A ‘Charlie Hebdo’ címkével jelölt bejegyzések

Valamelyik puritán teológus mondta, hogy a bölcs képes különbséget tenni ott, ahol mások csak azonosságot látnak. Állítólag a jó lelkigondozó egyik tulajdonsága is az, hogy nevet tud adni a lelkünkben lévő folyamatoknak, megkülönböztetve azokat más jelenségektől. Ilyen bölcsességként hatott rám húsz évvel ezelőtt Dick Keyes Pluralism, Relativism and Tolerance c. esszéje. Ma is az egyik legfontosabb támpont számomra, amikor a különböző emberek és kultúrák együttéléséről gondolkodom. Charlie Hebdo árnyékában ez most félelmetesen aktuálissá vált. Hadd mondjam el, mit írt Keyes húsz évvel ezelőtt, és aztán néhány gondolattal kiegészítve megpróbálom azt is megfogalmazni, mi annak az ellentmondásnak a lényege, amire szerintem Európa rácsavarodott.

Tovább a teljes cikkre »

Szomorú aktualitást kölcsönöz Søren Kierkegaard esztétikájának a szólás- és viccelődési szabadság körül kialakult heves vita, ami két hete gyakorlatilag a csapból is folyik. A vitához kapcsolódva az irónia és a humor közötti különbségen keresztül egy nehezen megfogható, de annál inkább átélt hibára szeretnék rámutatni. Természetesen keresztény szemszögből. Ahogy erről máskor is írtam, az irónia és a humor Kierkegaard filozófiájában két egymástól megkülönböztetendő határjelenség. Az irónia a végességgel, a humor a vétkességgel kapcsolatos. Nagyon fontos, hogy mikor melyiket alkalmazzuk, hiszen az egyik az esztétikai és az etikai, a másik az etikai és a vallási stádium határán működik. Ha ezt eltévesztjük, akaratlanul is jókora szelet vethetünk.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta nyugtalanít egy társadalmi jelenség, ami a teológiába is befurakodik. Ott van a világom kellős közepén, de csak ügyetlenül kerülgetem, mint kamasz fiú a házat, ahol a lány lakik, akinek nem mer szerelmet vallani. Vagy inkább olyan ez a dolog, mint egy felborzolt szőrű macska: megsimogatnám, de félek, belém mélyeszti a körmeit, vagy a szemembe kap. Igazából a mindent elárasztó je suis Charlie hitvallás miatt döntöttem úgy, hogy megpróbálom szavakba önteni. A „sárlizás” a jéghegy csúcsa, a társadalmi tudattalanban hömpölygő érzetek láthatóvá válása; amiről írni akarok, az a mélyben zajló, komplexebb folyamat. Az áldozatkultusz kialakulása. Azé a jelenségé, amely a nyugati – elsősorban európai – társadalmak egyik sibbóletjévé kezd torzulni, és egy ideje a keresztény teológia sajátos újraértelmezését is generálja.

Tovább a teljes cikkre »

Most, hogy megtalálták és példásan megbüntették a kalasnyikovos urakat, ki merem mondani, hogy bár együtt érzek a meggyilkolt újságírók, rendőrök és túszok hozzátartozóival, valamint fontosnak tartom a vélemény szabadságát, és tragikusnak, ami Párizsban történt (azt is, amilyen árnyékot ez Európára vet), de ha válaszolnom kell a címben feltett kérdésre, akkor az a válaszom, hogy nem, azt hiszem, nem vagyok Charlie. Most hosszasan fejtegetnem kellene, hogy milyen iszonyatosan megvetem és elítélem azt, ami történt, megdöbbent és letaglóz (és ez így is van, két napja lerágom a körmömet, hogy végre elkapják a két terroristát), de mindenkinek megspórolom ezt a fárasztó tiszteletkört. Inkább elmondom, miért nem érzem magam Charlie-nak.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum