A ‘amerikai’ címkével jelölt bejegyzések

Talán csak 1956-ban volt annyi szó Magyarországról az amerikai médiában, mint ezekben a hetekben. Chicagón és St. Louison át Dallasig a magyarországi menekültválság képeit láttam a repülőterek kivetítőin és az amerikai tévécsatornákban: a röszkei határátkelőt, a Keleti pályaudvart, külföldi riporterek hadát, az ominózus bicskei vonatot, valamint a magyar rendfenntartókat, akik egyszer a füvön ülő menekült családot tessékelik odébb három centivel, erőt demonstrálva az irracionálissá vált káoszban, máskor meg tiltakozó migránsoknak nyújtanak a vonatablakon át kenyeret és vizes palackokat, akik ezt tőlük viszont nem fogadják el. Mutattak a tévékben éhes és síró gyermekeket, fáradt és panaszkodó anyákat, és egy csomó arab kinézetű embert, akik Németországot szemelték ki Kánaánnak és Magyarországot tartják nyomorúságaik megtestesítőjének. Mélységes szégyenérzettel és némi méltatlankodással mentem át az ellenőrzőpontokon, várva, mikor döf keresztül tekintetével egy amerikai hivatalnok, hogy jelezze megvetését a miatt, amit az országom tesz a menekültekkel. Aztán meglepetésemre egészen mást tapasztaltam.

Tovább a teljes cikkre »

Városok nekem leginkább emberek miatt tudnak fontosakká válni. Veszprémet ezer okból szeretem, de főleg azok miatt az emberek miatt különleges nekem, akikkel Isten összekötötte az életemet. Egészen más lett volna a viszonyom ezzel a várossal, ha nem lett volna egy gyülekezet, mely a kapcsolati hálómat kezdettől megszőtte és engem is megtartott benne. Lenyűgöző, gyönyörű, pezsgő városok válnak jelentéktelenné, és középszerű vagy akár csúnya városok értékelődnek fel a szememben attól függően, hogy milyen emberi kapcsolatokat jelenítenek meg számomra. Barátságok, testvéri kötelékek kiemelnek városokat a többi közül, míg ezek hiánya a legkülönlegesebb turista-célpontok meglátogatását is nyomasztó emlékekké tudja silányítani. Két amerikai városról szeretnék most írni, melyek számomra a kapcsolatok miatt lettek fontosak.

Tovább a teljes cikkre »

Egy St. Louis-i ismerősömmel találkoztam volna ma, interjút szeretett volna készíteni velem apologetikai kérdésekről. Az ismerősöm az amerikai kormánynál dolgozik (ennek semmi köze az interjúhoz), és úgy alakult, hogy éppen itt vagyok Amerikában (több egyházi rendezvényen beszélek), amikor az Egyesült Államok szövetségi kormánya egyszer csak leállt. Az ismerősöm tegnap felhívott, hogy át kell tennünk az interjút másik napra, mert a kormányhivatalok leállnak, és paradox módon éppen emiatt most nem ér rá. Először nem értettem, miről van szó. Mi az, hogy a kormányhivatalok leállnak?! Egyszer csak nem dolgoznak tovább az ottani emberek? Nincs ügyintézés, szemétszállítás, bezárnak a hivatalok, múzeumok, nincs diplomácia, stb. stb.? Igen, pontosan erről van szó, ráadásul beláthatatlan ideig. Addig, amíg a politikusok nem egyeznek meg odafent arról, hogy mi is legyen az ún. Obamacare (az egészségbiztosítás átalakítása) sorsa.

Tovább a teljes cikkre »

Amerikában egészen más okokból nehéz vezetőnek lenni, mint Magyarországon. Az összehasonlítás szerintem tanulságos lehet az óceán mindkét oldalán. St. Louis-ban megtehettem, hogy tizenkét év aktív lelkipásztori szerep után (1997-től segédlelkész voltam Veszprémben, 1999-től pedig teljes időben lelkipásztor) másfél évig mindenféle vezetői felelősség nélkül vegyek részt egy amerikai gyülekezet életében. Igaz, tanítottam két hosszabb kurzust a felnőttek vasárnapi iskolájában, időnként prédikáltam is, de elsőszámú feladatom az ajtónálló szolgálat volt. Minden vasárnap a Christ Community Church kapujában álltam, és egy idősebb mosolygós nőtestvér és egy barátságos Down-kóros testvér társaságában köszöntöttem a gyülekezetbe lépő embereket. A két társam rutinosan állta a sarat, nekem viszont elég nagy kihívás volt ez a szolgálat, mert az amúgy is pocsék arc- és névmemóriám (lehet így lelkipásztor valaki?) a sok John, Mary, Randy, Cheryl, Carolyne, Mike és Rob nevek hallatán folyamatos rendszerhibát jelzett. Mégis élveztem ezt a helyzetet, üdítő volt egy időre egyszerű gyülekezeti tagként beülni a padba, és támogatni a vezetőim szolgálatát.

Tovább a teljes cikkre »

Olvasgatom a Krízis és katarzis (Harmat, 2009) c. interjúkötetet. A kötetben Erdélyi András olyan közéleti személyiségekkel beszélget, mint Bagdy Emőke, Kéri László, Heller Ágnes, Bod Péter Ákos, Korzenszky Richárd vagy Bihari Mihály. Az összes beszélgetés közül legjobban az Illéssy Jánossal, a KEVE vezetőjével készült interjú érdekelt, mert János nem csak közéleti emberként, hanem hívő keresztényként is vall az életéről. Jánossal évek óta együtt dolgozunk az Evangéliumi Fórum szervezésén, alázatos embernek ismertem meg. Ráadásul ő is éveket töltött az Egyesült Államokban. Tulajdonképpen ez utóbbi miatt írom most ezt a bejegyzést.

Tovább a teljes cikkre »

„Ne, légyszi’ ne mondj!” – válaszolnák valószínűleg néhányan, de blogszerzőként most megtehetem, hogy ne figyeljek rájuk. Ők is megtehetik, hogy ezután ne olvassák el a cikkemet. S most, hogy szabadok vagyunk egymás elvárásaitól, elmondom ezt a néhány gondolatot.

Az amerikaiakról szóló általánosító megjegyzések olyan gyakoriak Európában, hogy nem is kérdőjelezzük már meg az igazságtartalmukat. Én is azok közé tartozom, akik nem szerették az amerikaiakat. Az elmúlt tíz évben rengeteg keserű megjegyzést tettem a kultúrám amerikanizálódására, kiakadtam az iraki háborúra, megcsömörlöttem a ránk ömlesztett műanyag látszatértékektől, belefáradtam a bugyuta, egydimenziós valóságértelmezésekbe. Arra kérek tehát mindenkit, higgye el, nem vagyok naiv az amerikai kultúra problémáit illetően. Tanultam amerikai irodalmat is, ismerem az amerikaiak belső társadalomkritikáját.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum