Mi a közös Kent Hovindban és a néhány éve elhunyt Ron Wyattben? Mindketten a Biblia (vagy az általuk bibliainak hitt igazságok) védelmében jeleskedtek. Mindketten remek kommunikátorok. Az interneten terjesztett anyagaikkal mindketten népszerűek lettek keresztény körökben. Mindketten fantasztikus dolgokat állítottak. Hovind kidolgozta a „Hovind-elméletet”, amely szerint a dinoszauruszok Noé bárkájában vészelték át az özönvizet és együtt éltek az emberrel. Wyatt megtalálta Sodoma és Gomora helyét, a fáraó szekereit a Vörös-tengerben, Jézus vérét Jeruzsálemben, a frigyládát, a Tízparancsolat kőtábláit, az aranyborjút, Góliát kardját, és természetesen Noé bárkáját, no meg tucatnyi olyan dolgot, amelyek közül egy is világhírűvé tenne bármely régészt.

Tovább olvasom »

A most következő felvetéseket gondolatkísérletnek szánom. Nem fogok részletes és mélyreható bizonyításba kezdeni, sem végérvényes kijelentéseket tenni, mert magam is tele vagyok kérdésekkel. Ebben a bejegyzésben egyszerűen csak egy harmadik utat keresek a fundamentalista értelmezés Szküllája és a mitológiai értelmezés Kharübdisze között. Jelenlegi tudásommal azt feltételezem, hogy ha a bibliai özönvíz történetiségét vizsgáljuk, más perspektívából kell megközelítenünk az elbeszélést, mint amit megszoktunk, és ebben számomra az az egyik vezérfonal, hogy az ókori ember az életét érintő logisztikai kérdésekben nem volt ostobább, mint a mai olvasók. Tévút, ha abból indulunk ki, hogy az ókori ember nem tudta, mennyi állat és takarmány mekkora helyen fér el. Egy hároméves gyerek is tisztában van azzal, hány plüssmackó fér fel a dömperére. Két kérdés kapcsán szeretnék új szemmel ránézni a bibliai szövegre: 1) mekkora volt az özönvíz kiterjedése? 2) ki vagy mi maradt a bárkán kívül?

Tovább olvasom »

Sok álmatlan órát okozott már a bibliai özönvíz története azoknak a bibliaolvasóknak, akik sem a fejüket nem akarták homokba dugni, sem a Bibliát nem akarták a mesekönyvek közé a polcra tenni. A problémák számosak, de közülük is kimagaslik az állatokkal kapcsolatos logisztikai rémálom. Ha azt feltételezzük, hogy a szöveg szerint Noé az összes élőlényből (kivéve mondjuk a tengeri halakat) vitt két-két példányt a bárkába, akkor a legóvatosabb becslésekkel is jóval túl vagyunk az emberileg lehetetlen határán. Jelenlegi ismereteink szerint a szárazföldön nagyjából 8,7 millió faj él (a baktériumokat nem számítva). Linné 1758-ban 4235 állatfajt kategorizált, azóta egymillió fölé emelkedett az ismert fajok száma. Ha azt feltételezzük, hogy Noé valamiféle „ősfajokat” menekített a bárkába, amelyektől származnak a mai ismert fajok, és az akkori szám inkább az ezres vagy a százas tartományban volt, a szám akkor is óriási. Hihetünk-e józan ésszel ebben a történetben?

Tovább olvasom »

Tizennegyedik alkalommal tartottam életrajzi előadást a gyülekezetemben. Idei témám John Bunyan volt, a 17. századi puritán üstfoltozó, akinek A zarándok útja c. regényét a The Guardian c. brit baloldali napilap 2013-ban a 100 valaha írt legjobb regény között első helyen említette. Ahogy a 19. századi irodalomtörténész Macaulay mondta: „Talán az egyetlen olyan könyv, amelyet illetően a művelt kisebbség fogadta el az egyszerű emberek véleményét.” Bunyan meghatározó hatással volt a gondolkozásomra, egyszerűsége és lenyűgöző bölcsessége örök példa a számomra. Itt lehet meghallgatni az előadást (legörgetve az utolsó). Aki végighallgatja a többi életrajzi előadást is, átfogó képet kaphat lelki formálódásom elmúlt évtizedeiről.

Hogyan érhetjük el az egyházon és a gyülekezeteinken belüli egységet és békességet? Bunyan a következő tanácsokat adja ehhez.

1. Ha egységben és békességben akarunk élni, imádkoznunk kell érte. Pál apostol is imádkozik a gyülekezetekben lévő békéért, és hogy a békesség és a kegyelem sokasodjék közöttük.

2. Ha egységre és békességre akarunk törekedni a gyülekezetekben, ügyelnünk kell arra, hogy kiknek a gondjaira bízzuk a gyülekezetek felügyeletét.

Tovább olvasom »

Miután elmondta, miben áll az egyházon belüli egység és békesség, Bunyan négy pontban sorolja fel az egység gyümölcseit és áldásait.

1. Az egység és békesség olyan kötelesség, melyben a békesség Istene gyönyörködik. A Szentlélek öröme van ott, ahol egység van a hívők között, a viszálykodás viszont megszomorítja a Szentlelket.

2. Az egység és békesség örömet szerez a hívőknek is. A menny jön le hozzánk, amikor a testvérekkel egységben élünk, és az Isten országának öröme tölti el a hívők lelkét, amikor békesség van köztük.

Tovább olvasom »

Sokan éltünk már át szomorú viszályokat és szakadásokat az egyházainkon, gyülekezeteinken belül. Több évtizedes tapasztalataim alapján bátran mondhatom: kevés dolog okoz nagyobb károkat az evangélium ügyének, mint a hívők közötti viszálykodás. Ez nem új jelenség, az újszövetségi levelek és az apostoli atyák (pl. Ignatiosz, Kelemen) írásai bizonyítják, hogy az egyház kezdettől vétkes ebben. Az egyház megváltott, de bűnös emberekből áll, akiket nem mindig az egymás iránti szeretet mozgat. Az egységre és békességre törekvés ezért elengedhetetlen az egyház jóléte, sőt, időnként léte szempontjából. John Bunyan Exhortation to Unity and Peace (Buzdítás egységre és békességre) c. könyvecskéjében számos megfontolandó és bölcs gondolatot mond erről a témáról, ezekből válogattam össze három bejegyzésre valót.

Tovább olvasom »

A shoeshine csapata csinált egy ötperces videót az idei Evangéliumi Fórumról. Részlet: „Én egy nagyon egyszerű, hiteles, valódi hittel megáldott életet szeretnék élni, és azt szeretném másoknak is nyújtani, mint lelkész. De azt vettem észre, hogy nagyon sokszor valami megakadályozza ezt. És ezeknek a problémáknak egy része nem a szívemhez köthető, hanem a fejemben van… Ott kezdődnek olyan kételyek, olyan gondolatok, olyan elcsúszások, amik miatt képtelen vagyok azt élni, amire igazából mandátumom van… Tehát nem az a cél, hogy itt okos emberek legyenek… a cél továbbra is az, amit nagyon keresztény szóval kegyességnek lehet hívni: egy ember élvezi Istennel az életet és megéli annak a teljességét, változik ebben, felnőtté válik… és ez a világra pozitívan hat… A szív a cél, de sajnos a fejünkben is vannak útakadályok, és ezeknek az elgördítéséhez a fejben kell dolgozni.” (Hamar Dávid)

Néhány szó következik a blogomon zajló kommentelésről. Az internet világában a korábbiakkal ellentétes trendként egyre több felületen szüntetik meg a hozzászólás lehetőségét, vagy szervezik ki azt a facebookra vagy más közösségi fórumokra. Érzékelhetően 2013-ban kezdődött ez a tendencia, azóta több tucat hírportál zárta le a komment szekcióját, és egyre több blogon is ez történik. Az ok szinte mindig ugyanaz: moderálás nélkül elvadul és pusztítóvá válik a kommentfelület, viszont nincs idő és energia az igényes moderálásra. Bevallom, egy pillanatig elgondolkoztam én is azon, hogy kövessem-e az új trendet, de egyelőre még határozottan ellene döntöttem. Viszont elmondom, hat év távlatában hogyan látom a blogomon zajló kommentelést és kommentelőket.

Tovább olvasom »

Mások gondolatait olvasva én is változom. Ahogy a szavakat, mondatokat, bekezdéseket ízlelgetem, lecsillapodik, kisimul a lelkem, kontúrossá válik az elmém, és régi érzések bukkannak elő, amelyek a napi taposómalomban elrejtőznek, ha egyfajta lelki sabbatként nem szánok rendszeresen időt elmélyült olvasásra. Szeretek olvasni, szeretek elmélkedni az olvasmányaimon, és szeretek írni arról, ami megragadja a figyelmemet. De nem csak szeretem ezt csinálni, e nélkül mást sem tudok jól csinálni. Az olvasás az egyik legfontosabb alapja szinte minden tevékenységemnek, amit eddig gyümölcsözőnek találtam. Tudatosan szánok rá időt, akkor is, ha nincs. Megint a legjobb olvasmányaimból következik egy év végi válogatás.

Tovább olvasom »

Jézus igencsak zavarba hozta a farizeusokat, amikor a 110. zsoltárra utalva megkérdezte tőlük: „Miképpen lehet Dávid fia a Messiás, ha Dávid urának nevezi őt?” (Mt 22,45) Mindhárom szinoptikus evangéliumban megtaláljuk ezt a kérdést, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a keresztény hit kulcsát kapjuk a kezünkbe, ha Jézus feladványára válaszolni tudunk. Jézus hagyta, hogy a farizeusok töprengjenek a válaszon, ők azonban „nem tudtak felelni egyetlen szót sem, és megkérdezni sem merte őt többé senki attól a naptól fogva” (Mt 22,46). A rejtvény megfejtése ugyanis alapjaiban rendítette volna meg, ahogy a Semát értelmezték, és ami még fontosabb: a Jézushoz való viszonyukat is gyökeresen megváltoztatta volna. Erre nem voltak nyitottak.

Tovább olvasom »

János evangéliumáról szóló harmadik beszédében Augusztinusz felteszi a költői kérdést: „Ha Isten nem pirult el attól, hogy embertől született, az emberek szégyellik, hogy Istentől születtek?” (Beszédek Szent János evangéliumáról I., 46) János – akinek a szavait az egyházatya kommentálja – evangéliuma elején arról ír, hogy Isten emberré lett, és mi „láttuk dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal”. A Karácsony erről szól, de nem csak erről, János ugyanis hozzáteszi, hogy akik befogadják az Isten egyszülöttjét, azok jogot kapnak arra, hogy Isten fiaivá legyenek. Istentől születettek az embertől született befogadásával. Ez az, amit Augusztinusz szerint nincs okunk szégyellni.

Tovább olvasom »

Összegyűjtöttem újszövetségi mondatokat (a kanonikus előfordulás sorrendjében), amelyek egész konkrétan arról szólnak, hogy miért jött el az Emberfia a mi bűnös, ítélet alatt lévő világunkba. A legtöbb erre vonatkozó mondatban maga Jézus Krisztus teszi nyilvánvalóvá küldetésének célját, de van az utalások között apostoloktól, sőt, démonoktól származó mondat is, amit az evangélisták feljegyeztek. Karácsonyra készülődve nem nagyon tudok fontosabbat elképzelni annál, mint hogy elmélkedjünk ezeken az igéken, és azon, hogy mit jelentenek ezek a mi életünkre nézve.

Tovább olvasom »

Talán nem is imádkozott igazán, aki soha nem imádkozott még könnyek között. „Könny patakzik szememből azok miatt, akik nem tartják meg törvényedet” – írja a 119. zsoltár szerzője. Jézus testi élete idején „könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból” (Zsid 5,7). Pál megemlékezett Timóteus könnyeiről, és látni kívánta őt (2Tim 1,3-4). Az efézusi presbitereket emlékeztette, hogy „három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között” intette őket (ApCsel 20,31), és „könnyek és megpróbáltatások között” szolgált köztük az Úrnak (ApCsel 20,19). A korinthusiaknak „sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással” írt, hogy megismerjék „azt a szeretetet, amely igen erős” benne irántuk (2Kor 2,4). A galatákat „újra meg újra fájdalmak között” szülte meg, „amíg kiformálódik bennük a Krisztus” (Gal 4,19). Zsidó honfitársai hitetlensége miatt pedig szüntelen fájdalom gyötörte szívét (Róm 9,1).

Tovább olvasom »

A János első levele második fejezetében szereplő „kenet” (χρῖσμα) jelentőségét episztemológiai szempontból annyira izgalmasnak tartom, hogy ThM tézisemet is erről a témáról írtam. János az „antikrisztusokkal” összefüggésben hangsúlyozza olvasóinak a „kenet” ismeretelméleti szerepét: „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan. (…) Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1Jn 2,20.26-27) Az ismeretről és a bizonyosságról való gondolkodásomra forradalmi hatással volt, amit János itt a kenet szerepéről mond, és az, ahogyan a kenet ismeretelméleti jelentősége összefüggésbe hozható azokkal az episztemológiai megfigyelésekkel, amelyekkel ezt a sorozatot indítottam.

Tovább olvasom »

Bár a hal a kereszténység egyik legrégebbi jelképe, és már az óvodában is hal volt a jelem (tényleg!), ismerőseim valószínűleg ironikusnak tartják, hogy a bibliaolvasást a halevéssel hozom most összefüggésbe, mert tudják, hogy a legjámborabb pillanataimban sem bírom lenyelni a halat. Ha vendégségbe megyek, előre szoktam szólni, hogy a mindenkinek kínos helyzet elkerülése végett halat semmiképpen ne süssenek nekem. Nagyon rossz viccnek élném meg, ha a mennyek országában Jézus engem is egy hallal fogadna, mint feltámadása után a Tibériás-tónál a tanítványokat. Úgyhogy a címben szereplő hasonlatot nem én találtam ki, és csak a benne rejlő bölcsesség miatt idézem.

Tovább olvasom »

Korunk egyik betegsége, hogy minden erényt magának tulajdonít, miközben minden rosszat a múltba vetít, hangsúlyozva, hogy azt ő már meghaladta és felvilágosult hévvel helyreigazította. Látványosan igaz ez a nemi szerepekkel kapcsolatban. Korunk önhitten azt gondolja, hogy a nők felszabadítását ő végezte el, a patriarchális zsarnokságnak ő vetett véget, a nők értékét ő mutatta fel először a történelemben, igazolva, hogy a haladás nem légből kapott fogalom, hanem nagyon is kézzelfogható valóság. Ha a jogok és szerepek kiegyenlítését értjük felszabadítás és érték alatt, ebben van is némi igazság. Időről időre mégis kétségek támadnak bennem, hogy történelmi távlatokban ez a kép így helytálló-e.

Tovább olvasom »

A májusi European Leadership Forumon készült ez a közel háromnegyed órás angol nyelvű interjú. Peter Saunders, a Christian Medical Fellowship igazgatója kérdezett a kereszténység és a kultúra kapcsolatáról. A beszélgetésben olyan kérdéseket jártunk körül, mint a kultúra fogalma, miért szükséges, hogy keresztények megértsék a kultúrájukat, milyen modellek léteznek a hit és a kultúra kapcsolatára, hogyan segít a Biblia és a keresztény filozófiai gondolkodás a kapcsolat megértésében, és milyen hibákat követtek el a keresztények ebben a viszonyban az évszázadok során. Örömmel fogadok minden építő reakciót az elhangzottakkal kapcsolatban.

Tovább olvasom »

A mögöttem álló időszak nagyon nagy részben a gyászról szólt. Azzal kezdődött, hogy tavaly meghalt a háziállatunk, Gombóc, aki életének hét és fél éve alatt megszínesítette az otthonunkat. Utána meghalt Dóra keresztanyukája, aki nagyon közel állt a családunkhoz. Aztán megtudtuk, hogy apósom rákos beteg, és fél év alatt el is vitte őt a rák. Augusztusban temettük el, a ravatalnál én mondtam a temetési beszédet. Rá egy hónapra édesanyám barátnőjének a temetésére mentünk, októberben pedig Dóra nagymamájától búcsúztunk. Pénteki napon volt a temetése, a rá következő hétfőn meg édesapámé, aki közben szintén meghalt. Senkinek nem kívánok hasonlóan durva időszakot. Viszont sokat tanultam ez alatt a szomorúságról, a gyászról, Isten és emberek vigasztalásáról. Saját tapasztalataim alapján összeszedtem néhány tanácsot azzal kapcsolatban, hogy hogyan jó a gyászolók mellett állni.

Tovább olvasom »

Ma kezdődik az Evangéliumi Fórum 2016-os találkozója. Az előző évektől eltérően most nem Szépalmán, hanem Harkányban gyűlünk össze, de továbbra is ugyanannak a víziónak a mentén, amely az evangélium hiteles  magyarországi képviseletét szeretné erősíteni – a meggyőződés oldaláról. Az EF honlapján elérhető a tavalyi és a tavalyelőtti konferencia számos hanganyaga (és egyes előadások videó anyaga is). Aki nem tud velünk lenni, az is bele tud így hallgatni abba a közös gondolkodásra, ami idén Harkányban folytatódik. „Meggyőződünk, hogy meggyőzhessünk.”

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum