Ebben a posztban az előző kettő folytatásaként Klaus Douglass Az új reformáció c. könyvére adott részletes reakciómat teszem közzé. A sorra vett „feladatok” azokra a teendőkre vonatkoznak, melyeket Douglass szerint a protestáns nagyegyházak strukturális megújítása érdekében meg kell tenni. Hogy miért kommentálom ezeket szabadegyházi lelkipásztorként, azt az első bejegyzésben indokoltam. Egyrész közel áll hozzám az az egyházkép, amelyet Douglass felvázol, másrészt saját gyülekezetemet és felekezetemet is előbb-utóbb fenyegetni fogja a megkövesedett hagyományok és életidegen struktúrák veszélye, ezért a könyv hozzám is szól. Ezt írtam az evangélikus lelkész által megfogalmazott feladatokról:
***
Első feladat:
Minden szavával egyetértek. A belső tartalom az első, a struktúráknak ezt kell kiszolgálniuk. Az evangélium változatlan, a struktúráknak viszont változniuk kell.
A kérdésem: minek életben tartani vagy élesztgetni olyan struktúrákat, amelyek megfojtják az életet? Minek foglalkozni olyan régi merev struktúrákkal, melyekből talán már az evangélium tartalma is eltűnt? Nem egyszerűbb és hatékonyabb új struktúrákat létrehozni, melyek kiszolgálják az új életet és valódi tartalmat?
Jogosnak éreztem Douglass kritikáját a konfesszionalistákkal kapcsolatban (65.o.). Bár szimpatizálok azokkal, akik a hitvallások biblikus tartalmát előtérbe helyezik, igaza van abban, hogy ez kevés gyülekezetek megújításához. Ennél azért pragmatikusabbaknak kell lennünk.
Második feladat:
Tökéletesen egyetértek. Üdítő volt olvasni, főleg az Isten iránti szeretetről szóló gondolatokat.
Harmadik feladat:
Alapvetően egyetértek. Egyetlen helyen volt egy kis fenntartásom, ez a Willow Creek módszereivel kapcsolatos (128.o.). Nagyon óvatos vagyok a „seeker sensitive” („user-friendly”) gyülekezeti modellekkel, amit a Willow Creek is képvisel. Bár kétségkívül sokszor hiánypótló, mégis rejt magában veszélyeket. Sokszor mesterkéltnek hat az, amikor ugyanolyanok akarunk lenni, mint a kívülállók, és inkább rontja a hitelességünket. Ezzel szemben vonzó, amikor azok vagyunk, akik vagyunk, vállalva akár a nonkonformitást is. Sok „seeker-sensitive” alkalom inkább hiteltelennek hat. Arról nem is beszélve, hogy a kívülállók hamis képet kapnak a keresztény hitről. Meggyőződésem, hogy a misszió érdekében (is) a különbségnek látszódnia kell. Ha azt adjuk, amit az emberek amúgy is kapnak, akkor nem adunk nekik semmit.
Negyedik feladat:
Nagy „Ámen!” mindarra, amit leír.
Ötödik feladat:
Az alapvető gondolatokkal egyetértek. Én sem tartom helyesnek az egyszemélyes vezetést, és pláne az egyszemélyes gyülekezeti szolgálatot. Ez ellentmond az újszövetségi gyülekezet lényegének.
A pásztori és tanítói szolgálat között viszont szorosabb kapcsolatot látok (ami persze nem zárja ki, hogy más is részt vegyen a tanításban). A pásztori szolgálatot nem korlátoznám a „stratéga” szerepre. Szerintem a pásztori szolgálat elsődleges eszköze az Ige tanítása, ezért ezt a területet csak korlátozott mértékben szabad a vezetőnek kiadnia a kezéből. Ha az igehirdetés/tanítás feladatát teljesen kiadja a kezéből a vezető, azzal a vezetés legerősebb és leghatékonyabb eszközét adja ki a kezéből. Hiszek abban, hogy a vezető feladata mások felkészítése a szolgálat végzésére, de szerintem ebben is a legjobb eszköze a tanítás.
Pál arról beszél, hogy egyes presbitereket szabadítsanak fel teljesidejű szolgálatra, ez a szolgálat pedig elsősorban az igehirdetés és tanítás szolgálata (1Tim 5,17). Az apostolok is erre szabadították fel magukat a jeruzsálemi gyülekezetben. Imádkozni akartak, és az Igével foglalkozni (ApCsel 6,4). Pál mindenfelé tanítással alapozta meg a gyülekezeteket, ez volt a fő eszköz a kezében. Pál az Efézus 4,11-ben pásztor-tanítókról beszél, ami a két szolgálat közti alapvető rokonságra utal (a pásztorlás fő eszköze a tanítás). Timóteust arra bíztatja, hogy „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Tim 4,2).
Nem biztos, hogy ebben ellentmondok Douglassnek (a 47. pontban ő is hasonlókat mond), de ebben a részben az volt a benyomásom, mintha a pásztor minden feladatot kiadna a kezéből (beleértve a tanítást is), és egyfajta háttérben irányító stratégává válna a gyülekezetben.
Hatodik feladat:
Nagyon fontosnak tartom ezt a fejezetet. Szerintem sok gyülekezet fő betegsége az, hogy nincsenek proaktív vezetői, hanem csak menedzserei. Örültem nagyon, hogy az ötödik fejezetet követte ez a hatodik is. A lelkipásztornak egyszerre meg is kell szűnnie, és fel is kell vállalnia a vezetés látnoki felelősségét. A kettő között egészséges feszültség van, mind a kettő igaz.
A tervszerűség szerintem akkor jó, ha természetes, egyszerű, rugalmas, nem válik nyomasztóvá és bonyolulttá, és mindenekelőtt, ha nem homályosítja el az alapvető identitást (ami minden gyülekezetben közös). Láttam már olyan gyülekezetet, aminek a tervszerűség lett a halála. A vezetők rákényszerítettek a gyülekezetre egy látást, ami idegen volt a tagoktól, nyomasztóvá vált a számukra, és feleslegesen túlhangsúlyozta azt, amiben az a gyülekezet különbözött a többitől.
Hetedik feladat:
Én is így képzelem el egy növekvő gyülekezet struktúráját. Külön nagyon tetszik, ahogy egy házi közösség feladatait megfogalmazza.
Az 55. pontot egy kicsit kiegyensúlyozatlannak éreztem. Douglass azt mondja, hogy a házi közösségek magukban hordozzák egy gyülekezet teljes génkészletét, de hálózatként kapcsolódnak egymáshoz. „Nem a gyülekezetnek vannak kiscsoportjai, hanem a gyülekezet áll kiscsoportokból.” Ez azt hiszem igaz. És Douglass egyértelművé is teszi, hogy bár önállóak ezek a csoportok, mégis hálózatként kapcsolódnak egymáshoz. Amiben kiegyensúlyozatlannak éreztem ezt, az nem az, amit mond, hanem az, amit nem mond, de mások következtethetnek abból, amit mond.
A kiscsoportoknak ilyen jellegű megközelítése felveti a kérdést, hogy hol van a gyülekezet presbitereinek a felelősségi köre. Ha autonómok ezek a házi gyülekezetek, akkor hogyan oszlathatja fel vagy választhatja ketté vagy keverheti össze ezeket a „hálózat-gyülekezet” vezetősége? Douglass a 11. feladatban kiáll a helyi gyülekezetek autonómiája mellett. Vajon ez igaz a házi gyülekezetekre is? Ha igen, akkor felvetődik az előbbi kérdés a presbiterek illetékességéről. Szerintem érdemes lenne ezt a kérdést jobban átgondolni.
Nyolcadik feladat:
Nagyon jó ez a rész is. Különösen tetszett az, amit a szeretet három medencéjéről írt. Első Isten szeretetének megtapasztalása, második a közösségi szeretet, harmadik a világ iránti szeretet. Az is tetszett, amit a tegeződésről ír. Szerintem is van jelentősége. Ezzel először egy olaszországi gyülekezetben találkoztam, ahol a hatvanéves testvért is tegeztük (egy volt katolikus pap). A gyülekezet hangulata megváltozik a közvetlenség hatására, és egy családra tényleg jellemzőbb kell legyen a közvetlenség, mint a polgári távolságtartás.
Kilencedik feladat:
A probléma-felvetés teljesen jogos. A megoldásban viszont meglepően kis hangsúlyt fektet az igehirdetések tartalmára. Pedig Magyarországon például ez a Golgota sikerének egyik kulcsa. Ha megkérdezik az oda járókat, hogy miért választották a Golgotát, tíz emberből nyolc azt fogja mondani, hogy a tanítás miatt. Jézus az Igét nevezi a megszentelődés eszközének („Szenteld meg őket a te igéddel, a te igéd igazság!”). Hiába változtatjuk meg az istentisztelet menetét és hangvételét, ha az elhangzottak tartalma nem jó táplálék. Valószínűleg egyetértene ezzel a megállapításommal Douglass, de keveslem azt, amennyit erről ír. Úgy tűnik, az ő szeme inkább a szerkezeti problémákra nyitott. Ebben lehet tőle tanulni, de talán lehetne kiegyensúlyozottabb is.
Tizedik feladat:
Népegyházi szemszögből ez a fejezet nagyon radikális és bátor. Szabadegyházi szemszögből viszont van benne egy-két kompromisszum. Miért beszél például a 90%-nyi egyháztagról úgy, mint akik a gyülekezet lábbal szavazó részei? Nem lenne helyesebb az ilyenfajta egyháztagságot megszüntetni, és mint kivülállókat megnyerni őket az evangélium számára? Az én felfogásomban az ilyen népegyházi struktúra eleve megtévesztő, és összeegyeztethetetlen az evangélium követelményeivel. De ez a kérdés nyilván bonyolultabbnak és összetettebbnek látszik belülről, mint kívülről.
A régi tömlő és új bor hasonlata tökéletesen idevág. Én is ezt szoktam használni, amikor a struktúrák és az élet kapcsolatáról beszélgetek másokkal. A struktúrák annyira relatívak és ideiglenesek! Ezért nem hiszek például a református egyház (mint egyház) megújulásában, vagy akár ennek szükségességében. Miért kellene egy régi struktúrának megújulnia? Miért ne lehetne új struktúrákat létrehozni, amelyek szolgálják az életet, nem megfojtják? A protestáns népegyházak annyira nehézkesek, hogy egy jó irányba tett strukturális reform se képes úgy végbemenni, hogy mire elkészül, ne válna meghaladottá. A jelenben azonban még a törekvéseket se látom azok részéről, akiknek egy ilyen refomot van hatalmuk végigvinni. De mi lesz ezalatt azokkal a nem hívőkkel, akiket eszünk ágában sincs elhívni a gyülekezetekbe? Igazolható-e ez a bénultság egy olyan világban, ahol egyre gyorsabban kell mozognunk, hogy hatással lehessünk másokra? És vajon nem éppen azt tanítja-e Jézus, hogy az új bor számára új tömlő kell? A régi tömlő nem elég rugalmas az élet befogadására. Lehet, hogy ez nagyon tiszteletlenül hangzik a régi hagyományokkal szemben, de a hagyományok Jézus számára mindig relatív értékűek voltak. És Douglassnek igaza van: a hagyományok eredetileg mindig nagyon újszerű és forradalmi dolgok!
A struktúrákért való felelősség kérdésében óvatosabb lennék (74. pont). Szerintem ezt a felelősséget csak a lelkipásztori szinttől lehet felvetni, mert ilyen a rendszer (a lelkipásztornak kulcsszerepe van), és mert igazi változáshoz kell a vezető. A gyülekezet az alapegység: minden igazi változás itt megy végbe, nem magasabb, de nem is alacsonyabb szinten. Egy gyülekezetet meg lehet újitani az egyház felsőbb vezetése nélkül, de nem lehet alapjaiban megváltoztatni a lelkipásztor(ok) nélkül.
Tizenegyedik feladat:
Amit felvázol, az gyakorlatilag a kongregacionalista (independens, független) modell. Ahova ő lebontaná az egyházszervezetet, az nekem a maximum, ameddig felfelé elmennék, ha más gyülekezetekkel összekapcsolódnánk, vagy ilyeneket alapítanánk.
Tizenkettedik feladat:
Ámen! Ámen! Ámen!
***
A 2010-es népszámlálás felrázó adatsora kapcsán talán megint érdemes letörölni Douglass könyvéről a port. Nem kell minden gondolatával egyetérteni ahhoz, hogy a könyv elgondolkoztasson és cselekvésre indítson. Bár Douglass pragmatikus tanácsai nem pótolják a teológiai megújulást, a Szentlélek erejét és az ébredést, szerintem összességében erősíthetik a történelmi egyházakon belül élő evangéliumi mozgalmakat. Hívő lelkésztársaim a történelmi egyházakban: imádkozom értetek! Legyetek bátrak és erősek!
Az ötödik pontra reagálnék elsősorban.Annak is erre a részére:
„Szerintem a pásztori szolgálat elsődleges eszköze az Ige tanítása, ezért ezt a területet csak korlátozott mértékben szabad a vezetőnek kiadnia a kezéből. Ha az igehirdetés/tanítás feladatát teljesen kiadja a kezéből a vezető, azzal a vezetés legerősebb és leghatékonyabb eszközét adja ki a kezéből.”
Abban a közegben, ahol én sok éven keresztül szolgáltam pásztorként, az egyik legjobb megoldás, a tanítói feladatokra való képzés volt. Én nem tartom jónak az egyszemélyes vezetést. jobban tetszik egy egyenrangú presbiterekből álló gyülekezeti vezetés. Az erre való képzésnek része volt az is, hogy a tanításban felhasználtunk olyanokat, akikben láttuk a lehetőséget. Ha nem is alkották részét a gyülekezet vezetésének, kipróbálhatták magukat, illetve mi is kipróbálhattuk őket, hogy milyen képességeik vannak. A képzés legtöbb esetben már gyermekkorban elkezdődött, akár egy bibliai rész felolvasásával a gyülekezet előtt, akár késöbb 5-10 perces bibliai előadások megtartásával. Ennek az volt az előnye, hogy mire valaki képessé vált arra, hogy a gyülekezet egyik presbiterévé válljon, addigra már sok esetben képzett előadóvá vált, akinek nem okozott gondot egy vasárnapi előadás megtartása. Szerintem igenis ki kell adni a tanitói feladatokat olyanoknak, akikben erre megvan a vágy, és a gyülekezet pásztorainak felügyelete alatt engedni kell, hogy részt vegyen a gyülekezet szolgálatában. Ez szerintem összehozza a gyülekezetet, segít jobb közösséggé formálni azt, és a gyülekezet férfi tagjai, is érzik, hogy szükség van rájuk. természetesen ez komoly odafigyelést, és képzést igényell a pásztorok részéről, de a gyümölcse szerintem megfizethetetlen
sefatias, nincs a véleményünk között nagy eltérés. Kicsit kisarkítva Douglass azt hangsúlyozza, hogy a vezető építse le magát, a tanítást is adja át másoknak. Én erre azt hangsúlyozom, hogy ez nem feltétlenül bölcs, a vezető igenis tanítson, ne adja ezt ki teljesen a kezéből. Te erre azt hangsúlyozod, hogy a vezető igenis vonjon be másokat a szolgálatba, a tanításba is. Lehet, hogy mindhárman ugyanazt mondjuk, csak reagálunk egymásra, mint egy inga. Én sem hiszek az egyszemélyes vezetésben (Team leadership? Gyülekezetekben feltétlenül!). A gyülekezetünkben igyekeztünk bevonni másokat a tanítás/prédikálás szolgálatába is. Hangsúlyokról beszélgetünk.
Akkor egyetértünk. Elsősorban a képesített vezetők dolga a tanítás szerintem is. A gyülekezet többi tagjának felhasználása a tanításban nem mehet a pásztorok/tanítók tevékenységének rovására. Az ő munkájuknak kell túlsúlyban lenni.
Ádám, érdekelne, hogyan képzeled ezta kongrecionalista jellegű megoldást a gyakorlatban pl. a Magyar Református Egyház esetében. Úgy néznének ki, mint a baptisták, vagy „még úgyabbul” ?
Cypriánus kérdéséhez magam is csatlakoznék, mert reformátusként érdekel s érint is. Ha Douglass 2. pontjából indulunk ki („A reformáció nem a tizenhatodik század eseménye, hanem ránk váró feladat.”), akkor két dolgot mindjárt leszögezhetünk: a) a reformáció folyamata megkezdődött, de nem fejeződött be Isten és emberek megelégedésére; b) hitvalló őseink példáját követve, visszanyúlván a páli tanítások nyomán formálódó őskeresztyén gyülekezetek (jó avagy intő) példájához, nyerhetünk segítséget ahhoz, hogy jelenkori gyülekezeteinket a Krisztus Jézus méltó menyasszonyává avathassuk, testévé faraghassunk önmagunk köveit áldozván az építkezésre. S mert más fundámentum nem vettetett, s más zárókő sem adatott Megváltónkon kívül, így talán nem is kell szétverni az egész felépítményt, csak áthelyezni egynémely köveket illőbb s kellőbb helyekre. Ahogy a 7. pontban el is ismeri Douglass, hogy „az egyház keretei nem tetszőlegesek”.
Mindazonáltal valóban igaz, hogy változtatásokra, alakításokra szükség van. Hogy miben és miként… az nagy kérdés. A pontokat csoportokra osztó feladatok jól kiemelik a sürgető és kiemelkedő területeket (pneumatikus éhség kielégítése az Igével, misszió, egyetemes papság szolgálatba hívása, zsinat-presbiteri elvek megvalósítása, decentralizáció stb.), így mindenképpen hasznos olvasmány Douglass műve. Viszont egy olyan országban, ahol a „reform” szitokszóvá vált, nagyon óvatosan és csak világos (következményeket is előzetesen felmérő) tervek mentén lehet és szabad belekezdeni bármibe is…
Kedves Gergely, örülök a hozzászólásodnak, mert így észrevettem, hogy Cyprianus kérdésére sem válaszoltam.
Nem akarnék tanácsot adni a református egyháznak, hogy milyenné váljon, ehhez sem elég bölcs nem vagyok, sem illetékességem nincs ahhoz, hogy nekiálljak okoskodni. Douglass tanácsai viszont felülről közelítik azt az egyházkormányzási modellt, amit én egészségesnek és biblikusnak tartok. Amiben Douglassnak szerintem tökéletesen igaza van, az a helyi gyülekezetek feletti hierarchikus struktúrák szerepének minimalizálása.
Az szép, hogy sokan felismerik, hogy reformokra van szükség a református egyházban, de számomra inkább az a kérdés, hogy hogy az egyház vezetői is tudják-e ezt, illetve akarják-e? Én nem sok hajlandóságot látok bennük, ami pedig mégis előbújik, annak a nacionalizmushoz több köze van, mint Istenhez. A trianon előtti magyarország utáni sírás, nem biztos, hogy épülésére szolgál az egyháznak, miközben a templomok üresek, és a lelkészek nem végeznek lelkipásztori munkát.
Ha már a református egyház megújulása a téma, akkor hadd ajánljak egy kis további irodalmat: „Írd meg amiket láttál” cimmel hét lakótelepi gyülekezetről Czövek Tamástól.
Ha sok új gyülekezet lesz vagy újul meg, az idővel a zsinat összetételére is döntő befolyással lesz, és onnan a teljes egyházvezetésre. Szerintem ez a leginkább járható út.
Amúgy Sefatias, a vezetők közt is van aki látja ezt. De sokszor sokan nagyon máshogy látják a kérdést, és tömeges félreértések körüli belső viták mennek. Itt szerintem elég utalnom a karácsonyi kisfilm, az „A Fiú” körüli sokszor már méltatlan református egyházon belüli vitákra illusztrációnak. Pedig ott nacionalizmusról szó se volt (nem is Cioban szerepe verte ki a biztosítékot).
„Ha sok új gyülekezet lesz…”
Szerinted van rá esély? A református lelkésztől azt hallom, hogy egyre több templom üres. Ha jól emlékszem a két népszámlálás között 600Ezer fővel csökkent a magukat reformátusnak vallók száma. Szerinted lesznek új gyülekezetek? Hány lelkészt képez ki a református egyház évente? Én úgy látom, hogy a baptista, golgota, hitgyülis akadémiák népszerűbbek, mint a református. Egyre kevesebb ember akarja magát feleslegesen évszázados hagyományoknak alávetni. És azt kell, hogy mondjam, igazuk van. Pedig ha szavaznom kéne akkor a református egyházra szavaznék. Bennük látom azt a potenciált, ami képes lenne néptömegeket megmozgatni. Csak épp maga az egyház van ennek útjában, valamint a presbitériumok, akik a templomi székvásárláson kívül, másban képtelenek dönteni.
@Sefatias:
én elsősorban nem a felekezet halott részével foglalkoznék, hanem az élővel. Az élőkön múlik a jövő. Persze minden megmentett halkdokló gyülekezet nagy öröm, de hosszú távon ezek száma is alighanem azon múlik, hogy az élő közösségek hogyan növekednek…
És látok élő közösségeket, gyülekezeteket is a sok haldokló mellett. Szóval én látok esélyt, ha kicsit is.
„Hány lelkészt képez ki a református egyház évente? Én úgy látom, hogy a baptista, golgota, hitgyülis akadémiák népszerűbbek, mint a református.” (Sefatias)
Én a magam részéről szomorú vagyok amiatt, hogy a pásztorok kiképzése intézményi feladat lett. Régen ezt a Szentlélek csinálta; Isten hívta el őket a szolgálatra. Mára meg akinek papírja van róla, az csinálhatja, még akkor is, ha valójában nem ért hozzá. Nem vagyok az iskolák ellen, de önmagukban értéktelenek. És mivel a diákok fizetnek nekik a képzésért, valószínűleg nem fogják azt mondani nekik, hogy „Neked nincs elhívásod erre…”
Szia Infa!
Alapvetően egyetértek veled, és hibának tartom, hogy a lelkészek viszik egyedül a gyülekezetet a református egyházban(és sok másban is). Én most nem a fizetett lelkészek mellett, és a ti gyülekezetetekhez hasonlók ellen szólok(Nekem jobban tetszik a ti megoldásotok) De azért a Szentlélek által elhívott pásztorokkal sem voltak kizárva a problémák. (csel 20:28-30)Nem hiszem, hogy a képzés módja a probléma elsősorban, hanem a pásztori munkához való hozzáállás.