Néhány nappal ezelőtti blogbejegyzésemben (Jó-e az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez?) arról írtam, hogy a felvilágosodás kételyre és az objektivitás mítoszára épült ismeretelmélete a huszadik század második felére gyakorlatilag összeomlott. Kiderült, hogy a megismerő és a megismerés tárgya nem választható el egymástól. Annak beismerése viszont, hogy a hitünk, személyes meggyőződéseink, tapasztalataink, közösségi hátterünk befolyásolja a megfigyeléseinket, komoly válságot eredményezett az ismeretelmélet terén. Ezt a válságot legkönnyebben az irodalomban zajló változásokon keresztül tudom érzékeltetni.

Ha kezünkbe veszünk egy huszadik század elején született regényt, jelentős erőfeszítéseket jelent végigolvasni, különösen, ha előtte Tolsztoj, Mikszáth vagy Sienkievicz alakította az elvárásainkat. A modernizmus az irodalomban az ismeretelmélet problematikáját helyezte a középpontba, és ennek érzékelhető következményei lettek az olvasóra nézve. Megszűnt a mindentudó szerző nézőpontja, helyette az író a szereplők – leginkább egy szereplő – gondolatain keresztül láttatja a világot. Fontos, hogy az eseményeket nem pusztán egy szereplő nézőpontjából, hanem egyenesen a szereplő belső világába helyezkedve látjuk (ha egyáltalán látjuk). Jellegzetes példája ennek James Joyce és Virginia Woolf „stream of consciousness” (tudatfolyam) technikája. Nincs objektíven bemutatott valóság, teljes mértékben a szubjektum nézőpontja érvényesül. A modernizmus még nem adta fel, hogy a világ a szubjektum szemszögéből megismerhető, de ezt az ismeretet már rendkívül bizonytalannak, homályosnak és töredezettnek tartja. (Az impresszionista képekhez hasonlóan.) Faulkner egyenesen egy őrült lelkivilágán keresztül beszél a valóságról. A huszadik század második felének posztmodernista irodalma kitört az ismeretelméleti csapdából, de csak úgy, hogy feladta az episztemológia harcát, és a problematikát átemelte az ontológia és a nyelvi játék világába. Minden egyén és minden közösség külön világ: akkor legalább élvezzük! A posztmodernizmus látszólagos könnyedsége (gondoljunk például Joseph Heller A 22-es csapdája vagy Kurt Vonnegut Időomlás című regényére) valójában a totális ismeretelméleti válság beismerése. Be vagyunk zárva a saját értelmezéseink világába, és nincsen kiút, hiszen nincsen mindentudó szemszög.

Van-e másik kitörési pont az ismeretelmélet válságából? Van-e a posztmodern rezignált könnyedségének alternatívája? Induljunk el onnan, hogy az egyik értelmezés (a keresztényeké) azt feltételezi, hogy mégiscsak van mindentudó szempont: Istené. Ez az értelmezés azt is feltételezi, hogy minden egyéni meggyőződés és hit Isten világában van, és valamelyik jobban, más meggyőződések meg kevésbé látják tisztán a valóságot. A keresztény meggyőződés (még mindig úgy beszélek róla, mint az egyik a sok közül!) azzal számol, hogy a bűn (ami az Isten elleni lázadás és autonómia szinonimája) rossz irányba befolyásolja a valóság megismerését. Azzal is számol, hogy a véges emberi értelem mindig „tükör által, homályosan” ismer, ezért szüksége van kinyilatkoztatásra, vagyis arra, hogy maga Isten beszéljen neki a valóság milyenségéről. Az egyik legreményteljesebb keresztény meggyőződés éppen az, hogy Isten a Szentlélek által meg tudja változtatni a gondolkodásunkat, meg tudja tisztítani a látószögünket hamis meggyőződésektől, illúzióktól, és képes felnyitni a szemünket azokra a dolgokra, melyekre végességünk vagy a bűn miatt vakok vagyunk. A keresztény meggyőződés abból indul ki, hogy a Szentlélek az, aki miatt megnyílhat egyéni és közösségi értelmezéseink börtöne.

Most tegyük fel, hogy ez a megközelítés az igazi. (Csak hogy világos legyek: a posztmodern meggyőződés alternatíváját keressük, tehát egy pillanatra visszaléptünk arra a pontra, hogy a megismerés még lehetséges, csak nagyon nehéz. Van tehát értelme igaz megközelítésről beszélni.) Tegyük fel, hogy a világ tényleg olyan, ahogy a keresztények elképzelik, tényleg van mindentudó Isten, és tényleg van Szentlélek. Mi történhet ebben az esetben? Az, hogy lesznek emberek, akiknek ez a mindentudó Isten a Szentlélek által megnyitja a szemeit, hogy olyannak lássák a valóságot, amilyen az valójában, elhiggyék mindazt, amit Isten a természetben, a történelemben, Jézus személyében és a Biblián keresztül kinyilatkoztatott róla, és el akarják ezt mondani másoknak is. Ha igaz a keresztények nézőpontja, akkor maga ez a nézőpont már a Szentlélek munkájának következménye. A keresztények azért hiszik, hogy van Szentlélek, mert a Szentlélek kereszténnyé tette őket. Ha van Szentlélek, akkor tehát vannak keresztények is, akik hiszik, hogy van Szentlélek. És ők nehéznek fogják ugyan találni, hogy megmutassák másoknak, amit látnak, de az, amit látnak, bizonyosságot ad nekik arról, hogy a valóságot látják.

Körkörös érvelés? Inkább azt mondanám, hogy nincs olyan objektív szilárd pontja, amelyről Descartes beszélt. Ez az érvelés a bizonyosságot nem az emberi értelem autonómiájára építi, hiszen éppen az vezetett az episztemológia válságához. Ez az érvelés a véges embert a mindentudó, mindenütt jelenvaló, szuverén Istentől való függésben látja. Ahogy Pál apostol mondta annakidején az athéni filozófusok körében: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.”

10 hozzászólás a “Mi a Szentlélek szerepe a megismerésben?” bejegyzéshez

  • Alex:) says:

    Ez is gút,azaz jó! Bocs erről is eszembe jutott ama történet,mielőtt megtértem volna Krisztusban,az újjászületett tesóim mindig mondták hogy nekik a Lélek felhozza ezt-azt…(jót mosolyogtam magamba,azaz kinevettem őket,miről beszélnek…-én mint hitetlen!)Viszont amikor én is újjászülettem Isten Lelke által,pillanatok alatt,a Biblia olvasása után bárhová mentem,bármit csináltam,hallottam Isten Szent Lelkét,aki mindent elmagyaráz,de vissza mutatva önmagára azaz a Bibliára,és azon tanított! Rohamosan fejlődtem,le sem tudom írni,mert mindent az Isten csinált bennem az Úr Jézus dicsőségére! Most is kaptam kijelentést,magamról Illésen bemutatva (megélem testben a Krisztus eljövetelesét! Három napig beszélt hozzám az Úr Lelke,és amikor megértettem Ő a szent elhallgatott! Mindenkinek kívánom,hogy élje át az újjászületést,mert akkor van örök élete! A vallás nem visz be a mennyek országába,csak egyedül az Úr Jézus! Soli Deo Gloria.

  • Kezdő says:

    Ádám, segítenél nekem abban, hogy ha a Szentlélek által változik meg a gondolkodásunk, és Isten, a Szentlélek által nyitja meg a szemeinket, és ha a keresztények azért hiszik, hogy van Szentlélek, mert a Szentlélek kereszténnyé tette őket, akkor mi volt az Ószövetségben, Pünkösd előtt, amikor még nem töltetett ki a Szentlélek?
    Hogyan tudta Isten, pusztán a törvényen keresztül vezetni az Övéit?
    Egyáltalán, volt Szentlélek az Ószövetségben?
    Pontosan mi változott meg azóta, hogy Pünkösdkor kiáradt a Szentlélek?
    Köszönöm.

  • Szabados Ádám says:

    Nagyon jó a kérdés! Most csak röviden tudok válaszolni. Az Ószövetség idején is természetesen jelen volt a Szentlélek, gyakran olvasunk arról, hogy munkálkodott emberekben. Dávid kéri például, hogy Isten ne vegye el tőle Szentlelkét, hanem támogassa az engedelmesség Lelkével. Számos más példát is lehet erre találni. A Lélek pünkösdi kitöltetése a Szentlélek egy újfajta munkáját jelenti, amely elsődlegesen a világmisszióhoz kapcsolódik. A Szentlélek erővel tölt el a Jézusról való tanúskodáshoz. Ráadásul – ahogy Jóel megjövendölte – ez már nem csak egyes hívőkre igaz, hanem Isten az egész népére ki akarja tölteni a Lelkét ilyen módon.

  • Kezdő says:

    A közösségünkben elég erősen kategorizálják a bűnöket, így vannak a megbocsátható és a meg nem bocsátható bűnök, pl.a paráznaság.
    Nekem ez nehezen értelmezhető, mert a Bibliában nem látok utalást arra, hogy a gyilkosságot vagy a paráznaságot nem bocsájtaná meg Isten.
    Mikor példának megemlítem Dávidot, akinek megbocsátotta az Úr a paráznaságát, akkor rendszeresen azt kapom, hogy; “az Ó szövetség más, hiszen akkor nem volt Szentlélek, de az Újszövetségben már nincs példa arra, hogy ilyen nagy bűnök megbocsátattnának annak, aki egyszer már megtért, hiszen a Szentlélek által, képes ezektől tartózkodni az ember”
    Tényleg a Szentlélek kitöltetése után, megváltozott az Isten viszonya a bűnhöz? Miben esik más megítélés alá az ó és az újszövetségi ember?
    Köszönöm.

  • Son of Noon says:

    Sőt van olyan is hogy a szellem tisztátalansága… 2 Kor 7,1-1Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelődésünket!
    -G4151   πνευ̑μα (pneuma)-

  • Steve says:

    Szia Kezdő,

    nem ismerem a közösségeteket, és a tanítását ezen a területen. Én azt olvastam a Bibliában, hogy a Szentlélek káromlása az, amire nincs bocsánat. De aki aki ezt elköveti, az már nem is keres bocsánatot Istennél vagy foglalkozik ilyen dolgokkal, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. Más nem megbocsátható bűnről nem tudok, Jézus vére minden bűnből képes megtisztítani bennünket, ha elé járulunk.

    Vannak persze igen súlyos bűnök, a paráznaság is ilyen. Jézus azt mondta, hogy ne vétkezzünk, és ne is paráználkodjunk. Ha Őt szeretjük, akkor a parancsait megtartjuk. Ugyanakkor sajnos nem mindig sikerül megtartani a parancsait. Ilyenkor ha megbánjuk bűneinket és az Úr elé járhatunk, mindneképpen és kétség nélkül van számunkra bűnbocsánat! Ha nem sikerült Jézust eléggé szeretni, akkor kérni kell, hogy adjon a szívünkbe nagyobb szeretetet, és ő ad. Ha nem tudtunk ellenállni a kísértéskor, akkor kérjünk nagyobb erőt, hogy legközelebb jobban ellene tudjunk állni a bűnnek! Jézus vére minden bűnünket eltörölte – ez a vér a megtérésünk után elkövetett, akár súlyos bűneink miatt is kiontatott. Persze a jövőbeni bűneink nem előre vannak eltörölve (Jézus nem azt mondta, hogy eredj el és vétkezz nyugodtan, már nem számít!), ha vétkezünk, mindig meg kell alázzuk magunkat, és törekednünk kell a megtört bizalom helyreállítására. Fontos, hogy utána mi se vádoljuk magunkat tovább – ha kell, kérjük Istent, hogy a szívünket is tisztítsa meg, hogy utána újra bizalommal tekinthessünk Istenre. Mindez persze akkor hiteles, ha nem játszunk a bűnnel, és nem élünk szándékosan vissza a kegyelemmel. János ezt írja a hívőtársainak: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő ígéje nincsen mi bennünk.” – tehát egyetlen dolgunk van, ne takargassuk a vétkeinket, menjünk hozzá, valljuk meg, és ő megtisztít minket minden hamisságtól.

    Jézus azt mondja a Jelenésekben (egy gyülekezetnek írja, tehát keresztényekről van szó), hogy “adtam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából” – ennek nem lenne sok értelme, ha megtérés után elkövetett paráznaságból nem lehetne megtérni. Pál azt írja a 2Kor 2-ben levélben egy vérfertőzésben élő keresztényről (aki az 1Kor 5-ben van említve, a legtöbb bibliakutató egyetért azzal, hogy erre a személyre történik itt utalás), hogy miután szívből megtért, “bocsássatok meg néki és vígasztaljátok, hogy valamiképpen a felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet. Azért kérlek titeket, hogy tanusítsatok iránta szeretetet.” – ennek sem lenne sok értelme, ha megtérés után elkövetett paráznaságból nem lehetne megtérni.

    Üdv,
    Steve

  • Kezdő says:

    Köszönöm, értem. Valójában a Szentlélek és bűn kapcsolata érdekelne, hogy máshogy kell-e megítélnünk az ószövetségi emberek bűnét, és az újszövetségi emberek bűnét a Szentlélek miatt?

  • Steve says:

    Szia Kezdő,

    véleményem szerint nem kell a bűnt máshogy megítélnünk, Isten ugyanúgy viszonyul a bűnhöz akkor is, most is, a Szentlélek sem változott. Esetleg arra gondolsz, hogy mi a szerepe a Szentléleknek a megtérésben akkor, amikor egy Szentlélekkel betöltött, újjászületett keresztény vétkezik, illetve hogy a bűnt elkövető megigazulásának módja eltér-e?

    Steve

  • Kezdő says:

    Igen, az érdekelne, hogy van-e igei alapja annak, hogy az újszövetségi embertől “többet vár el” az Úr, hiszen már kitöltött a Szentlelkéből, vagy éppen olyan nagy bűn volt az Ó szövetségben vétkezni, mint ma.

  • Steve says:

    Szia Kezdő,

    van igei jogalapja, hiszen “Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.”

    Ugyanakkor még nem jött el a teljes váltság napja, van ótermészetünk, ami nem Istentől született, és folyamatos harcunk van magunkkal. És ebben a harcban időnként vesztünk (már ha az új természetünk oldalán állunk). Ez az ambivalencia a keresztény élet velejárója. Az ótermészettel kapcsolatban Istennek nincsenek elvárásai, azt halálba kell adni, mert javíthatatlan. Ha ez nem sikerül, akkor elkövetünk bűnöket – de ezekre ugyanúgy vonatkozik Jézus váltságműve. A Szentlélek ilyen esetben nem kárhoztat minket, hanem ösztönöz bennünket a bűnbánatra és a bűneink megvallására, Krisztus követésére. Ha ezt megtettük, akkor örül bennünk. Ő a pártfogónk, a javunkra van, elvezet bennünket minden igazságra, belülről ismer bennünket, szól hozzánk, ösztönöz a megszentelődésre. Pontosan “éppen olyan nagy bűn volt az Ó szövetségben vétkezni, mint ma” – a bűn megítélése és súlyossága nem változott semmit, a különbség nem ebben áll fenn.

    Steve

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum