünk elválasztható szól bennünk, hanem mi szólunk. Nincs különbség, hogy magyarul vagy nyelveken szólsz, a mechanizmus ugyanaz. Ez a Te elválaszthatatlan isteni képességed, nem valami Tőled független képesség…

  • Szabados Ádám says:

    Miklós, köszi, hogy megosztottad, ami a fejedben zakatol. Azt hiszem, nem teljesen értem a hozzászólásodat, de egy gondolatod kapcsán nyugtalanság volt bennem, ezt leírom. Csak nagyon óvatosan beszélnék Isten és a mi lelkünk/szellemünk egyesülésének elválaszthatatlanságáról. Szerintem Isten és köztünk mindig megmarad a különbség, ezért van olyan, hogy a Szentlélek szól a mi lelkünkhöz/szellemünkhöz (pl. Róm 8,16). Még a nyelvekenszólásban is különbözik a kettő. A nyelveken való imádkozáskor (bár nem szeretném ezt a témát ebbe az irányba elvinni) véleményem szerint az történik, hogy Isten Lelke az ember lelkének a mélységéből úgy hozza elő az ott lévő dolgokat, hogy azok nem mennek keresztül az értelem szűrőjén, tehát egyfajta prekognitív formája az Isten előtti kitárulkozás nyelvi megnyilvánulásának. Isten Lelke és az emberi lélek kölcsönhatásra lépnek, de nem válnak eggyé még akkor sem, ha a tapasztalatunkban nem tudjuk megkülönböztetni őket. Ha félreértettelek, nyugodtan korrigálj.

  • Miklós says:

    Köszönöm Ádám! 🙂 Az utóbbi hónapokban többször előjött ez a téma nálam, de még soha nem írtam le, vagy mondtam el. Most is inkább csak témafelvetés volt, átgondolandó, és nem szigorúan tárgyalandó. Ha tévedek, akkor derüljön ki minél előbb. A hipotézisek leginkább cáfolhatók, de nem bizonyíthatók. Egyébként nincs értelme vitatkozni olyanokon, amik nem egyértelműek. A szellemet és a lelket én két külön dolognak tekintem, de kapcsolódásuk, különbözőségük, szintén nem igen tárgyalható, talán inkább kommunikációs segédlet ez számomra, a megigazulás és a megszentelődés megkülönböztetésére.
    A megigazulás szempontjából, szerintem az újjászületett keresztények természete szellemi szinten azonos Jézus természetével: Én és az Atya egy vagyunk. Az újjászületett állapot nem egy skizofrén állapot, tudatzavar, vagy belső kérdezz-felelek játék. Az összeelegyítetlenül-elválaszthatatlanul kifejezést jónak találtam a helyes megfogalmazásra.
    Nem válunk eggyé, de el sem vagyunk választhatók.
    A különbség a megszentelődésben van, Jézusnak nem kellett megszentelődnie, kiboxolni a gonoszság szellemeit, megújulni értelmében, érzelmeiben.
    A Róma 8:16-ot is úgy értem, hogy a Szentlélek által mondjuk, gondoljuk Istent Atyának. Az ApCsel 13:2-ben is szerintem valaki, vagy valakik által szólt a Szentlélek, és nyilván egyetértés volt közöttük a Szentlélek által, hogy kik voltak azok nem lényeges, a lényeg, hogy a Szentlélektől volt.
    Valóban, lehet, hogy csak tapasztalati szintű jelenség ez nálam, mégis gyakorlati jelentősége ott van, hogy senkinek sem szabad várnia, hogy majd Isten cselekszik helyette benne. Nekünk kell cselekedni. Ezért írtam le. De nem szeretném az eredeti témától elterelni a szót… 🙂

  • Szabados Ádám says:

    Valóban, lehet, hogy csak tapasztalati szintű jelenség ez nálam, mégis gyakorlati jelentősége ott van, hogy senkinek sem szabad várnia, hogy majd Isten cselekszik helyette benne. Nekünk kell cselekedni. Ezért írtam le.

    Akkor most már jobban értelek, és ezt a gondolatot én is fontosnak tartom.

  • Bujdosó Marci says:

    Na, ha már visszatértem a másik régebbi poszthoz is, sőt ott utaltam is az extra-intra problémára, úgy döntöttem, ide is írok egyet…
    Először is, ahogyan korábban írtad is, valóban inspriráló és elgondolkodtató volt a poszt, tetszene ez az analógia, csak…

    Az szerintem semmiképp nem állja meg a helyét, ha a megigazulással mint pontszerű fordulattal a megszentelődést mint folyamatot állítjuk szembe, és e kettőből a megigazulást százszázalékig extra nos eseményként fogjuk fel. Persze a megigazulás “hüposztatikus egységében” valóban van egy isteni oldal, ez pedig az, hogy Ő már akkor szeretett minket, mikor bűnösök voltunk, sőt kiontotta a vérét értünk születésünk előtt mintegy 2000 évvel, amit pediglen az idők kezdete előtt elhatározott. Amikor azonban ez személyesen a miénk lett, onnantól nem extra nos többé. Talán nem jár együtt a megigazulás a Szentháromság lakásvételével az emberben, nem él bennünk Krisztus a Lélek által? Ez nem “intra” akkor is, ha nem érezzük és néha ellene teszünk?

    Amennyire látom, a megigazulásnak (amit a Biblia így hív) önmagában legalább három oldala van:
    1. múltbéli bűneink megbocsátása, eltörlése. Ez valóban extra nos a múltunkra nézve, ez valóban igaznak nyilvánítás, mégpedig nem a dikaió bírósági értelmében, ami az ártatlan felmentését, a vád tévességének bebizonyosodását jelentené, hanem a bűnös igazzá nyilvánítása. Visszacsinálhatatlan és kárhozatra méltó bűneink eltörlése. (Tagadta ezt valaha a katolikus tanítás?)
    2. a hit, vagy megtérés: eldönthetetlen, hogy ez a megbocsátás elfogadásának “feltétele”, vagy maga a magbocsátás műveli velünk. Mindenesetre a lélek középpontja, a szív, a döntő irányultság megváltozik, és innentől kezdve a bensőnk nyilvánvalóan nem úgy mindenestől bűnös, mint annak előtte. “Ellentmondasz a Sátánnak?” “Ellentmondok.”
    3. mindezek, és a Szentlélek belsőnkben való jelenléte valamiképpen elfedezi, eltakarja mindazt, ami még ténylegesen bűnös bennünk: vagyis a hajlamainkat, a “concupiscentiát”, és ha vannak kérdések, amikben még az akaratunk sem egészen van átadva Istennnek, azt is. Nem úgy takarja el, mintha Isten nem látná mindezt, hanem úgy, hogy hajlandó ezekkel együtt lakni bennünk és úgy dolgozni a megszentelődésünkön, – – ami viszont valóban élethosszig tartó folyamat, (sokunknál tragikus visszaesésekkel…)

    De azt hiszem, egyértelmű, hogy ezek ugyanannak az eseménynek az oldalai. Míg viszont Krisztus isteni és emberi természete külön-külön teljes, anélkül hogy két személy lenne: Isten Igéje és egy 100%-os ember (test, lélek) együtt alkot egyvalakit.

    Tehát: szerintem a krisztológiai analógia a megigazulás isteni oldalára (Isten szeretete, elrendelése) és emberi oldalára ( a mi megtérésünk, megigazulásunk) áll. De a megigazulás különböző oldalaira nem, mert azok egy esemény különböző aspektusai.

  • Bujdosó Marci says:

    Tény: valóban előfordul, hogy Isten kegyelme feloldódni látszik a személyes megváltozás és cselekedetek hangsúlyozásában. Ez protestáns körökben is elő-elő fordul. De pusztán az, ha valaki a “megigazulás” szó alatt nemcsak az elkövetett bűnök eltörlését érti, hanem mindazt, ami egyszerre megy végbe Isten kegyelmének személyes befogadásakor (és aminek egy része nagyon is “intra”), az még nem jelenti az általad kifejtett “eutükhiánus” összemosást, és én úgy látom, a Biblia “megigazulás” szóhasználatának is megfelel.
    Ha viszont olyasmit értenénk igazzá nyilvánításon, ami nemcsak múltbeli bűneink eltörlése, hanem a jelenben mindenestől bűnös (vagyis bűnös akaratú, lázadásban levő) ember igaznak “nézése” Isten által, ez abszurdum lenne.

  • Szabados Ádám says:

    Marci, a hozzászólásod szép példája annak, amit a bejegyzésben „eutükhiánus” tévedésnek nevezek. Ellenzed a „nesztoriánus” tévedést (a megigazulásnak azt a felfogását, mely elválasztja az igazzá nyilvánítást az igazzá válástól), ezért összemosod a kettőt, mint a monofüzita krisztológia Krisztus két természetét.

    A megigazulás bibliai szóhasználata szerintem vitán felül a jogi szemléletet támasztja alá, melyben Isten kegyelemből az istentelent nyilvánítja igazzá istentelensége ellenére. Ha gondolod, belemászhatunk a kérdésbe, de ehhez szükséged lesz egy-két jó szótárra és egy görög Újszövetségre.

  • Bujdosó Marci says:

    Görög Úsz. van, és a ha jól emlékszem, Varga Zsigmond-féle (pár napja volt a kezemben, de most nem megyek be megnézni, mert ketten alszanak abban a szobában:) Újszövetségi Görög-Magyar Szótár, amit a szerzője szótárformában közreadott (református) exegézisnek nevezett. Viszont a görög nyelvtanhoz nem értek.
    Amennyire ráérsz (nem sürgős), nagyon is érdekel a téma.
    Egyébként, azt te is elismered, hogy az istentelen igazzá nyilvánítása, amikor valósággá lesz egy ember életében, akkor azonnali belső változást (a Szentlélek bennlakását) jelent? Vagy szerinted ez csak az után kezdődik el, hogy az illető megtudta, hogy mindenfajta belső változás nélkül igazzá nyilvánították?

  • Szabados Ádám says:

    Marci, nagyszerű. Külön bejegyzést fogok szánni a δικαιόω jelentésére, az alatt folytathatjuk majd ezt a témát.

    Egyébként, azt te is elismered, hogy az istentelen igazzá nyilvánítása, amikor valósággá lesz egy ember életében, akkor azonnali belső változást (a Szentlélek bennlakását) jelent?

    Összeelegyítetlenül, elválaszthatatlanul. A bejegyzés az utóbbiról is szólt.

    Vagy szerinted ez csak az után kezdődik el, hogy az illető megtudta, hogy mindenfajta belső változás nélkül igazzá nyilvánították?

    A megigazulás hit által van, a hit pedig Isten ajándéka (belső változás). A hívő bűnös a hite által igazul meg, de istentelenként, Krisztus keresztjéért. Mindez persze csak logikai sorrend, valójában ugyanannak az üdveseménynek több oldala.

  • Bujdosó Marci says:

    Hát ez most e pillanatban nekem nem tűnik semmilyennek se. Biblikusnak se, ámbár azt elismerem, hogy ezt a szót nem ugyanúgy használjuk. Nem hiszek az egyházi hagyomány(ok)tól független “nézzük, mi áll a Bibliában és csak a Bibliában”-ban, tehát ilyen értelemben vett “biblikus” számomra nem létezik. De amilyenben létezik, olyan értelemben a hívő, aki megtért, és “Lélek szerint jár” (Róma (8,4), egész egyszerűen nem nevezhető istentelennek, NOHA igenis VANNAK istentelen hajlamai, indulatai, sőt cselekedetei is. Az aztán más kérdés, hogy ezek milyen esetben szüntetik, megszüntethetik-e kegyelmi állapotát. Ha két napra megtér, majd tíz évig házasságtörésben él, és élete utolsó harminc évében már nyílt istentagadó, megmaradhatott a kegyelmi állapota? Vagy ezesetben soha nem is volt?

    Varga Zsigmond azt írja a református szótárában, hogy Isten azt az “istentelent” kezeli igazként, aki minden percben és “pillanatban” (ezt a szót használja) harcban áll és megtagadja istentelen természetét. Ez az állítás nagyjából egybevág a katolikus tanítással, csak ezutóbbi csak az akaratában tudatosan istentelent tartja igazi istentelennek, aki megtért és hisz és harcban áll, azt nem.

    Ja de várjál… te is azt írod, hogy csak logikai sorrend, sőt ugyanannak az üdveseménynek több oldala. De hát akkor min vitatkozunk tulajdonképpen? Vagy miért estem analógiád értelmében “eutükhianizmusba”? Persze, hogy van egy oldala, ahol Isten ránéz az elveszett istentelenre, és azt mondja: Fiamat adom érte. Ez az evangélium. Ha a katolikus egyház ezt tagadná, egyetlen egy hívő sem lehetne benne, akkor egy másik vallás lenne.

  • Bujdosó Marci says:

    … Jó, szóval még egyszer megnézve mégiscsak tudom, hogy miben van a vita. Azon, hogy létezik-e hívő istentelen, vagy amikor hívő, akkor már nem istentelen. Hogy ez valódi kérdés-e, azt így hirtelen nem tudom, de a (más kérdések mellett) ezen is alapuló felekezeti elhatárolódás már valódi, úgyhogy akkor biztos kell róla beszélni…

  • Szabados Ádám says:

    Nem hiszek az egyházi hagyomány(ok)tól független “nézzük, mi áll a Bibliában és csak a Bibliában”-ban, tehát ilyen értelemben vett “biblikus” számomra nem létezik.

    Lehet, hogy akkor nagyon más hermeneutikai kiindulópontunk van. Én abban hiszek, hogy az egyházi hagyományokat minden korban az apostoli hagyománynak kell (re)formálnia. Az a hermeneutikai alapelv, mely a szent szövegek értelmezését az egyházi hagyománytól teszi függővé, ellentmond az apostoli hagyománynak, mely nyomatékosan figyelmeztetett az egyházi hagyományok megromlásának lehetőségére.

    De amilyenben létezik, olyan értelemben a hívő, aki megtért, és “Lélek szerint jár” (Róma (8,4), egész egyszerűen nem nevezhető istentelennek

    „Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak a hite számít igazságnak.” (Róm 4,5) Az a kérdés, hogy Isten az istenességünkért fogad el igaznak, vagy annak hiánya ellenére. Pál szerint az utóbbi. A megigazulás ezért kegyelem. Ez a kegyelem aztán meg is változtat belülről, de a változás már nem a megigazulás, ahogy Jézus emberi természete sem azonos az istenivel.

  • Bujdosó Marci says:

    Bocs, múltkor a fenti választ elfogadtam zárszónak, de azóta többször eszembe jutott ez a beszélgetés, és most úgy érzem, mégis visszatérnék ide…

    1.
    Természetesen, az egyház cselekvését, az “egyházi hagyományokat” az apostoli hogyománynak kell (re)formálnia. Ettől még a szent szövegek értelmezése elkerülhetetlenül részben a saját értelmünk, és a minket hordozó hagyományok függvénye is. De az Istenbe vetett bizalom alapján hihetjük, hogy Isten ennek ellenére-ezt felhasználva tud bennünk-minket reformálni. Az apostoli hagyomány pedig a Szentírásban és az egyház lényegi hagyományában, az egyház közös hitkontinuitásában él. Tehát az egyházi hagyomány perifériáit kell a tévedhetetlen középpontnak reformálnia. Szerintem ennek a magnak a megromlásával nem számol az apostoli hagyomány, csak azzal, hogy mindenféle hozzá fog keveredni, hogy olyasmit is apostoli hagyománynak fognak eladni, ami nem az. (Ld. két kard elmélet, és a többi.) Az apostoli hagyomány egy része nyilvánvalóan nincs lejegyezve a Bibliában. Továbbá, nem hiszem, hogy ne kellene szentnek tekinteni mindazt, amit a Szentlélek a szorosan vett apostoli hagyományBÓL a századok során kibontott, még ha ezek egy része abban szorosan véve, úgy, nem is volt még benne.
    A lényegi hagyomány és a tévedhető periféria elkülönítésére nem áll rendelkezésünkre biztos módszer. Ahogyan az önmagában vett bibliai szöveg helyes megértésére sem!! Tehát attól, hogy a bibliai szöveget tévedhetetlennek tudjuk, NEM ÁLL RENDELKEZÉSÜNKRE AZ IGAZSÁG! A tudomány, a filológia, nyelvi kontextusvizsgálat satöbbi segíthet, de nehogy már azt tekintsük tévedhetetlennek! De ezzel így volt az apostoli kor hívője is. Ugyanis maguk az apostolok sem voltak személyükben tévedhetetlenek mindig és mindenkor.

    2.
    Hát… amit írtál, azt olvashatom úgy, is hogy túlontúl nyilvánvaló és vitathatatlan legyen. Körülbelül így: Isten nem azért bocsátja meg, törli el a vétkeinket, mert nincsenek, hanem azért, mert vannak. Nem azt emeli ki a kárhozatból, aki nincs benne, hanem aki benne van. Stb.
    Ha viszont úgy érted, hogy Isten a személyes megigazulásban, annak konkrét, időbeli megvalósulásában egy a jelenben továbbra is istentelen személyt ugyanazon időben igaznak tekint, ez szerintem már nem állja meg a helyét. Ahogy idézted, a hite számít igazságnak: a hit azt jelenti, hogy már nem istentelen. Különösen mivel a hitnek belsőleg része (nem pedig esetleges következménye) a hívőben még meglevő istentelenséggel való akarati szembefordulás, röviden, az engedelmesség.
    Úgy is mondhatnám, hogy elfogadom, ha azt mondod, többes számban, hogy a benne lévő istentelen dolgok (vágyak, bűnre hajlás, önző motivációk stb.) ELLENÉRE fogad el, (de nemcsak a tulajdonított igazság révén, hanem igenis azért is, mert maga a személyes akarat is ezek ELLEN van már), de nem az alapvető istentelenség ellenére, mert az már nincs.

    És ha jól tudom, a Jakab 2, 21.24 is ugyanazt a görög szót használja a megigazulásra, nem?

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Marci!

    1.

    Egyetértek veled abban, hogy a szent szövegek értelmezését valóban befolyásolja az értelmünk és a minket hordozó hagyomány. Ez azonban más, mint ha azt állítjuk, hogy a szent szövegek jelentése az értelmünk és a minket hordozó hagyomány függvénye. Hogy is lehetne a szövegek jelentése a hagyományok függvénye, ha a szövegek a hagyomány előtt íródtak? Arisztotelész és Plotinosz segíthetnek megérteni Plátónt, de Plátón szövegeinek jelentése és kommunikációs szándéka nem függvénye a tanítványok és követők értelmezésének. Sartre és Camus segíthet megérteni Kierkegaard filozófiáját, de Kierkegaard filozófiája nem Sartre és Camus filozófiájának függvénye. Ugyanígy van az egyházi hagyománnyal is.

    Nem hiszek abban, hogy lenne az egyházi hagyományon belül tévedhetetlen középpont. (Te mire gondolsz ez alatt?) Arról viszont maga Jézus és az apostolok beszéltek, hogy az egyházi hagyomány teljesen el tud szakadni az apostoli hagyománytól (Mt 7,15-20; ApCsel 20,29-30; 2Kor 11,1-6; Gal 1,6-9; 1Tim 4,1-5; 2Tim 2,14-18; 2Pt 2,1-3; Júd 1-4 stb.). Hogy az egyházi hagyomány eltért-e az apostoli hagyománytól, azt Jézusnak az apostolok által hirdetett és az atyák által a Szentírásban megőrzött tanításai mutathatják meg.

    Az apostoli hagyomány ugyanúgy nincs teljesen lejegyezve, mint ahogy Jézus minden megnyilatkozása sincsen lejegyezve (Jn 20,30). Éppen ezért ahhoz tudjuk csak tartani magunkat, ami le van jegyezve, és ami le van jegyezve, az a mércéje és szűrője annak, ami nincsen lejegyezve. Magyarul: a Biblia a mércéje és szűrője az egyház hagyományának.

    2.

    Marci, amikor belegabalyodsz az istentelen megigazulásának problémájába, nem velem vitatkozol, hanem Pál apostollal. Ő mondja azt, hogy annak számít a hite igazságnak, aki abban hisz, aki megigazítja az istentelent (Róm 4,4-5). Pál el is magyarázza, hogy mit ért ez alatt. Azt érti ez alatt, amikor valakinek a bűnei ellenére nem tulajdonítanak bűnt. Istentelen, mégis igaznak nyilvánítják. Mint Dávidot súlyos vétke után (4,6-8). Nem Dávidban volt a megigazulása oka, még az Isten könyörületére néző hite sem a bűnbocsánat alapja volt, hanem csak eszköze. Ha benne lett volna a megigazulás alapja, lenne mivel dicsekednie (4,2). A hit eszköz volt csupán, amellyel elvette Isten ajándékát, a bűnbocsánatot, a nem-bűnössé nyilvánítást (4,8). Dávid a bűnvalló hite ellenére bűnös volt, istentelen, éppen ezt vallotta meg Istennek (Zsolt 32). Pál mondja ezt, nem én. Istentelen volta ellenére mégis igaznak nyilvánították. Miért? Mert Krisztus halálra adatott a bűneiért és Isten ezt számította be neki igazságul, amikor Dávid hozzá fordult (4,24; vö. 3,23-26).

    Jakab ugyanazt a szót használja a megigazulásra, mint Pál, de azt hangsúlyozza, hogy a hit, mely által megigazulunk, cselekedetek által válik teljessé, tehát cselekedetek nélkül nem beszélhetünk valódi hitről, sem (éppen ezért) megigazulásról. Pál világossá teszi, hogy Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot annak, aki hisz. Jakab világossá teszi, hogy a hit, mely által Isten cselekedetek nélkül igazságot tulajdonít, nem marad cselekedetek nélkül. Jakabbal együtt én is azt hangsúlyozom, hogy Isten kettős áldást ad nekünk: 1. belső változást, 2. külső igazzá nyilvánítást. A kettő összeelegyítetlenül és elválaszthatatlanul a miénk Krisztusban. Bizonyos értelemben tehát igaz az, hogy Isten az istentelent igazítja meg, hiszen a megigazulás egyetlen alapja Krisztus halála és feltámadása, másrészt viszont az is igaz, hogy akit megigazít, az belső változáson is megy át, melynek kezdete az Istenre néző és Krisztusban reménykedő hit.

  • Bujdosó Marci says:

    Szia Ádám, tudom, hogy ezt nem vitazárónak szántad, hiszen (elég konkrét, nem épp “költői”) kérdést is feltettél – amikor elolvastam még a múlt héten, el is kezdtem egy választ bepötyögni, aztán a felénél úgy éreztem, hogy ezt még meg kell gondolnom. Felfirkantottam egy papírlapra pár gondolatot azzal, hogy alszom rá egyet, ebből az egyből több is lett, de most úgy érzem, nem vagyok abban a helyzetben, hogy jó választ adjak. A válaszomnak legalább két szélső változata lehetne, egy veled majdnem egyetértő és egy élesen ellenkezőjét állító, de ehhez a saját álláspontommal kellene jobban tisztába jönni, mert a tiéd láthatólag eléggé megalapozott a maga rendszerében… –
    – mielőtt sikerülne egy NEMválaszban is jó hosszúnak lennem, köszönöm a beszélgetést, és lehet, hogy egyszer még visszatérek eme poszt alá…

  • Szabados Ádám says:

    Köszi, Marci. Ez korrekt.

  • Cypriánus says:

    Szia Ádám!

    Pár napja visszaolvastam a posztot, és arra jutottam (meglehet tévesen), hogy nem biztos hogy ez a hasonlat lenne a legszerencsésebb.
    Értem én, hogy minden hasonlat sántít valahol, és ez persze (mindig) igaz, …azonban nem tudtam ennyivel elhessegetni azt ami zavar engem, mert túlságosan a hasonlat lényegét érinti, amit nem tudok elrendezni magamban.

    1) Az hogy a düofizita krisztológia szerint Jézus Krisztusban valóban két természet van, nem elegyedve és szét sem választhatóan az addig rendben van…csak hogy ott úgy folytatódik : egyetlen személyes egységben. Azaz az isteni és emberi természet egyetlen személyt alkot.

    A hasonlatod logikus vonzata az lenne szerintem , hogy a megigazulás és a megszentelés egyetlen fogalmat /cselekedetsort alkot.
    Ahol a megszentelődés voltaképpen a megigazulás alászállása és megtestesülése lenne a hívő emberben , ahogy Krisztus isteni természete viszonyul a testet öltéshez (inkarnáció) az alászállás (kenózis) során.

    Nem vagyok megggyőződve, hogy ilyen kenotikus-inkarnációs viszonyt akartál volna látni a kettő között.
    Akkor viszont vagy másik, még protestánsabb hasonlatot kellene találnod, vagy pedig igaz a hasonlat, és a reformátori Genfi tó nem is esik annyira messze a katolikus Tiberistől…:-)..sőt a keleti orthodox Boszporusz partjaitól sem áll távol annyira, mint azt sokszor hisszük .

    2) Az hogy pl. katolikusoknak (de akár a lutheránus orthodoxia híveinek) a hasonlat nem a legmeggyőzőbb , adódhat a Communicatio Idiomatum tanításából is.
    Ami szerint amit elmondhatunk Krisztus isteni természetéről az jórészt elmondható az emberiről és fordítva.
    Lényegében erősen csereszabatosak.
    Nem kis részben ez a tanítás volt, ami miatt a lutheránusok annak idején szembe kerültek a kálvinizmussal.

    Mivel a communicatio idiomatum-ot a kálvini teológia hagyományosan tagadja, valószínűleg Te is ebből a tagadó álláspontból indultál ki.

    Viszont olyan teológiák mentén, ahol vallják a communicatio idiomatum-ot, a hasonlatod értelme az lenne “: ami a megigazulásra igaz, az a megszentelődésre is igaz kell, hogy legyen, és fordítva…!”

    Amúgy nem ide tartozik, de nem kis részben a communicatio idiomatum tana az, ami miatt a katolikusok és a kálvinisták kölcsönösen nem tudnak mit kezdeni egymás eukarisztikus fölfogásával.
    A katolikusoknak nem elképzelhetetlen, hogy Krisztus megdicsőült teste időtlen, a fizika törvényeitől teljesen szabad és így bárhol megjelenő legyen, – míg a kálvini-reformált teológia mentén Krisztus isteni természetében, a Lélek által , spirituálisan jelenik meg az “Úri Szent Vacsora ” során, míg emberi teste főpapként a mennyben közbenjár.
    Az evangélikus fölfogás meg ebben a kettő között van, (de persze ők sem tartják áldozatnak.).

    Ha egyszer írsz egy “Miért nem értik meg egymást a kálvinisták /monergisták , és az XYZ …akárkik ? ” sorozatot, erre is ki lehet térni a katolikusokat kifejezetten kálvinista szemszögből elemző részben , illetve egyes protestáns teológiai irányzatokkal és a keleti orthodoxiával kapcsolatban szintén ki lehetne elemezni , mint ismert különbséget.

  • Cypriánus says:

    Jav: a “két természet egyetlen személy (hüposztázis) ” vagy a “két természet egyetlen személyben áll fönt ” pontosabb lett volna, mint az “alkot ” kifejezés, nem miafizita hitvallást akartam tenni 🙂

  • Szabados Ádám says:

    Cypriánus,

    érdekes a reflexiód, de egy kicsit túlgondolod a dolgot. A cikkben végig hangsúlyozom, hogy a kalcedoni krisztológiát és az attól való elhajlásokat analógiaként használom. Ahogy – ha jól értelek – a communicatio idiomatorum tanát te is. Ezt írom például: „A megigazulás és a megszentelődés kapcsolatának szemléltetésére a kalcedoni krisztológiai definíciót fogom most analógiaként használni.” Vagy: „A megigazulás és a megszentelődés kegyelme kapcsán valami nagyon hasonlóról van szó.” Vagy: „A duplex beneficium biblikus szemlélete olyan, mint a kalcedoni krisztológia: a kettő megkülönböztetendő, de nem elválasztható.” A nesztoriánus és eutükhiánus szavakat következetesen idézőjelbe teszem, hogy jelezzem: analógiáról van szó.

    Mivel a kalcedoni krisztológia analógia, pont azt nem szabad csinálni vele, amit te teszel: beleolvasni például az inkarnáció gondolatát. És mivel analógia, nem maga az analógia dönti el, hogy igaz-e az, amit általa szemléltetek, hanem a biblia exegézis. Hogy a communicatio idiomatorum jobb analógia-e (érdekes felvetés!), azt szintén az exegézis dönti el. Szerintem. Ez a cikk tehát szemléltetés analógia segítségével. Az analógia pedig mindig korlátos, vigyázni is kell arra, hogy tiszteletben tartsuk a korlátait, különben félrevezetővé válik.

  • Cypriánus says:

    Szia Ádám!
    Mint írtam is, számítottam erre a válaszra.
    Viszont, mint jeleztem, akkor az analógia nem a legszerencsésebb, mert pont a lényegük, a hasonlat szíve az, ami voltaképpen nem egyezik. Ráadásul nem kálvinista beállítottságú emberekben egészen más asszociációkat kelt, mint azokban, akik kálvinizmust az evangélium legjobb leíró modelljének tartják . Azaz a hasonlat csak a lényegre vonatkozó erős megkötések mellett, egy Veled azonos teológiai gondolkozást valló embercsoportnál működik, a többiek számára ez nem igazán hatékony parabola, legfeljebb egy fűrészelés után alkalmas metaforikus kép .
    Ezt maximális tisztelettel írom, tényleg.

    Persze, az átjön , hogy a két fogalom különböző, de akkor mondjuk a bevásárláshoz használt pénz / bankkártya, a és a bevásárló szatyor összefüggése jobban protestáns kép lenne.
    Szoros összefüggésben vannak, de nem azonosak, és nem is elválaszthatóak , mert a bevásárlást végző ugyanaz, és mindkettő szükséges a boltban . 🙂

    A krisztológiai kép túl erősen katolikus rezonanciát kelthet többeknek.Legalábbis számomra ez az ” infúziós ” igazságnak jobb leírása lett. Amúgy köszönöm, fogom is használni, ha protestánsnak kell magyaráznom a katolikus fölfogást. Magamnak soha nem jutott volna eszembe, de tényleg nagyon örülök neki.

  • Szabados Ádám says:

    Akkor az analógiám arra jó, hogy örömünk teljes legyen.:) Amúgy lehet, hogy igazad van, és katolikusoknak nem segít ez a kép. Protestánsoknak viszont hasznos lehet, mert mi is a kalcedoni definíció szerint gondolkodunk.:)

  • Cypriánus says:

    🙂 Rendben !

  • Szentes László says:

    Kedves Ádám!

    Régi olvasód vagyok, sokat tanultam írásaidból és a sokszor szintén nagyon hasznos hozzászólásokból (Cypriánus lenyűgöző olvasottságát és fanyar-édes szarkazmusát, valamint dzsaszper borotvaéles logikával és mérnöki precizitással megírt hozzászólásait különösen kedvelem, hogy Bolyki druszám fergeteges poénjait ne is említsem.) Isten áldjon meg mindnyájatokat a jövőben is.

    Magamról csak annyit: hét évvel ezelőtt 39 évesen térített magához az Úr. Azóta keresem botorkálva, néha-néha elbotolva a keskeny utat. Először egy városi, nagylétszámú református gyülekezetbe jártam három évvel ezelőttig, amikor is az Egyesült Királyságba költöztem a családommal. Attól fogva itt egy szintén nagylétszámú és városi baptista gyülekezetbe járunk.

    Van egy kérdéskör, ami már régóta foglalkoztat. Nevezetesen a megigazulás – megszentelődés illetve a hit versus cselekedet. Jómagam a „nesztoriánus tévedést” vallom, tehát hogy az üdvösségünk teljes mértékben a szuverén Isten kezében van, Tőle kapjuk, kegyelemből (hit által). Az esetlegesen általunk tett jó cselekedetek is az Úrtól vannak, melyeket előre elkészített, hogy azok szerint járjunk.
    A Bonhoeffer-ről tartott előadásod 43 percénél hangzik el az alábbi mondat: „A hegyi beszéd az Isten törvényének egy még magasabb rendű megfogalmazása, aminek az a célja, hogy megmutassa, mennyire bűnösök vagyunk, hogy Krisztusban keressünk megigazulást.”
    Pontosan így látom én is. Több tucatszor végigolvastam a Máté 5-7 fejezeteket az elmúlt években és nem sikerült rájönnöm, hogy sok testvérem mért érti úgy, hogy ezeket a törvényeket nemcsak, hogy be lehet tartani, de az üdvösséghez be is kell? Márpedig akkor százszázalékban, egy jottányit sem elhagyva, hiszen ez van megírva az Igében. Ugyanis ha ezt az utat választom – tudniillik az önmegváltást – akkor nincs alku: tökéletesnek kell lenni, mint mennyei Atyánk. Miért nem látják sokan, hogy Valaki már betöltötte ezt helyettünk, teljesen, százszázalékban, egy jottányit sem engedve? Valaki, aki tényleg olyan tökéletes, mint mennyei Atyánk, hiszen egy vele.

    Kedves Ádám, tiszteletben tartva – de egyelőre nem elfogadva – az általad és sokan mások által is vallott megszentelődéssel kapcsolatos nézetet, szeretnélek megkérni, hogy javasolj nekem olyan teológusokat, igehirdetőket, akik azt a látást képviselik, amit én is. Az különösen jó volna, ha a fenti kérdést leszámítva, hasonlóan gondolkodnának a főbb teológiai kérdésekben, mint Te, hiszen más kérdésekben javarészt egyetértünk.

    Testvéri üdvözlettel:
    László

  • dzsaszper says:

    Kedves Szentes László,

    engem legalábbis nem győztél meg arról, hogy valóban a nesztoriánus tévedést vallanád 🙂
    Elsőre a kommented arra emlékeztet, hogy pl. Luther Jakab levelét szalmalevélnek mondta — de ettől Luthert még aligha nevezhetjük nesztoriánusnak…

  • Szentes László says:

    Szia dzsaszper!

    Könnyen lehet, hogy igazad van, ami a kategorizálást illeti. Hívő életem kezdetén két „dobozkát” fabrikáltam magamnak, az egyikre ráírtam, hogy „kálvinista” a másikra meg, hogy „arminiánus” és ebbe próbáltam beszuszakolni a protestáns felekezeteket, igehirdetőket és az egyes testvéreket a látásuk szerint. De csakhamar kiderült, hogy ez így nemigazán működik, nyilván ennél sokkal összetetteb a dolog. Gondoltam most bekukucskálok ebbe a „nesztoriánus” dobozba hátha ott lelek lelki otthonomra, de belátom nem biztos, hogy ott a helyem.

    A fő problémám nekem a megszentelőéssel van, illetve, hogy mit is értünk alatta. Semmiképpen sem tudom elfogadni az üdvösség feltételeként, ez ellentétes a szentírással. Az üdvösség okozatként pedig hááát…. szerintem ez is necces itt a földi életünk során. Majd amikor az Úrnál leszünk akkor igen, de addig csak legföljebb nyomokban mutatható ki némi változás a szívünkben.

    Egy másik gond ezzel kapcsolatban, hogy két teljesen különböző dolog gyakran összemosódik: 1. valamilyen jó cselekedet; 2. valamiféle erkölcsi megújulás. Ha a megszentelődés alatt az elsőre gondolunk és ezt hangsúlyozottan okozatnak tekintjük, akkor oké. Ilyen értelemben valóban összekapcsolhatjuk a megigazulással és egy egységes egész két külön részének tekinthetjük őket. Ráadásként a Jak 2 mellé is tehetünk egy kisebb pipát ebben az esetben.

    De attól tartok, hogy Ádám és sokan mások is megszentelődés alatt látványos erkölcsi megújulást ért (eddig csaltam az Áfát most már egy doboz gyufáról is kérek/adok számlát; eddig utána fordultam a miniszoknyás lányoknak most már minden nőben csak a lelke szépégét látom stb.) Sajnos erre a mindennapi tapasztalat csúful rácáfol, így marad a véget nem érő képmutatás, meg a „szaladjunk gyorsan haza istentisztelet után, nehogy beszélgetni keljen, mert akkor könnyen lebukhatunk” magatartás.

    Nem mondom, hogy nem indul el az emberben valami változás a megtérését követően, de ez inkább csak elméletben, a világlátás szintjén, a felismerés szintjén. Meg persze adhat az Úr szabadulást bűnökből, kötözöttségekből, és ad is, néha egész látványosan is. De, hogy ez valami kötelező automatizmus legyen, ami minden hívőnek jár, már itt a földi életben, ezt erősen kétlem.

    Most látom csak, hogy elszaladt az idő, mennem kell dolgozni.

    Üdv: László

  • Szabados Ádám says:

    Kedves László!

    csak hogy biztosan jól értsd, amit a témában gondolok, kérlek, olvasd el ezt a bejegyzésemet és az alatta belinkelt néhány rövid cikket. Sajnos nagyon kevés most az időm, ezért nem szeretnék túl messziről nekifutni a válasznak. Ha a cikkek után is úgy érzed, azt tanítom, hogy a tökéletes megszentelődés szükséges feltétele az üdvösségnek, akkor megpróbálom elmagyarázni, hogy mit is gondolok a kérdésről. Köszi a megértésedet!

  • Egon says:

    Kedves Szentes László, úgy látom nem reagált erre. A jó Isten áldja meg legalább azzal, hogy elkerülje a passzivitást! Egon bácsi

  • Szentes László says:

    @Egon,
    Némi aggodalmat érzek szavai mögött, de megnyugtathatom, rendben vagyok, csak 65-70 órát dolgozom hetente + család, meg aztán “házifeladatot” is kaptam Ádámtól, szóval csak ilyen komótosan tudok reagálni.

    @Ádám,
    Sajnálom, hogy nem a legjobbkor alkalmatlankodtam a hozzászólásommal. Legalább két éve mondogatom magamnak, hogy erről egyszer meg kellene kérdezni Ádámot, és tessék: rosszul időzítettem. Mentségemre legyen mondva, hogy nincs nyitvatartási idő feltüntetve a Divinityn, így vállalnom kellett a kockázatot.

    Köszönöm a linket a cikkekhez, olvastam már ezeket korábban, de hasznos volt újra átolvasni így egyben. Logikus, jól követhető írások, tanultam belőlük.

    „Ha a cikkek után is úgy érzed, azt tanítom, hogy a tökéletes megszentelődés szükséges feltétele az üdvösségnek…”
    Bocsánat, hogy nem fogalmaztam egyértelműbben, nem akartam a szádba adni ezt a gondolatot. Azt akartam ezzel érzékeltetni, hogy szerintem nincs ilyen: kicsit megszentelődtünk már, csak még nem az igazi, de értő szemek azért ezt jelként jól érzékelik és meg is tudják mondani, hogy a hited igazi vagy hamis. Hanem vagy kaptál új szívet vagy nem. Szóval, hogy ez nem egy folyamat. Sajnos mindnyájan (?) tapasztaljuk, hogy jelen állapotunk – enyhén szólva is – messze van a tökéletestől. Ennek az lehet az oka, hogy az új szívet majd csak a feltámadáskor kapjuk meg ténylegesen, most csak egy „ígérvényünk” van rá. Mint amikor annak idején befizettünk a Merkúrnál egy Trabira, és kaptunk róla egy papirost, hogy egyszer majd hozzájutunk álmaink autójához, csak várni kell rá néhány évet. Szóval, ha hit által elfogadtuk Jézus váltságát, akkor az új szív a miénk, azt már senki el nem veheti tőlünk, ebben reménységünk kell hogy legyen, de valóságosan majd a feltámadáskor kapjuk meg. Azt persze nem vitatom, hogy a megtérésünk után sok minden megváltozik bennünk: teljesen átformálódik a világképünk, a gondolkodásunk, bizonyos szokásaink eltűnnek és újakat veszünk fel (pld: hosszú órákat töltünk a Divinity olvasgatásával, ahelyett, hogy beugranánk egy korsóra a helyi egységbe.) Örömmel vállalunk önkéntes szolgálatokat, ami korábban eszünk ágában sem lett volna, sőt azt is kiröhögtük, aki ilyet csinált. Nem akarom ezeket alábecsülni, ezek fontos változások, de ez mind-mind csak a felszín. Amíg ebben a földi létben vagyunk, ott mélyen legbelül ugyanazok maradunk, akik voltunk: kárhozatra méltó bűnösök. Így nem mehetünk be a Mennyek országába. 
    De van egy visszavonhatatlan “ígérvényünk” a jövőre nézvést, egyenesen a mindenható Atyától, aki teremtette az eget és a földet: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” Valljuk be testvérek: ez azért nem semmi!
      
    Kérlek, Ádám a fentieket ne vedd a részemről teológiai fejtegetésnek, nem annak szántam, nem vagyok teológus (persze ez gondolom a fentiekből is kiderült) Ez csak egy egyszerű hívő morfondírozása, csak ezúttal nyilvánosan. Fenti gondolataimat főként Sípos Ete Álmos lelkipásztor testvérünk igehirdetései és előadásai ihlették, különösképpen a Fontos Kérdések sorozat 126. előadása (Megváltozhat az ember?). Ide kapcsolódna az eredeti kérdésem-kérésem: Tudnál konkrét személyeket vagy irányzatot megnevezni, kikre gondoltál „„nesztoriánus” szemléletű evangéliumi protestáns körök” alatt? Akár hazai, akár nemzetközi viszonylatban? Szeretnék kicsit mélyebben megismerkedni a tanításukkal. Remélem, nem veszed zokon a kérésemet, őszintén nagyra becsülöm a Divinity keretében végzett tanító szolgálatodat, csak most szeretnék kitekinteni egy kicsit. De ígérem, sietek vissza.

    Testvéri szeretettel:
    László

  • dzsaszper says:

    Kedves Szentes László,

    ami az új szívet illeti, tisztelettel nem értek egyet — mármint azzal, hogy az új szívet majd csak a mennyben kapnánk meg, és addig csak ígérvényünk volna.

    Először is, egy ígérvénynél sokkal többet kaptunk: például a második korinthusi levél szerint a Lélek zálogát — vagy Jézus szavai szerint a Pártfogót aki elvezet minket a teljes igazságra. (Jn 14-16)

    Másodszor is, ha nem kaptunk volna új szívet, hogy lennénk alkalmasak az előre elkészített jó cselekedetekre? Ha elbukunk is, az szerintem nem azért van, mert ne kaptunk volna új szívet — az a frappáns idézet jut eszembe (most nem találom a forrását, talán Luther?) hogy noha az óemberünk a keresztésgben Krisztussal együtt meghalt, még itt bűzlik a hullája…

  • Szabados Ádám says:

    Kedves László,

    a megigazulás és a megszentelődés egymással való kapcsolatának „nesztoriánus” szemlélete elsősorban olyan evangéliumi protestáns körökben van jelen, ahol automatikusan törvényeskedésnek tartják, ha valaki a megszentelődés szükségességét hangsúlyozza, mert a megigazulás kegyelmére leselkedő veszélyt látják benne. Amikor Bonhoeffer az evangélikus egyházban találkozott ezzel, „olcsó kegyelemnek” nevezte, mások „easy-believism” névvel illetik a jelenséget, régebbi elnevezése pedig az, hogy „antinomizmus” (l. itt). Nem akarok egyetlen felekezetet sem megnevezni, amelyik ezt tanítja, hiszen ez nem felekezet-specifikus jelenség.

  • Szentes László says:

    Köszönöm!

    Áldott, békés karácsonyt!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum