Az emberi kultúrák többsége úgy gondolta, hogy a férfi és női princípiumok megértése a valóság és önmagunk megismerésének egyik kulcsa. Kevesen tudják, de C. S. Lewis írt egy sci-fi trilógiát, melynek első része a Marson játszódik (A csendes bolygó, Harmat, 2007), második része a Vénuszon (Perelandra, Harmat, 2007), a harmadik pedig a Földön (A rettentő erő, Harmat, 2007). A görög-római mitológiában Mars a férfiasság jelképe, Vénusz a nőiességé. Lewis fikciójában Mars és Vénusz isteni ideákként a szerelemnél is magasabb mennyei szférákba vezetnek bennünket: Isten és ember egyesüléséhez, mely kapcsolat nem szünteti meg sem a különbözőséget, sem a hierarchiát, sem a szeretetet. A trilógiában Mars és Vénusz megelevenednek és a Földre szállnak, hogy meggyógyítsák a bolygó világának démoni görbültségét. A gyógyulást elsősorban egy modern, egalitárius elveket valló fiatal házaspáron keresztül mutatja be. Hogy hogyan, azt A rettentő erőből vett két idézettel fogom felvillantani.

Jane és Mark (a modern, egalitárius elveket valló fiatal házaspár) abban hisznek, hogy a nemi szerepek társadalmi alkotmányok, melyek meghaladhatók és kiküszöbölhetők. Az engedelmesség és az önfeláldozó szeretet számukra ósdi elvek (bár Lewis úgy mutatja be Markot és Jane-t, mint akik – más modern, egalitárius elveket valló fiatal párokhoz hasonlóan – zavarbaejtő intenzitással vágynak arra, hogy a társuk részéről mégis tapasztaljanak némi férfias önfeláldozást vagy nőies engedelmességet). Mark üresen, szürkén éli férfiatlanított, önző hétköznapjait, Jane pedig éberen vigyáz arra, nehogy valahogyan behódolásra kényszerítsék. Mindketten érzik, hogy házasságuk unalmas, modern szerződéssé silányult, melyből éppen a dolog veleje hiányzik: Vénusz és Mars. De ezt még megfogalmazni sem tudják maguknak.

Ekkor sok-sok minden történik velük, melyek elmesélésébe bele se kezdek, és ezek az események – bibiai szavakkal – elhatolnak bennük „az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítélik a szív gondolatait és szándékait”. Elpattannak húrok, meglazulnak íjak, felfakadnak gyulladt, gennyes sebek, lefoszlanak hamis indítékok… és előbukkan a Férfiasság. Miközben Mark mély metanoián megy keresztül, Jane számára is szép lassan felsejlik, hogy a természetfelettivel való elkerülhetetlen és egyre közelgő találkozása összefügg azzal, ahogyan Markhoz viszonyul. Ott kapcsolódunk a történetbe, amikor Jane már tudja, hogy máshogy kell férjére gondolnia, mint ahogy addig tette. Eddig a pillanatig Jane a férfiasságot a házasságában is a lényét lerohanó erőszaknak látta, melytől visszariadt. Most az Igazgató (hogy ki ő, az jelenleg nem érdekes) szembesíti azzal, mit jelenthet számára a Férfiassággal való valódi találkozás:

„Nem menekülhetsz. Ha vonakodásod a férfi szűzies elutasítása lenne, ő [Maleldil, a Teremtő] megengedné. Az ilyen lelkek megkerülhetik a férfit, és egy sokkal magasabb szinten találkoznak egy valódibb férfiassággal, aminek be kell hódolniuk. De a te bajod más. A költők egykor úgy hívták: daungier. Mi büszkeségnek nevezzük. Téged maga a férfiasság taszít: az a hangos, erőszakos, birtokolni vágyó valami – az aranyoroszlán, a szakállas bika –, ami széttapossa és összeszaggatja pedáns kis birodalmad sövényeit. (…) A férfi elől menekülhetsz, mert az csak a biológiai szinten létezik, de a férfiasságot egyikünk sem kerülheti ki. A mindenek fölött és mögött létező valóság annyira férfias, hogy mi mind nőiesek vagyunk hozzá képest. Jobb, ha mihamarabb megbékülsz ellenfeleddel.” (466-7)

Ez a megbékélés Lewis fiktív elbeszélésében nem más, mint a kereszténnyé válás, a megtérés, melyet a Bibliától sem idegen nyelvezettel a Férfiasság közeledéseként ír le. Jane számára a férfiasság képe erőszakos volt. Félt tőle. Védte magát. De ez a Férfiasság szelíden közeledett, és éppen Jane lépett őbelé, miközben ő türelmesen várakozott. A találkozás pedig örökre megváltoztatta az asszonyt.

„Ami a bokor végében várt rá, komoly volt, a gyásznál is komolyabb. Nem jelent meg semmi, és hangot sem hallott. Szemmel látható módon nem változott meg a bokrok tövében a fekete föld, sem a járólapokon a moha, sem az ösvényt szegélyező keskeny téglacsík. Mégis, minden megváltozott, átlépve a határvonalat. Belépett egy másik világba, vagyis inkább egy Személybe, egy Személy jelenlétébe. Egy türelmesen várakozó, feltartóztathatatlan valaki lépett elé minden fátyol vagy vértezet nélkül. A találkozás intimitása azonnal ráébresztette, mennyire félrevezették az Igazgató szavai. Ez a kérés vagy inkább felszólítás, ami hirtelen hatalmába kerítette, semmiben sem volt hasonlatos egyetlen korábbi követeléshez sem. Ez volt minden jogos igény eredete, és valamennyit magában foglalta. Ennek fényében nyert értelmet a többi is, a többiből viszont soha nem ismerte volna meg ezt az egyet. Semmi nem létezett, ami ehhez fogható lett volna. És most nem létezett semmi, csak ez. S emellett minden csak ehhez hasonló volt, hiszen csak azáltal létezhetett, hogy ehhez hasonlított. Ennek mélyében és magasságában és szélességében az a kis képzet, amit eddig ’én’-nek nevezett, gyorsan aláhullott, a legkisebb szárnycsapás nélkül, a feneketlen végtelenbe, mint egy madár a levegő nélküli űrben. Az ’én’ annak a lénynek volt a neve, kinek létezését eleddig nem is sejtette, aki eddig nem is létezett teljesen, de akit most követeltek. Személy volt (nem az a személy, akinek eddig hitte magát), de ugyanakkor tárgy is, teremtett dolog, amit azért alkottak, hogy gyönyörködjön benne a Másik, s rajta keresztül az egész teremtés. Egy dolog, ami ebben a pilanatban ölt alakot, s ebbe nem volt beleszólása, még ha soha nem is képzelt magának ilyen formát. A teremtést pompa kísérte és egyfajta bánat, amiről nem tudta megállapítani, hogy vajon a formáló kezekből fakad, vagy a gyúrt agyagból.

A szavak túl sok időt vesznek igénybe. Az egész átélése és a felismerés, hogy elmúlt, egyazon élmény volt. Akkor fogta fel, hogy történt valami, amikor az már tovatűnt. Élete legfontosabb eseménye, úgy tűnt, a pillanatnak oly csekély töredékéig tartott, amit nem is lehetett időnek nevezni. Összezáródó ujjai az emlékét tudták csak megragadni. S amint köré zárta tenyerét, a boldogtalan hangok máris üvöltve és csörömpölve törtek elő lénye minden zugából.

’Vigyázz! Visszakozz! Legyen tiszta a fejed! Nehogy elkötelezd magad!’, harsogta a belső kórus. Majd egy másik sarokból sokkal finomabban: ’Nahát! Vallásos élményben volt részed. Milyen érdekes! Nem mindenkivel esik ez meg! Milyen jól meg fogod érteni ezek után a tizenhetedik századi költőket!’ Majd egy harmadik irányból, sokkal lágyabban: ’Gyerünk, próbáld meg még egyszer! Ennek örülni fog az Igazgató!’

Ám a védekezések foglyul estek, s az ellentámadás kudarcba fulladt.” (470-2)

Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.

10 hozzászólás a “Újjászületés a Férfiasság jelenlétében?” bejegyzéshez

  • Szabados Ádám says:

    Három disclaimer:

    1. Mivel sokaknak nehézséget jelent a metaforikus nyelvezet felismerése és megértése, szeretném hangsúlyozni, hogy Lewis kozmikus trilógiájában Mars és Vénusz metaforák. A művészet metaforikus és indirekt kommunikáció, itt is arról van szó.

    2. Okulva szegény G. Fodor Gábor kálváriájából azt is le kell szögeznem, hogy a Férfiasság ebben a cikkben nem Orbán Viktor metaforája (függetlenül attól, hogy tisztelem-e őt), hanem egy idea, mely áttételesen magára a Teremtőre utal. A cikk írásakor Orbán Viktor csak G. Fodor cikke miatt jutott eszembe (oda meg Balavány Gyuri azóta törölt posztjáról jutottam), az áthallás miatt viszont majdnem abba is hagytam az írását, nehogy úgy járjak, mint G. Fodor.

    3. A mai Magyarországon egy-egy politikus elhíresült megnyilvánulása árnyékában a férfiasságról szóló minden írás „ágaskodó ambíciónak” tűnhet, mely a jobb érzésű embereket riadt undorral tölti el. A „fenséges alfahímek” világa a lehető legtávolabb áll annak a szelíd hatalomnak a vonzásától, melyről a poszt (és Lewis fikciója) szól. Mindenkit arra kérek, hogy próbáljon elvonatkoztatni ezektől az asszociációktól.

  • Bujdosó Marci says:

    Na, azt hiszem ezt is el kell olvasnom:)
    Már a Pelerandrához is innen kaptam kedvet, az a poszt (“És ha nem értjük a titást?”) nagyon emlékezetes volt nekem. Ez is nagyon jó, és szépen kiegészítik egymást az előzővel a kereszt teológiájáról.

  • Csak ámulok és bámulok. Fantasztikus ez a részlet, amit kiragadtál a trilógiából. (Nem olvastam semmit C.S. Lewis-től) Az ellen kapálózom, aki-ami által vagyok az, aki-ami vagyok…? “A szavak túl sok időt vesznek igénybe”. Így van. Köszönöm ezt a bejegyzést.

  • barna says:

    Én elkezdtem olvasni a Csendes bolygót de nem bírtam befejezni a nyelvezete miatt, vagy akármi miatt…

    …de most újra kedvet kaptam, hogy neki vágjak. 🙂

    Nagyon jó könyvek a témában Richard Rohr: A férfi útja című kötetei is.

  • tothaa says:

    Nekem a trilógiából leginkább az maradt meg, hogy mindegyikben voltak emberek akik minden erejükkel valami náluk sokkal nagyobb ellen reménytelenül küzdöttek. – ez nagyon folytogató, nyomasztó és tragikus volt.
    De a csatát végül valaki más vívja és nyeri meg…

  • “A mindenek fölött és mögött létező valóság annyira férfias, hogy mi mind nőiesek vagyunk hozzá képest”

    Nagyon érdekes a Férfiasság attribútumán keresztül való megközelítés… Csak egy apró megjegyzés: véleményem szerint a béke, a harmónia és a szépség is fontos isteni jegyek, különösen az első, ám ezek kevésbé férnek össze a harcias férfiassággal. Szerintem nem mondható, hogy az isteni lényeg a férfiasság felé “billenne el”, mindazzal együtt, hogy elismerjük hatalmasságát és erejét.
    A Bibliában, beleértve az Ószövetséget is, Isten leginkább férfiakhoz szól, férfiakkal lép kapcsolatba, és ez nyilván befolyásolja a tapasztalat minőségét is, és azt, hogy a megszólított emberek mit és hogyan adnak át ezekből a tapasztalatokból a többi embernek.

  • Szabados Ádám says:

    A cikkben a hangsúly inkább azon van, hogy Isten hozzánk képest férfias, mi pedig Istenhez képest vagyunk nőiesek. A vele való kapcsolatban Isten a kezdeményező, mi vagyunk befogadók, ha megfelelően reagálunk rá. Istennek egyébként a Biblia szerint is vannak nőies tulajdonságai. Olyan például, mint egy anya, aki dajkálja és vigasztalja gyermekét (pl. Ézs 49,15; 66,13).

  • Biztosan… bár az Ószövetségben megjelennek olyanok, akik nem csak vitába, de harcba is szálltak vele. Ez pedig azt jelenti, hogy a saját erejüket is fel merték vállalni vele szemben.
    Az Ábrahám-Izsák történetnek pedig hallottam olyan magyarázatát is, mely szerint Isten abból a szempontból tette próbára Ábrahámot, hogy kifejezetten azt várta tőle, ne engedelmeskedjen neki, merjen nemet mondani, védje meg a gyermeke életét és merje vállalni a saját emberi erejét vele szemben – bár tudom, hogy ez nem egy tipikus keresztény értelmezés.
    Esetleg Isten – olykor – bennünket is szeretne erősnek látni és tudni (hát még ha belegondolunk, hogy a saját hasonlatosságára teremtett minket).

  • Szabados Ádám says:

    Az Istennel való kapcsolatban én is látok kétoldalú (noha nem egyenrangú) dinamikát a bibliai történetekben. A zsoltárok különösen is érdekesek ebből a szempontból. Jákób (akit Isten maga nevezett Izráelnek – „aki harcol Istennel”) viszont akkor győzött, amikor Isten megérintette a csipőjét és legyengült. Ennek is vannak tanulságai.

  • Gergely Erzsébet says:

    “…………………………….. A mindenek fölött és
    mögött létező valóság (vagyis Isten) annyira férfias, hogy
    mi mind (férfiak is) nőiesek vagyunk hozzá képest …….”

    Időnként elgondolkodom, miként élik meg keresztény férfiak a
    Krisztusban számukra biztosított valóságot, hogy ők “menyasz –
    szonyok” és a “Bárány felesége” lesznek.

    “Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány
    menyegzője, felkészült menyasszonya, …..” (Jelenések 19.7)

    “És jött egy a hét angyal közül, …….. és így szólt hozzám:
    “Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét”.”
    (Jelenések 21:9)

    E föntebbi poszt közelebb vitt ennek megértéséhez.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum