A ‘Augusztinusz’ címkével jelölt bejegyzések

Mi a közös Kent Hovindban és a néhány éve elhunyt Ron Wyattben? Mindketten a Biblia (vagy az általuk bibliainak hitt igazságok) védelmében jeleskedtek. Mindketten remek kommunikátorok. Az interneten terjesztett anyagaikkal mindketten népszerűek lettek keresztény körökben. Mindketten fantasztikus dolgokat állítottak. Hovind kidolgozta a „Hovind-elméletet”, amely szerint a dinoszauruszok Noé bárkájában vészelték át az özönvizet és együtt éltek az emberrel. Wyatt megtalálta Sodoma és Gomora helyét, a fáraó szekereit a Vörös-tengerben, Jézus vérét Jeruzsálemben, a frigyládát, a Tízparancsolat kőtábláit, az aranyborjút, Góliát kardját, és természetesen Noé bárkáját, no meg tucatnyi olyan dolgot, amelyek közül egy is világhírűvé tenne bármely régészt.

Tovább a teljes cikkre »

János evangéliumáról szóló harmadik beszédében Augusztinusz felteszi a költői kérdést: „Ha Isten nem pirult el attól, hogy embertől született, az emberek szégyellik, hogy Istentől születtek?” (Beszédek Szent János evangéliumáról I., 46) János – akinek a szavait az egyházatya kommentálja – evangéliuma elején arról ír, hogy Isten emberré lett, és mi „láttuk dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal”. A Karácsony erről szól, de nem csak erről, János ugyanis hozzáteszi, hogy akik befogadják az Isten egyszülöttjét, azok jogot kapnak arra, hogy Isten fiaivá legyenek. Istentől születettek az embertől született befogadásával. Ez az, amit Augusztinusz szerint nincs okunk szégyellni.

Tovább a teljes cikkre »

Szokásomhoz híven év végén most is összegyűjtöttem a legjobb olvasmányaimat. Több kifejezetten hosszú köteten rágtam át magam idén, ezért kevesebb könyvet tudtam végigolvasni, mint máskor, de így is sok jó élményem volt. Voltak olyan könyvek, amelyektől többet vártam. Ilyen volt például Flaubert-től a Salambo, vagy Goldingtól A torony, illetve régi hithősömtől – Sundar Singhtől – a Látomások a szellemvilágról című (már-már spiritizmusba hajló) spirituális kotyvalék. Viszont klassz felfedezéseim is voltak és rendkívül kellemes meglepetések is értek. A hagyományos három kategóriában (teológia, spiritualitás és kultúra) következik a 2015-ös válogatás.

Tovább a teljes cikkre »

Rengeteget. Megpróbáltam csokorba kötni ezeket és elmondani egy előadásban. Itt lehet meghallgatni (legörgetve az utolsó előadás). Augusztinuszról beszélni óriási kihívás, de hatalmas öröm is. Azt remélem, hogy az előadásból átjön mind a derű, mind a megilletődöttség, amit átéltem. Az Augusztinusz kapcsán tapasztalt megilletődöttségem az ő gondolatai összetettségéhez, örömöm viszont Istenhez kapcsolódik, akihez Augusztinusz is társította azt. „Távol legyen Uram, távol legyen előtted ím vallomást tevő szolgád szívétől, hogy akármilyen öröm birtokában mindjárt boldognak tartsam magamat. Van ugyanis öröm, ami sohasem a gonoszok része, hanem a te ingyen szolgáló szolgáidé: te magad vagy örömük. S ez az igazi boldogság: rajtad, nálad és miattad örvendezni. Ez a boldogság, és nincs más ezen kívül.” Kívánom, hogy az előadás hallgatása közben rátok is átragadjon ez a boldogság.

Augusztinuszról tartok ma előadást a gyülekezetemben (az afrikai egyházatya a szokásos éves életrajzi előadásaim idei alanya), és ez remek alkalom arra is, hogy a jegyzeteimben felhalmozott, de fel nem használt rengeteg idézet közül néhányat beillesszek ide, kommentár nélkül. A most következő mondatokat kivétel nélkül mind Szent Ágoston A keresztény tanításról (Kairosz Kiadó, 2001) c. könyvéből vettem. Az idézetek az Isten és a felebarát iránti szeretetről szólnak, ami Augusztinusz egyik központi témája volt, és ami engem is régóta foglalkoztat. Érdemes a mondatokat újra és újra elolvasni és megrágni, majd természetesen megpróbálni a gyakorlatba is átültetni.

Tovább a teljes cikkre »

Az agapé és erosz közötti szintézis Isten örömében található. „Hisz te magad vagy önmagad örök öröme s világod lakói is örökké benned örvendeznek!” – mondja Augusztinusz (Szent Ágoston vallomásai. Szent István Társulat, 1995, 195). Isten „ama boldog és egyetlen hatalmasság”, aki „megközelíthetetlen világosságban lakozik” (1Tim 6,15-16). Ő az, aki mindent saját dicsőségére tesz, és aki tőlünk is azt várja, hogy mindent az ő dicsőségére tegyünk (1Kor 10,31). Pál szerint Isten „mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk” (Ef 1,11-12). „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké.” (Róm 11,36) John Piper amellett érvel, hogy Isten boldogsága önmagában van. Nem csak az ember, de Isten végső célja is az, hogy „dicsőítse Istent és örökké élvezze őt” (Westminsteri kiskáté) (Desiring God. Multnomah, 1996, 42)

Tovább a teljes cikkre »

Az erosz és agapé nygreni szembeállításának nem a teremtés élvezete az egyetlen áldozata. Nygren antitézisének másik problémás területe az Isten iránti szeretet kérdése. Vajon szerethetjük-e Istent az ő értékéért, vagy pusztán csak elfogadhatjuk (és továbbadhatjuk) az ő irántunk való szeretetét? Luther és Augusztinusz mást-mást tanítottak az Isten és a felebarát iránti szeretet kapcsolatáról. Nygren egyértelműen Luther mellett és a kontemplatív hagyománnyal szemben foglalt állást. A kereszténység középpontjában szerinte nem a mi Isten iránti szeretetünk áll, hanem az ő irántunk való szeretete. A kereszténység nem felkapaszkodás, hanem leereszkedés. Nem az ember útja Istenhez, hanem Isten útja az emberhez. A kapcsolat nem Isten „magasságában” a hozzá felemelkedő emberen keresztül, hanem az ember „mélységében” a hozzá leereszkedő Isten által jön létre. A megváltás folyamata mindig lefelé irányul. Ez igaz a mi szeretetünkre is. A felebaráti szeretet az isteni agapé továbbadása. Istent akkor szeretjük, ha az ő agapéjával szeretünk másokat. Más szóval: az erosznak még az Istennel való kapcsolatunkban sincs helye. Az egyetlen szeretet az, amelyik értéket teremt szeretete tárgyában.

Tovább a teljes cikkre »

Az erosz általános esztétikai jelentésének etikai-teológiai vonatkozásaira a svéd evangélikus teológus, Anders Nygren (1890-1977) híres tanulmánya hívta fel keresztény gondolkodók figyelmét. Nygren kétkötetes művében (angolul: Agape and Eros. Westminster Press, 1953) az eroszt a szeretet másik ismert fogalmával, az agapéval hasonlította össze. A svéd teológus nem szótanulmányokat végzett, hanem a kétfajta szeretet motivációs gyökereit kutatta. A judaizmus, a hellenizmus és a kereszténység meghatározó indítékait kereste, így érkezett el az erosz és agapé kérdéséhez. Az első kötet az agapé és erosz egybevetésén keresztül a keresztény szeretet definícióját adja, a második kötet az agapé és erosz egymásra hatásának történetét mutatja be. A tanulmány immár klasszikusnak számító tézise a görög erosz és a keresztény agapé közötti kibékíthetetlen ellentétről szól. Nygren szerint az alapvető indítékok hatással vannak az egész rendszerre. Míg a hellenizmust az erosz motívuma hatja át, a kereszténység az agapé indítékával írható körül. „Az Erosz esetében mindenekelőtt Plátónra gondolhatunk, az Agapé esetében pedig mondjuk Pálra.” (33)

Tovább a teljes cikkre »

Blaise Pascal szerint „az igazi vallásnak nélkülözhetetlen jele, hogy szeretetre kötelez Isten iránt”. De vajon lehet-e Isten iránti közvetlen szeretetről beszélni, vagy az Isten iránti szeretetet csak közvetve vagyunk képesek gyakorolni? Jézus kettős parancsban foglalta össze az egész törvény tanítását: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40) A középkor torz kegyességi gyakorlataira reagálva a protestantizmus hagyományosan bizalmatlanná vált az Isten iránti szeretettel kapcsolatban. Természetesen nem abban az értelemben, hogy tagadta volna annak fontosságát, hanem abban az értelemben, hogy megkérdőjelezte annak közvetlenségét.

Tovább a teljes cikkre »

Nehéz vitatkozni azzal az állítással, hogy Pál apostol után Szent Ágoston (Augusztinusz) a kereszténység egész történetének legnagyobb hatású teológusa. A nyugati kereszténységben mind katolikusok, mind protestánsok tisztelettel hivatkoznak rá. B. B. Warfield 19. századi presbiteriánus teológus szerint a reformáció nem is volt más, mint „Augusztinusz kegyelemtanának győzelme Augusztinusz egyháztana felett” (Calvin and Augustine. Presbyterian and Reformed, 1956, 381–383). Szent Ágoston katolikus és protestáns örököseinek egy dolgon viszont biztosan nem kell marakodniuk: az egyházatya Szentírás-tanán. Augusztinusz a Bibliát Isten szavának tartotta.

Tovább a teljes cikkre »

János apostol azt állítja, hogy az Isten parancsolatai nem nehezek (1Jn 5,3). Valóban? Én sokszor éreztem nehéznek őket. Isten elvárásai gyakran bűntudatot, máskor meg lázadást váltottak ki belőlem. Fiatal keresztényként talán ezért is örültem meg egy mondatnak, amit Dávid király imádságai között találtam. Dávid ezt kéri Istentől: „az engedelmesség lelkével támogass engem” (Zsolt 51,14b). Az új protestáns fordítás szerint: „támogass, hogy lelkem készséges legyen”. Keresztény életem egyik legfelszabadítóbb felismerése volt, hogy ezt én is kérhetem Istentől. Isten nem úgy küldi el a rendelkezéseit, mint ahogy egy bankban vagy egy ügyfélszolgálatnál elvárják a dresszkód betartását. Istent bizalommal kérhetem, hogy csinálja meg velem azt, hogy akarjam tenni, amit kér tőlem. Imádkozhatok valahogy így: „Atyám, változtass meg bennem valamit, hogy meg tudjam tenni a parancsolatodat!” János szerintem azért mondja, hogy Isten parancsolatai nem nehezek, mert Isten teszi azokat könnyűvé, amikor támogat bennünket az engedelmesség lelkével.

Tovább a teljes cikkre »

Az augusztinuszi predesztináció-felfogásban hívő janzenista Blaise Pascal a kegyelemről szóló írásaiban három nézetet különböztet meg egymástól: Kálvinét, a molinistákét és Szent Ágoston tanítványaiét.

A kálvinista nézetet így jellemzi: „Isten, amikor megteremtette az embert, egyeseket kárhozatra, másokat üdvösségre teremtett feltétlen akarata által, az érdemekre való minden tekintet nélkül. E feltétlen akarat megvalósításához Isten bűnre késztette Ádámot, és bukását nem csupán lehetővé tette, hanem ő maga okozta. Istenben nincs különbség megcselekedni és megengedni között. Isten, miután bűnre késztette Ádámot, és benne minden embert, Jézus Krisztust küldte el azok megváltására, akiket már megteremtésükkor meg akart váltani, és ezeket visszavonhatatlanul a szeretet és az üdvösség adományában részesíti. Isten magukra hagyja és földi életük során mindvégig megfosztja a szeretet adományától mindazokat, akiket már a teremtéskor kárhozatra ítélt. Ezek alkotják tehát ezen eretnekeknek rettenetes véleményét, amely méltatlan Istenhez, az emberek számára pedig felháborító. Ezen istenkáromlások által olyan feltétlen akaratot tételeznek Istenben, amely semmilyen tekintettel sincsen az erényekre vagy bűnökre annak eldöntésében, hogy kárhozatra vagy megváltásra ítélje teremtményeit.” (írások a kegyelemről, 105)

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum