A ‘Amerika’ címkével jelölt bejegyzések

Meg se tudom számolni, hány vitám volt az elmúlt két évtizedben, amelyekben vitapartnereim figyelmeztettek, hogy az igazság mellett csak ne kardoskodjak, mert az köztudottan viszonylagos. Haladó szellemű keresztények is emlékeztettek, hogy a posztmodern korban már nem illik abszolút igazságról beszélni. Ahogy Chesterton mondta a jelenségről: „A régi korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla.” Aztán jött Donald Trump, és megpördült a világ a sarka körül. Hirtelen azok kezdtek kiáltani igazság után, akik eddig gázt adva, visszapillantó tükörből figyelték, hogyan kerülünk annak „zsarnokságától” egyre távolabb. Szerintem ez biztató fejlemény, még ha a kiváltó ok valóban kissé riasztó is. Trump kapcsolata az igazsággal ugyanis enyhén szólva problematikus. Természetesen nem csak az övé, hiszen a politika talán még soha nem volt mentes a hazugságoktól; Trump esetében az a különleges, hogy őt ez látványosan nem zavarja.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy Donald Trump győzelme a vidéki Amerika dühös válasza arra a növekvő intenzitású, agresszív kulturkampfra, amellyel a progresszív társadalommérnökök az elmúlt években bontogatták az általuk mélyen megvetett hagyományos amerikai világot. Ez a diagnózis számos további kérdést vet fel, amelyek közül a legizgalmasabb számomra az, hogy vajon ez a lázadás pusztán egy haldokló kultúra utolsó visszavágása-e, mint amilyenek a pogánylázadások voltak a kereszténység felvétele után, vagy éppen azt bizonyítja, hogy a konzervativizmus az alappozíció, nem a progresszió. Máshogy kérdezve: vajon az emberiség történetében a progresszió a szükségszerű, vagy az állandóság, vagy esetleg egyik sem?

Tovább a teljes cikkre »

Az ezer és ezer gondolatból, amit Trump győzelme elindított bennem, egy lehetséges magyarázatot szeretnék most elmondani arra, ami történt. Számos okfejtés közül azt, amelyik szerintem a legfontosabb a Trump-jelenség megértésében. Nem vagyok sem politológus, sem szociológus, sem Amerika-szakértő, de talán nem önhittség, ha azt mondom: a zsigereimben érzem, miért nyert Trump. Vagy inkább azt, hogy miért veszített Hillary. Tanultam ugyan amerikanisztikát, amerikai történelmet, amerikai irodalmat, éltem egy ideig az Egyesült Államokban, de a bennem kialakult meglehetősen kontúros kép mélyebbről származik. Nem annyira Trump megértéséből, mint inkább azoknak a megértéséből, akik Trumptól most segítséget várnak.

Tovább a teljes cikkre »

Sokunk álla koppant a padlón a csodálkozástól, hogy nem Mrs. Clinton, hanem a Donald nyerte az amerikai elnökválasztást. Mikor reggel az ágyból kikászálódva ránéztem a telefonomra, azt akartam tudni, hogy Clinton nagyarányú győzelme ellenére volt-e azért olyan ingaállam, ahonnan Trump elvitt elektorokat, és vajon hogy kommentálja a republikánus párt elitje a nárcisztikus milliárdos bukását. Az előválasztások kezdetétől szorosan követtem a kampányt, riadtan és hitetlenkedve figyeltem, hogy tudott mindkét párt ennyire ellenszenves és alkalmatlan jelöltet állítani. Trump győzelme kapcsán ezer és ezer gondolat cikázik a fejemben okokról és következményekről, de a végeredményt leginkább három rövid mondatban tudom most összegezni.

Tovább a teljes cikkre »

A rendkívüli mértékben polarizált amerikai társadalmat (a Donald Trump nevű gólem felemelkedése mellett) az úgynevezett öltöző-vita tartja épp lázban. Az elmúlt évtizedek kulturkampfjában sikert sikerre halmozó progresszívek most épp azt szeretnék kikényszeríteni, hogy az LMBT-közösség (?) elleni diszkrimináció (?) megakadályozása érdekében a női öltözőket és vécéket férfiak is használhassák, ha belül, a szívük mélyén nőknek érzik magukat, és fordítva, nők is használhassák a férfi öltözőket és vécéket, ha férfiként azonosítják magukat. Mindenki oda mehessen, ahova tartozónak érzi magát, függetlenül attól, hogy egyébként milyen genitáliái vannak. Aki meg ezzel nem ért egyet, az egy sötét bunkó, aki gyűlöli a transznemű embereket és nem érzékeli a történelem haladását. (Ha valaki úgy gondolja, túlzok, böngéssze egy kicsit az amerikai médiát, és látni fogja, ennél ez durvább is.)

Tovább a teljes cikkre »

Talán csak 1956-ban volt annyi szó Magyarországról az amerikai médiában, mint ezekben a hetekben. Chicagón és St. Louison át Dallasig a magyarországi menekültválság képeit láttam a repülőterek kivetítőin és az amerikai tévécsatornákban: a röszkei határátkelőt, a Keleti pályaudvart, külföldi riporterek hadát, az ominózus bicskei vonatot, valamint a magyar rendfenntartókat, akik egyszer a füvön ülő menekült családot tessékelik odébb három centivel, erőt demonstrálva az irracionálissá vált káoszban, máskor meg tiltakozó migránsoknak nyújtanak a vonatablakon át kenyeret és vizes palackokat, akik ezt tőlük viszont nem fogadják el. Mutattak a tévékben éhes és síró gyermekeket, fáradt és panaszkodó anyákat, és egy csomó arab kinézetű embert, akik Németországot szemelték ki Kánaánnak és Magyarországot tartják nyomorúságaik megtestesítőjének. Mélységes szégyenérzettel és némi méltatlankodással mentem át az ellenőrzőpontokon, várva, mikor döf keresztül tekintetével egy amerikai hivatalnok, hogy jelezze megvetését a miatt, amit az országom tesz a menekültekkel. Aztán meglepetésemre egészen mást tapasztaltam.

Tovább a teljes cikkre »

Városok nekem leginkább emberek miatt tudnak fontosakká válni. Veszprémet ezer okból szeretem, de főleg azok miatt az emberek miatt különleges nekem, akikkel Isten összekötötte az életemet. Egészen más lett volna a viszonyom ezzel a várossal, ha nem lett volna egy gyülekezet, mely a kapcsolati hálómat kezdettől megszőtte és engem is megtartott benne. Lenyűgöző, gyönyörű, pezsgő városok válnak jelentéktelenné, és középszerű vagy akár csúnya városok értékelődnek fel a szememben attól függően, hogy milyen emberi kapcsolatokat jelenítenek meg számomra. Barátságok, testvéri kötelékek kiemelnek városokat a többi közül, míg ezek hiánya a legkülönlegesebb turista-célpontok meglátogatását is nyomasztó emlékekké tudja silányítani. Két amerikai városról szeretnék most írni, melyek számomra a kapcsolatok miatt lettek fontosak.

Tovább a teljes cikkre »

Az amerikai és az európai gondolkodás közötti legnagyobb különbség szerintem a valósághoz való viszony. A valóság az európai ember számára elsősorban adottság, melynek mély gyökerei vannak a múltban. A valóság az amerikai számára elsősorban lehetőség, megvalósítandó feladat a jelen és a jövő számára. Az európai – különösen a kelet- és közép-európai – ember falként ütközik a valóságba, és vagy szitkozódva meghúzódik az árnyékában, vagy házat épít a fal mellé. Az amerikai se nem szitkozódik, se nem alkalmazkodik, hanem lebontja a falat és újat épít helyette. (Európának időnként persze vannak olyan zugai is, ahol Valóság nagybátyánk elutazik tőlünk, és csak levélben jelentkezik. Olyankor természetesen adódhatnak bajok… De most nem erről akarok beszélni.)

Tovább a teljes cikkre »

Egy St. Louis-i ismerősömmel találkoztam volna ma, interjút szeretett volna készíteni velem apologetikai kérdésekről. Az ismerősöm az amerikai kormánynál dolgozik (ennek semmi köze az interjúhoz), és úgy alakult, hogy éppen itt vagyok Amerikában (több egyházi rendezvényen beszélek), amikor az Egyesült Államok szövetségi kormánya egyszer csak leállt. Az ismerősöm tegnap felhívott, hogy át kell tennünk az interjút másik napra, mert a kormányhivatalok leállnak, és paradox módon éppen emiatt most nem ér rá. Először nem értettem, miről van szó. Mi az, hogy a kormányhivatalok leállnak?! Egyszer csak nem dolgoznak tovább az ottani emberek? Nincs ügyintézés, szemétszállítás, bezárnak a hivatalok, múzeumok, nincs diplomácia, stb. stb.? Igen, pontosan erről van szó, ráadásul beláthatatlan ideig. Addig, amíg a politikusok nem egyeznek meg odafent arról, hogy mi is legyen az ún. Obamacare (az egészségbiztosítás átalakítása) sorsa.

Tovább a teljes cikkre »

Wheatoni tartózkodásom alatt háromszor mentem végig a Billy Graham Center múzeumán. Az állandó kiállítás rengeteg gondolatot indított el bennem. Maga a központ 1979-ben nyílt a Wheaton College területén, hogy elősegítse a világméretű evangélizáció ügyét; jelenleg kb. ötven szolgálaton keresztül látja el ezt a feladatát. Ezek egyike az épület földszintjén található múzeum, mely messze túlmutat önmagán – és minden más tárlaton, amit eddig láttam. A múzeumba lépve a gyanútlan látogató (mint én) azt gondolja, hogy objektív megfigyelőként végignéz egy érdekes kiállítást. Pedig nem, és csak a végén jön rá, hogy ez miért képtelenség.

Tovább a teljes cikkre »

Amerikában egészen más okokból nehéz vezetőnek lenni, mint Magyarországon. Az összehasonlítás szerintem tanulságos lehet az óceán mindkét oldalán. St. Louis-ban megtehettem, hogy tizenkét év aktív lelkipásztori szerep után (1997-től segédlelkész voltam Veszprémben, 1999-től pedig teljes időben lelkipásztor) másfél évig mindenféle vezetői felelősség nélkül vegyek részt egy amerikai gyülekezet életében. Igaz, tanítottam két hosszabb kurzust a felnőttek vasárnapi iskolájában, időnként prédikáltam is, de elsőszámú feladatom az ajtónálló szolgálat volt. Minden vasárnap a Christ Community Church kapujában álltam, és egy idősebb mosolygós nőtestvér és egy barátságos Down-kóros testvér társaságában köszöntöttem a gyülekezetbe lépő embereket. A két társam rutinosan állta a sarat, nekem viszont elég nagy kihívás volt ez a szolgálat, mert az amúgy is pocsék arc- és névmemóriám (lehet így lelkipásztor valaki?) a sok John, Mary, Randy, Cheryl, Carolyne, Mike és Rob nevek hallatán folyamatos rendszerhibát jelzett. Mégis élveztem ezt a helyzetet, üdítő volt egy időre egyszerű gyülekezeti tagként beülni a padba, és támogatni a vezetőim szolgálatát.

Tovább a teljes cikkre »

Olvasgatom a Krízis és katarzis (Harmat, 2009) c. interjúkötetet. A kötetben Erdélyi András olyan közéleti személyiségekkel beszélget, mint Bagdy Emőke, Kéri László, Heller Ágnes, Bod Péter Ákos, Korzenszky Richárd vagy Bihari Mihály. Az összes beszélgetés közül legjobban az Illéssy Jánossal, a KEVE vezetőjével készült interjú érdekelt, mert János nem csak közéleti emberként, hanem hívő keresztényként is vall az életéről. Jánossal évek óta együtt dolgozunk az Evangéliumi Fórum szervezésén, alázatos embernek ismertem meg. Ráadásul ő is éveket töltött az Egyesült Államokban. Tulajdonképpen ez utóbbi miatt írom most ezt a bejegyzést.

Tovább a teljes cikkre »

Evangéliumi körökben a bibliai teremtéstörténet három fő értelmezése terjedt el. Az egyik szerint Isten ténylegesen hat huszonnégy órás nap alatt teremtette a világot, és az egész univerzum maximum néhány ezer éves. A másik nézet a teremtés napjait hosszú időszakoknak tekinti, melyek megfelelnek a világegyetem keletkezéséről szóló tudományos hipotézisek korszakainak. A harmadik nézet arról van meggyőződve, hogy a bibliai elbeszélés hét napja irodalmi keret, mely a világ teremtésének időpontjáról nem szolgáltat semmilyen információt. Mindhárom nézetnek vannak komoly követői. Mivel a teológiai oktatás hatással van a nézetek terjedésére és elfogadottságára, érdemes megnézni, hogy különböző intézetekben mit tanítanak a Genezis napjaival kapcsolatban. Európai teológiákról nem ismerek konkrét adatokat, de az amerikai református Christian Renewal magazin 2001. január 29-i száma összegezte néhány konzervatív észak-amerikai református és presbiteriánus teológia álláspontját. Tanulságos megnézni a válaszokat.

Tovább a teljes cikkre »

Sokan örültek, amikor a Baylor University a Gallup adataira támaszkodva új szociológiai tanulmánnyal állt elő az amerikaiak vallásosságával kapcsolatban. Az elmúlt években több kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államokban csökken az evangéliumi keresztények (evangelicals) száma, és a fiatal evangéliumiak között elindult egy lassú átáramlás a konzervatív politikai beállítottságtól a politikai liberalizmus irányába. Ennek a konklúziónak mond ellent a Baylor Religious Survey új kutatása, megkérdőjelezve a korábbi tanulmányok módszertanát és a következtetéseik megalapozottságát. (Sokan persze válaszként a Baylor University módszertanát és következtetéseit kérdőjelezik meg.) Ebben a bejegyzésben nem az a célom, hogy ezt a vitát eldöntsem, inkább az, hogy a Baylor vallásszociológiai tanulmányának kapcsán egy kicsit a számok erejéről gondolkodjam.

Tovább a teljes cikkre »

„Ne, légyszi’ ne mondj!” – válaszolnák valószínűleg néhányan, de blogszerzőként most megtehetem, hogy ne figyeljek rájuk. Ők is megtehetik, hogy ezután ne olvassák el a cikkemet. S most, hogy szabadok vagyunk egymás elvárásaitól, elmondom ezt a néhány gondolatot.

Az amerikaiakról szóló általánosító megjegyzések olyan gyakoriak Európában, hogy nem is kérdőjelezzük már meg az igazságtartalmukat. Én is azok közé tartozom, akik nem szerették az amerikaiakat. Az elmúlt tíz évben rengeteg keserű megjegyzést tettem a kultúrám amerikanizálódására, kiakadtam az iraki háborúra, megcsömörlöttem a ránk ömlesztett műanyag látszatértékektől, belefáradtam a bugyuta, egydimenziós valóságértelmezésekbe. Arra kérek tehát mindenkit, higgye el, nem vagyok naiv az amerikai kultúra problémáit illetően. Tanultam amerikai irodalmat is, ismerem az amerikaiak belső társadalomkritikáját.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum