Két területe van a keresztény életnek, melyről ritkán és csak nagy félelemmel beszélek. Az egyik a gyermeknevelés, a másik a szenvedés. A félelmem mindkét esetben ugyanaz: félek, nem tudok a témához hitelesen hozzászólni. Ez más kérdéseknél is gátolhatna, de valahogy ez a két terület az, ahol a hiteltelenségtől félve az átlagosnál bátortalanabb vagyok. Ha a gyermeknevelésről beszélek, azt kockáztatom, hogy saját gyermekeim lesznek élő cáfolatai annak, amit képviselek. Nagyszerű fiaim vannak, de ezt a terhelést nem biztos, hogy elbírják. Mármint nem ők, hanem az én nevelésem, amit a valóság általuk tesztel. A szenvedés kérdése még ennél is jobban elbizonytalanít. Tudom, mit jelent szenvedni, de közel sem szenvedtem annyit, mint néhány ember a környezetemben: hogy jövök ahhoz, hogy másokat a szenvedés hordozására oktassak?

Persze, természetesen tudom, hogy Isten szava a tapasztalataimtól (illetve azok hiányától) függetlenül is megáll, nekem meg az a feladatom, hogy Isten igéjét hirdessem, nem az, hogy a saját tapasztalataimat állítsam mások elé példaként. Mégis könnyebb, ha az említett két témában olyan emberekre hivatkozhatok, akik nálam hitelesebben tudnak beszélni. Most is ezt szeretném tenni, a szenvedés kapcsán. Kevés megindítóbb, bölcsebb és hitelesebb bizonyságtételt hallottam a szenvedésről, mint ez az angol nyelvű interjú. A kérdező-riporter az ismert kálvinista teológus R. C. Sproul (szintén teológus) fiát faggatja arról, hogy a szenvedés közepette miért jelent számára vigasztalást Isten szuverenitása. R. C. Sproul Jr. két évvel ezelőtt elveszítette a feleségét, egy éve pedig a kislányát is. A kettős gyász súlyos és friss valóságát az interjú formalitása sem tudja eltakarni. A teológus láthatóan szenved a veszteségtől; ezt nem is próbálja tagadni. És mégis, a fájdalmán érett derű sugárzik át, melyet saját bevallása szerint az Isten mindenhatóságába vetett hite táplál.

Az interjú egyszerre súlyos és felemelő. Nehéz száraz szemmel végignézni.