A ‘C. S. Lewis’ címkével jelölt bejegyzések

Olyan börtönről akarok szót ejteni, amelynek ajtaja és bilincsei az elmében vannak. Egy allegóriát hívok ehhez segítségül. C. S. Lewis A zarándok visszaútja (The Pilgrim’s Regress) c. regényében – Bunyan allegóriájának mintájára – egy John nevű fiatalember szellemi zarándoklatát mutatja be, attól a pillanattól, hogy gyermekként sóvárgás ébred benne egy távoli sziget távoli hegyei után, egészen addig, míg végül eljut erre a szigetre, majd visszafelé is megteszi az utat otthonáig, Puritániáig. A regény keresztülviszi Johnt észak és dél tájain, ahol megismerkedik a kor szellemi áramlataival és általuk saját vágyai értelmezési lehetőségeivel. A regény egyik legerősebb jelenete az, amikor John Felvilágosodás Sigismund börtönébe kerül. Erről a börtönről lesz most szó, és ez a börtön minden bizonnyal ismerősnek fog tűnni sokunk számára.

Tovább a teljes cikkre »

Mi a hit? Ezt a kérdést sokféleképpen megválaszolhatjuk, attól függően, hogy a hit mely aspektusát akarjuk előtérbe helyezni. Beszélhetünk arról, hogy a hit a láthatatlan valóság megragadásáról, illetve Istennek a nem létezőt létbe hívó hatalmáról szól, vagy hogy a hit bizalom, Isten ígéreteinek komolyan vétele és egyben az azokra való ráhagyatkozás, vagy hogy a hit egzisztenciális megtapasztalás, melyben Istentől függő helyzetbe hozzuk magunkat, vagy hogy a hit alázat, saját csődünk elismerése és Isten kegyelmének befogadása, stb. stb. Ezek mind helyes és fontos szempontok. Én azonban most a hitnek egy olyan oldalára szeretnék rámutatni, amit C. S. Lewis emelt ki Keresztény vagyok (Szent István Társulat, 1993) c. könyvében. Amikor az oxfordi apologéta a hit mibenlétét igyekszik elmagyarázni a BBC hallgatóinak, meglepő, de teljesen ésszerű módon a hangulatok hullámzásával állítja azt szembe.

Tovább a teljes cikkre »

Hiszem a szentek kortól és tértől független egyetemes közösségét. Veszprémi gyülekezetemben 2001 óta tartok előadásokat olyan emberekről, akiknek az élete és a gondolatai nagy hatással voltak rám. Ezeket összegyűjtöttem és új fül alatt (Előadások) mostantól elérhetővé tettem. Akit érdekel Martyn Lloyd-Jones, John Stott, Charles Spurgeon, George Whitefield, Dietrich Bonhoeffer, Søren Kierkegaard, Francis Schaeffer, Kálvin János, Szent Athanasziosz, C. S. Lewis, Luther Márton, vagy az, hogy én mit gondolok róluk, mit tanultam tőlük, miért tartom őket fontosaknak, mától meghallgathatja mindegyik előadást. A hangminőség sajnos változó, van, amit még magnós diktafonnal vettünk fel, de azért mindegyik jól hallható.

Tovább a teljes cikkre »

A bűnbánat nem csak erkölcsi mozzanat. Ha pusztán erkölcsi mozzanat volna, soha nem szembesülnénk a Törvényadóval, mindig csak a törvénnyel lenne dolgunk, azt pedig akár ki is játszhatjuk. A valódi bűnbánat nem a törvény, hanem a Törvényadó előtt hajol meg. Az igazi bűnbánó tudja: ha a törvény egyetlen parancsolatát megszegte, az egészet szegte meg, hiszen magát a Törvényadót vetette meg, nem csak egy személytelen elvet vagy parancsolatot (Jak 2,10-11). Ha a Törvényadót vetette meg, akkor pedig nincs méricskélés, nincs farigcsálás, ellentételezés, kozmetikázás. Akkor a bűn személyes ügy. És itt válik a dolog hátborzongatóvá, és ugyanakkor szívet melengetővé is. Az igazi bűnbánó lelkét belső remegés járja át, megszeppen, elnémul, megilletődik, megsemmisül, és mégis, ez a halogatott, gyűlölt, majd váratlanul rászakadó kiszolgáltatottság juttatja el őt a léte célját jelentő szeretetkapcsolatra.

Tovább a teljes cikkre »

Az agapé és erosz közötti szintézis Isten örömében található. „Hisz te magad vagy önmagad örök öröme s világod lakói is örökké benned örvendeznek!” – mondja Augusztinusz (Szent Ágoston vallomásai. Szent István Társulat, 1995, 195). Isten „ama boldog és egyetlen hatalmasság”, aki „megközelíthetetlen világosságban lakozik” (1Tim 6,15-16). Ő az, aki mindent saját dicsőségére tesz, és aki tőlünk is azt várja, hogy mindent az ő dicsőségére tegyünk (1Kor 10,31). Pál szerint Isten „mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk” (Ef 1,11-12). „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké.” (Róm 11,36) John Piper amellett érvel, hogy Isten boldogsága önmagában van. Nem csak az ember, de Isten végső célja is az, hogy „dicsőítse Istent és örökké élvezze őt” (Westminsteri kiskáté) (Desiring God. Multnomah, 1996, 42)

Tovább a teljes cikkre »

A Nygren által népszerűsített nézettel kapcsolatos problémákat tehát két fő megállapításban összegezhetjük: egyrészt felesleges és megélhetetlen szembenállást hoz létre a természet és megváltás kapcsolatában, másrészt kizárja az Isten iránti közvetlen szeretet lehetőségét. A kérdés most az, hogy vajon feloldható-e egyáltalán a két szeretet szembenállása, illetve vannak-e olyan szempontok, melyek más alapra helyezhetik az erosz és agapé kapcsolatát. A megoldáshoz két állítással szeretnék hozzájárulni. Egyrészt azt az elsőre félreérthető, de összességében megkerülhetetlen megállapítást szeretném tenni, hogy Isten világában nincs végső altruizmus. Másrészt arra akarok rámutatni, hogy a két szeretet közötti közös pont Isten öröme. Vegyük először az elsőt.

Tovább a teljes cikkre »

Az erosz általános esztétikai jelentésének etikai-teológiai vonatkozásaira a svéd evangélikus teológus, Anders Nygren (1890-1977) híres tanulmánya hívta fel keresztény gondolkodók figyelmét. Nygren kétkötetes művében (angolul: Agape and Eros. Westminster Press, 1953) az eroszt a szeretet másik ismert fogalmával, az agapéval hasonlította össze. A svéd teológus nem szótanulmányokat végzett, hanem a kétfajta szeretet motivációs gyökereit kutatta. A judaizmus, a hellenizmus és a kereszténység meghatározó indítékait kereste, így érkezett el az erosz és agapé kérdéséhez. Az első kötet az agapé és erosz egybevetésén keresztül a keresztény szeretet definícióját adja, a második kötet az agapé és erosz egymásra hatásának történetét mutatja be. A tanulmány immár klasszikusnak számító tézise a görög erosz és a keresztény agapé közötti kibékíthetetlen ellentétről szól. Nygren szerint az alapvető indítékok hatással vannak az egész rendszerre. Míg a hellenizmust az erosz motívuma hatja át, a kereszténység az agapé indítékával írható körül. „Az Erosz esetében mindenekelőtt Plátónra gondolhatunk, az Agapé esetében pedig mondjuk Pálra.” (33)

Tovább a teljes cikkre »

Észrevettem, hogy a kultúra változásaival együtt szép lassan az én olvasási szokásaim is megváltoztak. Nem olvasok kevesebbet, mint régen, az elolvasott könyveim száma viszont éves szinten nagyjából felére csökkent a tíz évvel ezelőttihez képest. Ennek egyetlen magyarázata van: az internet. A nyomtatott könyveket ma is kiemelten kezelem, szeretem a szagukat, szeretem, hogy lapozhatok bennük, tisztelem a mögöttük álló sok-sok munkát, de anélkül, hogy erről tudatosan döntöttem volna, az olvasmányaim komoly százalékát ma már az online cikkek és blogbejegyzések teszik ki. Korábbi évekhez hasonlóan most is összeszedtem azokat a könyveket, amelyek a teológia, a spiritualitás és a kultúra területén fontosak voltak számomra.

Tovább a teljes cikkre »

Az elmúlt években többen elmondtátok itt ezen a honlapon, hogy a homoszexuális vágy személyes kálváriátok, mégis Krisztust akarjátok követni engedelmességben, tisztaságban. Most hozzátok szeretnék fordulni egy C. S. Lewistól vett gondolat erejéig. A homoszexualitás témájában posztolt előző két írásom (ez és ez) elsősorban azoknak szólt, akik az egyházakon belül véleményformálók, döntéshozók vagy egyszerűen csak befolyásuk van, illetve azoknak, akik szeretnék kialakítani saját véleményüket ebben a borzasztó sok indulatot kavaró témában. Ez a poszt viszont kifejezetten nektek szól, akiket homoszexuálisoknak neveznek. Én nem szeretem ezt a szót, mert a szexuális orientáció mentén beskatulyáz benneteket, és szerintem ez helytelen, de a könnyebb kommunikáció kedvéért most nem térek el a szóhasználattól.

Tovább a teljes cikkre »

Ez a nap több szempontból is jelentős. Nekem most az a legfontosabb, hogy Dávid fiam tizenhat éves lett, de a világ más évfordulókra figyel. Pontosan ötven évvel ezelőtt, november 22-én három ismert ember halt meg ugyanazon a napon: J. F. Kennedy, Aldous Huxley és C. S. Lewis. Kennedy meggyilkolása háttérbe szorította a másik kettő halálhírét, pedig hatásukat tekintve nem voltak kevésbé jelentős szereplői a történelemnek, mint az amerikai elnök. Különösen C. S. Lewis, akinek ismertsége és népszerűsége évtizedek óta töretlenül nő. Ma délben emlékistentisztelet keretében avatják fel Lewis emlékművét a Westminster Abbey momumentális csarnokában. Lewisnak az én életemre is nagy hatása volt. Az évforduló alkalmából összegyűjtöttem néhány vele kapcsolatos írásomat és egy életrajzi előadást, amit a gyülekezetemben tartottam.

Tovább a teljes cikkre »

Áhítattal léptem az olvasóterembe, mint egy szentélybe, ahol néhány órát tölthetek egyik kedvenc íróm saját feljegyzéseivel. Regisztrálni kellett magamat, megjelölve a témát, ami érdekel. A könyvtáros hölgy megkérdezte, hogy mit szeretnék kutatni. Mivel éppen a Ruhásszekrénytől jöttem, nem volt semmi célom azon kívül, hogy hozzányúljak Lewis valamelyik könyvéhez. Olyan könyvhöz, amit ő is a kezében tartott és jegyzetekkel ellátott. Gyorsan kellett döntenem, ezért azt mondtam, hogy Lewis könyvtárából valamelyik George MacDonald kötet érdekel. Meg esetleg valami, ami relikviaként még érdekes lehet számomra, aki éppen a Ruhásszekrényből csöppentem Narniába. A hölgy azt mondta, nézzek körül a helyiségben található könyvek között, ő addig eltűnik néhány percre és előbányász nekem valami érdekeset.

Tovább a teljes cikkre »

A Wheaton College egyik legkülönlegesebb épülete a Marion E. Wade Center, ahova ittlétem óta már háromszor ellátogattam. A Wade Center hét ismert brit író – Owen Barfield, G. K. Chesterton, C. S. Lewis, George MacDonald, Dorothy L. Sayers, J. R. R. Tolkien és Charles Williams – hagyatékát ápolja. A gyűjtemény Clyde S. Kilby amerikai irodalmár (Wheaton College professzor) álma volt, aki először a C. S. Lewis és közte folyó levelezést tette közzé Lewis-kutatók számára. Kilby közbenjárására a Wheaton College-ban talált otthonra Lewis saját könyvtára is. A gyűjtemény fokozatosan bővült, majd Marion E. Wade üzletember családja adományai révén jött létre – és költözött külön épületbe – a Wade Center. A gyűjtemény ma több mint 12 000 kötetből és több mint 65 000 oldalnyi kéziratból és levelezésből áll. A központ múzeumként is és kutatóközpontként is működik, ahova a világ minden tájáról érkeznek érdeklődők és kutatók.

Tovább a teljes cikkre »

Az emberi kultúrák többsége úgy gondolta, hogy a férfi és női princípiumok megértése a valóság és önmagunk megismerésének egyik kulcsa. Kevesen tudják, de C. S. Lewis írt egy sci-fi trilógiát, melynek első része a Marson játszódik (A csendes bolygó, Harmat, 2007), második része a Vénuszon (Perelandra, Harmat, 2007), a harmadik pedig a Földön (A rettentő erő, Harmat, 2007). A görög-római mitológiában Mars a férfiasság jelképe, Vénusz a nőiességé. Lewis fikciójában Mars és Vénusz isteni ideákként a szerelemnél is magasabb mennyei szférákba vezetnek bennünket: Isten és ember egyesüléséhez, mely kapcsolat nem szünteti meg sem a különbözőséget, sem a hierarchiát, sem a szeretetet. A trilógiában Mars és Vénusz megelevenednek és a Földre szállnak, hogy meggyógyítsák a bolygó világának démoni görbültségét. A gyógyulást elsősorban egy modern, egalitárius elveket valló fiatal házaspáron keresztül mutatja be. Hogy hogyan, azt A rettentő erőből vett két idézettel fogom felvillantani.

Tovább a teljes cikkre »

A keresztények – a valódi keresztények – C. S. Lewis szerint nem rendes emberek, hanem új emberek. Orbitálisan nagyot csalódunk a kereszténységben, ha azt feltételezzük, hogy a keresztények mindig rendesebbek nem keresztény felebarátaiknál. Nem mindig azok. Sőt, valljuk be, a keresztények néha kellemetlenebb, rosszabb „minőségű” emberek, mint a nem keresztények. Ezért is fordultak Jézushoz. A gazdagoknak nehéz bemenni az Isten országába, és bizonyos értelemben a rendes embereknek is, mert ők megvannak magukkal. Jézus nem az igazakért jött, hanem a betegekért, úgyhogy ne csodálkozzunk, ha Jézus körül nem a rendes emberek gyülekeznek, hanem a szétcsúszott, rossz énképpel és kellemetlen szokásokkal küszködő, aszociális vagy éppen kodependens, megbízhatatlan, kiegyensúlyozatlan és kibírhatatlan emberek. Legalábbis az átlagnál több ilyen.

Tovább a teljes cikkre »

C. S. Lewis vallomása alátámasztja azt, amit az előző posztban írtam: teológiai meggyőződésünktől függetlenül „kálvinista” tapasztalataink vannak a megtérésről. Az alábbi idézet Az öröm vonzásában (Harmat, 1993) c. könyvből származik, melyben Lewis saját lelki utazását és megtérése történetét beszéli el. Lewis hívő keresztényként az anglikán egyház tagja volt, melynek hivatalos hitvallását többnyire kálvini gondolatok határozzák meg (a Harminckilenc Cikkely a kiválasztás és eleve elrendelés kérdésével kapcsolatban egyértelműen fogalmaz). Az írásaiban Lewis mégis inkább a szabad akarat jelentőségét hangsúlyozza, olyannyira, hogy az kálvinista olvasók számára időnként kifejezetten kényelmetlen már. Saját megtéréséről azonban nem tud úgy írni, hogy ne a szuverén kegyelem kényszerítését látná benne.

Tovább a teljes cikkre »

Vasárnap C. S. Lewis angol íróról, költőről, irodalomkritikusról, apologétáról tartottam előadást a gyülekezetemben. Minden évben kiválasztok egy személyt az egyház történetéből, aki valami miatt fontossá vált nekem, és nagyjából egy órában elmondom, mit kaptam tőle, és mi az, amit szerintem tanulhatunk az életéből és a gondolataiból. C. S. Lewis régóta talonban volt nálam, idén őt vettem elő pásztori „szemléltető eszközként”. Egy életrajzi előadásra mindig úgy készülök, hogy egész évben az aktuális személyről (és személytől) olvasok. Persze mást is. Próbálom már év elején kiválasztani a következőt, hogy az adott évre magam mellé vegyem útitársként. Akit érdekel a C. S. Lewisról szóló előadásom, itt meghallgathatja.

Úgy írom ezt a listát, hogy néhány könyvet még nem fejeztem be, pedig szívesen felvenném a legjobb idei olvasmányaim közé. Ilyen például Faith Cook Selina: Countess of Huntington c. életrajza. Mély vonzódást érzek a kor felé, amelyben a grófnő élt, de nem a kultúra, hanem az evangéliumi ébredés miatt, amely páratlan erővel kavarta fel a 18. századi angolszász világot. Selina Huntington ennek az ébredésnek volt egyik vezéralakja. Faith Cook úgy mutatja be őt, hogy az életrajza felemelő kontrasztban áll egy másik idei olvasmányommal, a Hiúság vásárával Thackeray-től, amit viszont unalmasnak, vontatottnak és lehangolónak találtam.

Tovább a teljes cikkre »

Egy késői órán a parlament a családon belüli erőszakról vitatkozott. Jó kis botrány kerekedett az egyik képviselő mondatai miatt. Az elmúlt héten alig volt olyan újság és blog, mely ne foglalkozott volna a kormánypárti szónok igencsak bunkóra sikeredett gondolatfűzérével. Az egyik legkoherensebb reakció Tamás Gáspár Miklós részéről érkezett, aki elérkezettnek látta az időt, hogy a hagyományos családmodellt érzéketlen és tahó stílusban erőltető macsó attitüddel a nyugatias, toleráns, megbocsátó feminizmust állítsa szembe egyedül vonzó alternatívaként. TGM csendesen triumfáló cikkét olvasva minden eddiginél közelebb kerültem ahhoz, hogy belső irtózásomat leküzdve én is feminista legyek. Ha csak a feminizmus harcol a családon belüli erőszak ellen, akkor a keresztények helye a feministák oldalán van.

Tovább a teljes cikkre »

Eugene Peterson szerint „az Énekek éneke legmeglepőbb vonása az abban található erotika: olyan szerelmes versek gyűjteménye, melyben mindent átjár a nyilvánvaló szexualitás. Ez annyira szembeötlő, hogy néhány olvasó nem is lát mást benne… De ha modern exegéták számára az Énekek éneke legmeglepőbb vonása az erotika, a könyv értelmezésének történetében a legmeglepőbb vonás annak áhítatos jellege… Mert bármilyen messze is megyünk vissza az időben, a tények azt bizonyítják, hogy zsidók és keresztények egyaránt úgy olvasták, mint a lelki élet – az elmélkedő és imádkozó élet – leírását… Clairvaux-i Bernát nyolcvanhat prédikációt mondott el az Énekek énekéről, és ‘alig jutott túl a második fejezeten!’” (Five Smooth Stones for Pastoral Work, 37) Az Énekek éneke a filozófia és istenismeret legjobb kalauza, vallotta Nüsszai Gergely, és ezzel egyáltalán nem volt egyedül.

Tovább a teljes cikkre »

Gyerek voltam, amikor A nyolcadik utas: a halál (Alien) c. rémtörténet kultuszfilm lett a tudományos-fantasztikum kedvelői körében. A filmben egy ismeretlen parazita lény egy egész űrhajó legénységével végez, haláluk előtt élő keltetőként használva testüket. Ridley Scott 1979-es alkotását hátborzongató figyelmeztetéssel reklámozták: „Az űrben senki sem hallja a sikolyod.” Az Alien csattanós válasz volt a Csillagok háborúja viszonylag emberarcú kozmológiájára (habár sokak számára a science-fiction és az emberarcúság eleve kizárják egymást), kifejezve egy darwini premisszákra épülő kor félelmét, hogy a kozmosz alapvetően embertelen és könyörtelen hely. Akinek megtöltötték már valaha a rémálmait rovarok, pókok vagy hüllők, az a nyálkás, savas vérű, csattogó fogú, parazita szörnyben akár a tudatalattiban felgyülemlő félelmeit is viszontláthatta. Az Alienben a gonoszság nem emberarcú, hanem inkább állatarcú, olyan, mint egy imádkozó sáska, egy kígyó, vagy egy négylábú, szőrös pók, csak nagyobb és az emberre is veszélyesebb kivitelben. A film pont az embertelen állatarcúsága miatt volt felkavaró, legalábbis azok számára, akik a rövid borzongás élményén túl is láttak benne üzenetet.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum