A ‘Biblia’ címkével jelölt bejegyzések

Bár a hal a kereszténység egyik legrégebbi jelképe, és már az óvodában is hal volt a jelem (tényleg!), ismerőseim valószínűleg ironikusnak tartják, hogy a bibliaolvasást a halevéssel hozom most összefüggésbe, mert tudják, hogy a legjámborabb pillanataimban sem bírom lenyelni a halat. Ha vendégségbe megyek, előre szoktam szólni, hogy a mindenkinek kínos helyzet elkerülése végett halat semmiképpen ne süssenek nekem. Nagyon rossz viccnek élném meg, ha a mennyek országában Jézus engem is egy hallal fogadna, mint feltámadása után a Tibériás-tónál a tanítványokat. Úgyhogy a címben szereplő hasonlatot nem én találtam ki, és csak a benne rejlő bölcsesség miatt idézem.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő két bejegyzésben a pietista exegézis kulcsáról és módszeréről fogok pár szót mondani, elsősorban William Baird háromkötetes History of New Testament Research c. műve alapján. A pietista exegézis módszere legalább annyira meghatározó volt a reformáció utáni evangéliumi mozgalom történetében, mint a patrisztikus exegézis az egyház első évszázadaiban. Ahogy a patrisztikus exegézis esetében, most sem azért írok erről az írásértelmezési irányzatról, mert feltétlenül vagy mindenestül egyetértenék vele, hanem azért, mert általában izgalmasnak tartom azokat a módszereket, amelyek az exegézisben a szív indítékait is figyelembe veszik.

Tovább a teljes cikkre »

Eddig is csodáltam John Piper szolgálatát és egymillió okom volt arra, hogy köszönetet mondjak neki, de amibe idén, hetvenes éveibe érkezve belekezdett, az egészen különleges és lenyűgöző számomra. Fiatal lelkipásztor voltam, amikor először került a kezembe Piper egy igehirdetése. Pontosabban egy előadása. Azonnal magával ragadott a szenvedélye és a mondanivalója igazsága. Szenvedéllyel máskor is találkoztam, de az övé tartalmas volt, mélysége volt, és olyan örömöt sugárzott, ami engem is megtelített új reménnyel és Isten iránti szeretettel. Éveken keresztül követtem Piper szolgálatát, rengeteget kaptam tőle. Idén új kezdeményezést indított útnak, aminek azt a nevet adta, hogy Look at the Book. Ezt szeretném most propagálni.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor J. S. Semler elválasztotta egymástól a „Szentírás” és az „Isten igéje” fogalmakat, önmagát választotta el az egyház kétezer éves hagyományától, mely a Szentírást Isten igéjének tekintette. Nem a fundamentalista reakció volt új az egyház történetében, hanem Semler és a liberális teológia nézőpontja. A Westminsteri Hitvallástól az apostoli korig ívelő sorozattal nem az volt a célom, hogy bebizonyítsam: a Szentírás Isten igéje. A célom ennél jóval szerényebb volt. Azt szerettem volna bebizonyítani, hogy a felfogás, mely a Szentírást Isten igéjének tekinti, egyezik a kereszténység kétezer éves egyöntetű – protestáns, katolikus, latin és görög – felfogásával. A liberális teológiai hagyomány tért el ettől. A sorozat végéhez érve összeszedtem egy helyre az összes cikk linkjét. Jó csemegézést azoknak is, akik nem követték a sorozatot!

Tovább a teljes cikkre »

Hosszú utat tettünk meg a Westminsteri Hitvallástól visszafelé haladva, keresztül-kasul az egyház különböző (protestáns és katolikus, latin és görög) hagyományain és korszakain, vissza egészen a szub-apostoli korig. A sorozattal mindvégig egyetlen tézist próbáltam igazolni: téves az a vélekedés, hogy a Szentírás és az Isten igéje fogalmak azonosítása csak a fundamentalizmus reakciója volt J. S. Semler 18. századi hallei teológus maximájára, mely szerint a Szentírás nem Isten igéje. Remélem, sikerült bebizonyítanom, hogy mind az Ó- és Újszövetség, mind az egyház egész történeti hagyománya mindvégig Isten igéjeként tekintett az Írásokra. Utolsó mozaikdarabként Római Szent Kelemen hozzáállását szeretném megmutatni. Kelemen a római gyülekezet vezetőjeként az első század végén írt, írásai időben talán János leveleit is megelőzik. Fontos tanú tehát, akivel ezennel vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz.

Tovább a teljes cikkre »

Jusztinosz a második század közepén írta apologetikai műveit. Keresztény hitre jutott filozófus volt, aki részben szakmájánál fogva felmérte a hitét ért intellektuális kihívások súlyát, és rászánta magát arra, hogy mind a pogányoknak, mind a zsidóknak részletes válaszokat adjon ezekre a kihívásokra. Két apológiája és a Párbeszéd a zsidó Trifonnal c. könyve maradt fenn, magyarul A II. századi görög apologéták (Szent István Társulat, 1984) tartalmazza. Jusztinosz mindhárom művére jellemző, hogy a Szentírás könyveit magabiztosan használja érvei alátámasztására, mert hisz azok Szentlélektől való ihletettségében. Bizonyos tényeket Jusztinosz kifejezetten az Írások „kényszerítésére” fogadott el (162). A keresztény filozófus a Szentírást Isten igéjeként fogadta és hitte, az Írásokra alapozott hitéért kész volt mártírhalált is halni.

Tovább a teljes cikkre »

Lassan közeledünk a szub-apostoli korhoz (az apostoli kort közvetlenül követő időszakhoz), és ezzel a sorozat végéhez is, de előtte nézzük még meg Antiókhiai Theophilosz, az antiókhiai gyülekezet hatodik püspökének gondolatait a Szentírásról. Szent Theophilosztól egy háromkötetes könyv maradt fenn, melyet Kr. u. 182 körül írt egy Autolükhosz nevű pogány embernek, aki gúnyolta a keresztényeket láthatatlan Istenük miatt. Theophilosz egyik legfontosabb apologetika eszköze a bibliai teremtéstörténet, melyet a pogányok mitológiai gondolkodásával állít szembe. Theophilosz hiszi, hogy ez a történet biztos ismeretet nyújt, mert isteni sugalmazás eredményeképpen született.

Tovább a teljes cikkre »

A Biblia kapcsán sok felesleges vitától és kételytől őrizhet meg bennünket, ha különbséget teszünk egy szöveg igazságigénye és igazságértéke között. A megkülönböztetés Meir Sternbergtől származik, több általam ismert teológus legalábbis  egymástól függetlenül neki tulajdonítja. The Poetics of Biblical Narrative (Indiana University Press, 1985) c. könyvében Sternberg kézenfekvő, mégis gyakran figyelmen kívül hagyott szempontra hívja fel a figyelmet. A történetírás nem válik fikcióvá attól, ha vannak benne történeti tévedések, ahogy a fikció sem lesz történetírás attól, hogy vannak benne pontos helyszíni leírások. Mindkét esetben a műfaj dönti el az igazságigényt, és az igazságigény befolyásolja az állítások igazságértékét.

Tovább a teljes cikkre »

Iréneusz a 2. század talán legfontosabb hitvédője volt, hatása rendkívül jelentős. Gnosztikusokkal vívott harcában folyamatosan a Szentírásra hivatkozik, különösen azt látva, hogy az eretnekek maguk is a Szentírás igéit – azok jelentését kiforgatva – használták saját tanaik alátámasztására. Adversus Haereses c. ötkötetes művében többször az „Így szól a Szentírás” fordulatot használja (pl. I.22.1), Isten szavaként hivatkozva a könyvre, mint annak idején a próféták a kapott kinyilatkoztatásra. Iréneusz számára a Szentírás az „igazság” könyve (I.20.1), mely által a Szentlélek szól hozzánk (III.6). Iréneusz ugyanazt a keresztény hagyományt képviseli a Szentírás isteni tekintélyével kapcsolatban, mint azok, akiket eddig láttunk.

Tovább a teljes cikkre »

Tertullianus, aki a Kr. u. 2-3. század fordulóján élt és alkotott, különös alakja az egyház történetének. Sokan szemére vetik, hogy élete utolsó időszakában a montanisták szigorú „karizmatikus” csoportjához kapcsolódott. Tertullianus műveiből (Szent István Társulat, 1986) ugyanakkor az a kép rajzolódik ki a latin egyházatyáról, hogy vészterhes időkben a keresztény hit egyik legjelentősebb védelmezője (apologéta) volt. Legnagyobb vitáját Markionnal, a második századi eretnekkel vívta, aki az apostoli könyvekből és a „Teremtő írásaiból” (ahogy Tertullianus az Ószövetség könyveit nevezte) a maga számára ollózott össze egy súlyosan megcsonkított szentírást. Bár Tertullianus nem mindig tartotta hasznosnak a Szentírás szövegével kapcsolatos vitatkozást, ugyanúgy Isten szavaként tekintett a Szentírás könyveire (Ó- és Újszövetségre), mint az egyháztörténet későbbi alakjai, akikről eddig szó esett.

Tovább a teljes cikkre »

A harmadik század kétségkívül legismertebb keleti teológusa Origenész. Írásai tartalmaznak spekulatív, meglehetősen szerencsétlen eszmefuttatásokat, de egész életművében ezek eltörpülnek a Szentírás tudományos és hívő kutatása mellett. Origenész számára a Szentírás mindenestül isteni írás volt, melyet a Szentlélek sugalmazott. A reformátorok által jogosan kritizált allegorikus értelmezési módszere is erre a meggyőződésre támaszkodott. Mivel a Biblia Isten szava, szerinte mélyebb értelme is van. A reformátorok Origenész Szentírásról alkotott képét megtartották, hermeneutikai módszerét viszont elutasították, bizonyítva, hogy a kettő nem feltétlenül következik egymásból. Origenészt azonban nem csak bibliamagyarázataiban, hanem szövegkritikusként (pl. a Hexapla – az Ószövetség görög fordításainak összehasonlítása – megalkotásakor) és a kanonikus könyvek egyéb írásoktól való megkülönböztetésekor is az „isteni írások” iránti mély tisztelet motiválta.

Tovább a teljes cikkre »

Még mindig a harmadik században maradva nézzük meg Szent Cyprianus gondolatait a Szentírásról. Vajon ő is Isten igéjének tartotta a Bibliát? Cyprianus karthágói püspök egyfajta összekötő láncszem a két latin teológus, Tertullianus és Augusztinusz között. Cyprianust írásai mellett vértanúhalála is ismertté tette, bár már saját kora is időnként „karthágói pápának” nevezte, hiszen óriási tekintélye volt Észak-Afrika gyülekezetei körében. Cyprianus egyik fő törekvése az egyház egységének megőrzése volt, de érvelését ebben a kérdésben és más kérdésekben is mindig a Szentírás isteni tekintélye iránti tiszteletére alapozta.

Tovább a teljes cikkre »

Menjünk tovább az egyház Szentírással kapcsolatos hitének feltárásában (és annak kimutatásában, hogy Semler maximája volt az újítás). A Didaszkália mellett a harmadik század másik kiemelkedő fontosságú egyházrendtartási irata a Traditio Apostolica néven több nyelven – töredékekben vagy egészben – fennmaradt dokumentum, melynek eredetije szinte biztosan azonos a Hippolütosz nevéhez fűződő Apostoli Hagyomány (Aposztoliké Paradoszisz) szövegével. Valamikor Kr. u. 215 körül íródott Rómában, de egyes részei még régebbi hagyományt képviselnek. A Traditio Apostolica Isten igéjeként tekint a Szentírásra, és annak közösségi és egyéni használatára buzdít.

Tovább a teljes cikkre »

A részben görög, részben latin, részben pedig szír nyelven fennmaradt Didaszkália (Az ókeresztény kor egyházfegyelme. Szent István Társulat, 1983, 108-245. Fordította: Erdő Péter) fontos dokumentum a Kr. u. 3. századból. A Didaszkália prédikációs formában rögzít egyházi szokásrendet. Olyan kérdéseket szabályoz, mint a bukottak visszavétele, a keresztség, az ószövetségi törvényhez való viszony, illetve a pásztori szolgálat. Vajon hogyan viszonyul ez a korai keresztény rendtartás a Bibliához? A válasz egy irányba mutat: a Biblia a Didaszkália szerzői szerint Isten írott igéje. Elsöprő mennyiségű bizonyíték támasztja ezt alá.

Tovább a teljes cikkre »

Szent Athanasziosz írásai magyarul Boros István, Vanyó László, Baán István, Fodor György és Orosz László fordításaiban jelentek meg az Ókeresztény írók 13. köteteként (Szent István Társulat, 1991). Athanasziosz biblicizmusáról korábban is írtam már, úgyhogy nem lesz meglepő, hogy a katolikus egyház „doktorának” számító egyházatya Szentírással kapcsolatos nézeteinek egyik alapja ugyanaz a meggyőződés volt, melynek általános voltát igyekszem bizonyítani ebben a cikksorozatban. Athanasziosz a Szentírást Isten könyvének tartotta, és leszűrte ebből a megfelelő következtetést: a Biblia nagyobb tekintéllyel rendelkezik, mint a zsinatok (és adott esetben a római püspök) állásfoglalásai.

Tovább a teljes cikkre »

Indiai tapasztalataim azt a hitemet igazolták, hogy a kereszténység valódi ereje nem az egyházi struktúrákban, hanem az evangéliumban van. Az indiai lelkipásztorok, akiket megismertem, szinte semmit nem tudnak a nyugati kereszténység történetéről, harcairól, megosztottságáról, Jézus Krisztust viszont élő Úrként ismerték meg, akiben békességet, örömet, reményt találtak. Életüket Isten igéje alapján akarják élni, a Szentlélek segítségével. Hittel imádkoznak, olvassák a Bibliát, megvallják a hitüket. Szégyenkezve láttam, mennyi igeverset tudnak fejből idézni; tolmácsom gyakran ki se kereste az igéket, nem volt rá szükség. Az evangélium ereje ragadta meg őket, kereszténységük felszabadítóan egyszerű. Erről az evangéliumi egyszerűségről akaratlanul is C. H. Spurgeon egyik derűsen polemikus anekdotája jutott eszembe. Az evangéliumi prédikátor a Sandwich-szigetek lakóiról mondta egyik igehirdetésében a következőket:

Tovább a teljes cikkre »

Nagy Szent Baszileiosz (Vazul) Nazianzoszi Gergely barátja és Nüsszai Gergely testvére volt, szorosan véve őket hármójukat szokták együtt kappadókiai atyáknak nevezni. Baszileiosz biblikus szerző, könyvei zsúfolásig vannak bibliai idézetekkel, melyeknek fontosságára ő maga hívta fel a figyelmet újra és újra. Az egyházatya számára a Szentírás – Ó- és Újszövetség – abszolút tekintély volt, hiszen a Szentlélektől sugalmazott könyvnek tartotta. Ezt lépten-nyomon leszögezi és érvelésének alapjává teszi (pl. Nagy Szent Baszileiosz művei. Szent István Társulat, 2001, 88, 129, 137, 187, 191, 198, 207, 217, 223, 225, 226, 231, 240, 246).

Tovább a teljes cikkre »

A görög egyházatyák közül Nazianzoszi Szent Gergellyel folytatom a sort. A katolikus egyház „doktorai” között számon tartott Gergely egyike a kappadókiai atyáknak, akik a negyedik század második felében írásaikkal hozzájárultak a bibliai Szentháromság-tan mélyebb fogalmi megértéséhez. Nazianzoszi Gergely a „theologosz” címet is megkapta, egyedül a keleti atyák közül. Gergely elsősorban Krisztust nevezte Isten Igéjének, de az Ó- és Újszövetségre is időnként Isten igéiként utalt, és úgy is viszonyult hozzájuk.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon Isten szavának tartotta-e a Szentírást a katolikus egyház „doktorai” közé sorolt négy keleti teológus? Nézzük meg először Aranyszájú Szent Jánost (Krüszosztomoszt), aki Kr. u. 397 és 404 között volt Konstantinápoly pátriárkája. Krüszosztomosz nem is annyira egyházi pozíciója, mint inkább erőteljes igehirdetései miatt lett ismert, ez pedig a Szentírás iránti szeretetéből és tiszteletéből táplálkozott. Hitte és vallotta, hogy az embert nem az okoskodás tanítja meg az igazságra és a helyes életvitelre, hanem az isteni kinyilatkoztatás.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon mit gondolt Szent Ambrus (Augusztinusz milánói mentora) a Szentírásról? Viszonylag könnyen választ kaphatunk erre, mert Ambróziusz könyveinek szinte minden lapja át van itatva bibliai idézetekkel. A kötelességekről (Ókeresztény örökségünk 9. Jel Kiadó. Ford.: Meggyes Ede OSB és Tóth Vencel OFM) c. könyvében Szent Ambrus magának szab határt, amikor azt írja: „Nem óhajtom tehát elérni a próféták rajongását, az evangélisták erejét, a pásztorok mindenre kiterjedő óvatosságát, hanem csak a Szentírás szorgos és megfeszített figyelemmel való vizsgálatát” (55-56). Ez a hozzáállás jellemzi Ambróziusz többi könyvét is.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum