Az egyszerű, józan gondolkodás időnként a teológiában is nagy előny. A narratív kritikai szempontok megjelenése előtt az újszövetséges szakmában (konzervatív köröket leszámítva) napi gyakorlatnak számított, hogy kutatók újabb és újabb forráselméletekkel, redaktorokkal és hagyományrétegekkel álltak elő, szinte versenyezve, ki tud eredetibb ötletekkel előhozakodni. Ez különösen az evangéliumok esetében volt igaz, ahol a legkorábbi „Jézus-hagyomány” felfedezése érthetően nagy érdeklődésre tartott számot. A narratív kritikai szempontok térnyerésével ez megváltozott, a szakma az utóbbi egy-két évtizedben inkább a szövegek egységére figyelt (akár azon az áron is, hogy kettéváljon az irodalom és a történelem, és az Újszövetség-kutatás még távolabb kerüljön a valódi Jézus megismerésétől). Erős azonban bennem a gyanú, hogy a történeti-kritikai módszer vitatható módszertana és a teljesítménykényszer által szült problémák túlnyomó többségét meglepően gyorsan feloldaná a valóság megismeréséhez nagyobb bizalommal közelítő józan paraszti ész, mely – valljuk be – inkább a konzervatív bibliakutatás sajátja.

Adrian Howell North Green-Armytage már az ötvenes években megkérdőjelezte a bibliakritikában általánossá vált, meglehetősen bonyolult és a szövegek általunk ismert formáival szemben szélsőségesen bizalmatlan kutatási trend bölcsességét. A hosszú nevű teológus kissé mulatságos, de nem kevésbé tanulságos gondolataira Don Carson János evangéliumáról írt kommentárjának bevezetésében akadtam rá. A. H. N. Green-Armytage bibliakritika-kritikája talán kissé leegyszerűsítő, de lényegét tekintve szerintem fején találja a szöget, mert egyszerű eszmefuttatásával megmutatja, hogyan gáncsolta el saját magát egy egész szakma (vagy majdnem egy egész szakma, hiszen ne feledkezzünk meg az A. Schlattertől és Th. Zahntól F. F. Bruce-on és I. H. Marshallon át G. E. Laddig és D. A. Carsonig húzódó konzervatív kutatók folyamatosan jelenlévő különvéleményéről), több évtizeden keresztül.

„Van egy világ – nem állítom, hogy minden teológus ebben a világban él, viszont néha mindegyikük betéved ide és némelyikük mintha állandó lakója is lenne –, mely nem az a világ, amelyben én élek. Az én világomban ha a The Times is és a The Telegraph is beszámol ugyanarról a sztoriról, de kissé eltérő kifejezéseket használnak, senki sem következtet arra, hogy a sztorit egymástól másolták, vagy hogy az eltéréseknek bármi különösebb jelentősége volna. Abban a világban viszont, amelyről beszélek, az ilyesmit magától értetődőnek veszik. Ott egyetlen történet sem a tényekre támaszkodik, mindig valaki más verziójából veszik át… Az én világomban néhány kormányhivatal által kiadott könyvet leszámítva szinte minden könyvnek egyetlen szerzője van. Abban a világban majdnem minden könyvet egy bizottság – vagy bizottságok egész sora – hoz létre. Ha az én világomban azt olvasom, hogy Mr. Churchill már 1935-ben megmondta, hogy Európa szörnyű háború felé sodródik, megdicsérem az előrelátását. Abban a világban minden prófécia – bármilyen homályos is – az események után hangzott el. Az én világomban azt mondjuk: ’az első világháború 1914 és 1918 között zajlott.’ Abban a világban azt mondják: ’A világháború-narratíva a huszadik század harmadik évtizedében alakult ki.’ Az én világomban az emberek elég sokáig – hetven, nyolcvan, vagy akár száz évig – élnek, és fel vannak ruházva azzal a dologgal, amit emlékezetnek hívnak. Abban a világban (úgy tűnik) az emberek életre kelnek, írnak egy könyvet, aztán eltűnnek (mindez egy szempillantás alatt), majd meglepve állapítják meg róluk, hogy ’megőrizték a kezdeti hagyomány néhány elemét’, olyan dolgokkal kapcsolatban, melyek jócskán felnőtt életük idején történtek.” (D. A. Carson, The Gospel According to John, Eerdmans-Apollos, 1991, 50)

Az tetszik Green-Armytage megközelítésében, hogy életszerű. Márpedig éppen azt szeretnénk, hogy az Újszövetség-kutatás a valóságot rekonstruálja, vagyis életszerű legyen. Azt hiszem, az igazság kereséséhez mindig szükségünk lesz nagy adag józan paraszti észre, ehhez pedig az sem árt, ha sok időt töltünk egyszerű, hétköznapi emberekkel, akik még nem csavarodtak fel a professzionális teológia folyondáros-hínáros előítéleteire. Ezt olyan teológusként mondom, aki sokszor adtam már hálát azért, hogy a teológiát lelkipásztorként művelhetem.

4 hozzászólás a “Források, redaktorok és a józan paraszti ész” bejegyzéshez

  • Lacibá says:

    Szerintem a Q-forrás nem létezett, hanem az van, amit az Irás ekként mond: 1Jn 1 – 3Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük.

    Hogy összhang van a szinoptikusok közt? De hiszen az apostoli zsinat táján kell keletkezniük, mert akkorra döbbentek rá, döbbentettek a Szentlélektől arra, hogy azokat is csatasorbs kell állitani, akik már az ő szavukra, tanuskodásukra tértek meg. Nekik készitik a rövid kis beszámolókat, majd a szerkesztők szempontjai szerint alakulnak ki az irott evangéliumok. Józan paraszti ésszel gondolom ezt, meg gyermeki hittel, hogy nem olyan bonyolult a keletkezésük, mint amit sok szobatudós magányában kiokumulált.

    A túl sok okoskodás veszélyes: Mk 10 – 15Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda.

  • Hmmmmm says:

    Kedves Lacibá,

    Tipikus példája vagy az internettudós a fórumozók világában kiokumulált példájának.
    A bibliakritika és a hit nem ellenségei egymásnak. A kritika nem azt jelenti, hogy lefikázza valaki a bibliát…. Nem a betűben és könyvhívők vagyunk!
    Egyébként a bibliatudósok általában nem szobatudósok, először is egy teológián több évet közösségben lenyomnak a tanulással (héber, ógörög, latin), majd esetleg doktoriznak is. Ez alatt sem magányosak (bár a teológiák könyvtárai nem a legnépesebb helyek), sőt ezután sem, hiszen gyülekezetben szolgálnak, tudományos konferenciákra járnak, ahol méltóan megvitathatják az egyes nézeteket.
    Az meg, hogy szerinted nem létezett Q forrás nem üdvösség kérdés, de a magyarázatod még nem győzött meg.
    Az utolsó mondatod pedig tipikus példája annak, hogy hogyan exegetáljunk. A túl sok fórumozás a veszélyes, nem az, ha valaki tudományos vizsgálat alá vonja a Szentírást.

  • Fourier says:

    Kedves Ádám!
    Egy konkrét problémámat hadd vessem föl. Jó lesz gyakorlati példának, hátha megértem a helyes szövegkritika alapjait. Lukács evangéliuma szerint Jézust, születése után 8+33 nappal felviszik Jeruzsálembe a Templomba, stb. stb. – majd a család hazatér Názáretbe. A Máté szerinti történettel ezt hogyan egyeztethetjük össze, ahol Betlehemből Egyiptomba menekül a család, és visszatéréskor is nagy ívben kerülik Júdát, a hírhedt Jeródes utód, Archelaos miatt.

    Egyébként bocs, régóta kedvelem a blogodat, és ettől barátságosabban illet volna bejelentkeznem. Lukácsot olvasva most éppen zavar ez a probléma, bár érdekes, hogy a hitemre különös hatást nem gyakorolt.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Fourier!

    Nem barátságtalan a bejelentkezésed, üdv a Divinity-n!

    A konkrét kérdéseddel kapcsolatban azt gondolom, hogy a Jeruzsálembe való felmenetel valószínűleg még a bölcsek érkezése előtt történt. Sem Máté, sem Lukács nem teszik könnyűvé az események összefésülését, mert látszólag nincsenek tudatában a másik által ismert adatoknak, de a kronológiát össze lehet így is állítani. 1) Jézus megszületik, 2) Mária tisztulási ideje után felmennek a Templomba, 3) majd Egyiptomba menekülnek, 4) ahonnan Názáretbe költöznek vissza. Lukács az 1), 2) és 4)-ről számol be, Máté az 1), 3) és 4)-ről. Bár mindkettőjük kronológiája szorosnak tűnik, ellentmondás nélkül egymásba fésülhetők.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum