A ‘Christopher Hitchens’ címkével jelölt bejegyzések

Mostanában Athanasziosz írásait olvasgatom, és döbbenetes számomra, hogy mennyire korszerű mindaz, amit ír, például a világ keletkezéséről szóló vitákkal kapcsolatban. N. T. Wright Stephen Hawking egy idei nyilatkozata kapcsán rámutatott, hogy a történelem ismerete megelőzhet néhány arrogáns megállapítást. Wright emlékeztette a tudóst, hogy a modern ateizmus egyik alaptétele, miszerint a világegyetem örökkévalósága az Isten-hipotézis nélkül is megmagyarázza a világegyetem létezését, egyáltalán nem újkeletű. „Azon töröm a fejem, vajon Hawking tudja-e, hogy pusztán a régi epikureus felfogás egy változatát kelti életre… Nyomasztó, hogy Hawking úgy tűnik, nincs tudatában ennek, ezért nem is gondolkodott el azon, hogy az epikureus felfogásnak lehetnek rendkívül szofisztikált ókori és modern kritikái, melyeket meg kellene vizsgálnia. Többek között a keresztény kritikát, amely, ahogy már említettem, Jézusban összpontosul.” (Részlet The Washington Post cikkéből)

Tovább a teljes cikkre »

Ebben a bejegyzésben most pedig szeretnék odaállni Cristopher Hitchens mellé, hogy csak a kegyelem különböztessen meg tőle. William Lane Craig keresztény filozófussal folytatott nyilvános vitájában Hitchens őszintén elmondta, hogy mi zavarja leginkább az istenhitben, és mi motiválja a teizmus elleni harcában. Mindig az emberi szabadság volt számára a tét. Hitchens önmagát is és másokat is egy képzelt mennyei diktátor uralma alól akarta felszabadítani. Ha van Isten, érvelt Hitchens, akkor jobbágyok vagyunk, nem szabad emberek. Hitchens antiteizmusa egzisztenciális szabadságharc volt egy vélt totalitárius rezsim vélt vezetőjének minden más diktatúránál megnyomorítóbb valóságos kultusza alól. Ha van Isten, akkor Hitchens szerint nem lehetünk szabadok. Nem gondolkodhatunk szabadon, nem választhatunk szabadon, nem lehet saját életprogramunk. Hitchens talán a nyersebb fogalmazást sem bánná: ha van Isten, nem ihatunk, nem dohányozhatunk, nem szexelhetünk úgy, akkor, azzal és annyit, ahogy szeretnénk. Ehelyett egy természetfeletti zsarnok ízlése alapján kell berendeznünk az életünket. Az ilyen sors mélyen sérti az emberi méltóságot.

Tovább a teljes cikkre »

Christopher Hitchens halála kapcsán azon gondolkoztam, vajon szabad-e ítéletet mondanunk bárki felett, vagy jobb csendben maradni, és meghagyni a véleményalkotást az örökkévalóságnak. Gyakran hallom a józan figyelmeztetést, hogy nem mondhatunk ítéletet egy másik emberről, és tulajdonképpen egyet is értek ezzel a gondolattal. Az ítélet Istené, nem a miénk. Nem vagyunk bírái embertársainknak. Az utolsó napon mindenkinek Isten előtt kell megállnia. Egyedül a Teremtőnknek leszünk kötelesek választ adni. Ő ismer mindenkit úgy, ahogy egy igaz bírónak ismernie kell, csak ő mondhatja majd ki egy ember életéről, hogy az mennyit ért. Logikus a következtetés: nincs jogunk ítéletet mondani még az olyan nyilvánvalóan istenkáromló embertársunk felett sem, mint Christopher Hitchens.

Tovább a teljes cikkre »

Tegnapelőtt arról olvastam, hogy a rák megtámadta Christopher Hitchens végtagjait is, és könnyen lehet, soha többet nem tud már írni. Hitchens azt mondta, ha ez bekövetkezik, nem biztos, hogy lesz kedve tovább élni, bár vonzódik ahhoz a kemény, harcos életszemlélethez, melyet Nietsche a stärker, a jiddis nyelv pedig a shtarker szóval jelölt, és nem adja fel a küzdelmet. Ma reggel arról olvastam, hogy Hitchens meghalt. Nem szeretnék szó nélkül elmenni emellett a szomorú, tragikus esemény mellett. Nem Hitchens írásai fognak hiányozni. Nem is Hitchens. Azért tragikus a halála, mert olyan ember halt meg, akiről semmi okunk feltételezni, hogy az örökkévalóságot jó helyen tölti.

Tovább a teljes cikkre »

Nem sokan járják be mindkét irányban – oda és vissza is – azt a bizonyos damaszkuszi utat, ezért különösen érdekes a ma hatvanadik születésnapját ünneplő brit író, életrajzíró és publicista, A. N. Wilson kétszeres pálfordulása. Wilson negyvenéves korára meggyőződéses ateista, hatvan évesen hitvalló keresztény lett.

A brit író akkor vált istentagadóvá, amikor Magyarországon az akadémiai helyesírás éppen újra elismerte, hogy Isten neve nagy kezdőbetűvel írható. Írásaiban gyakran azt a hitet veszi célba, melynek a nyolcvanas évek végén tudatosan és örömmel fordított hátat. „A hittől való elszakadásom olyan volt, mint egy megtérés a damaszkuszi úton” – írja a New Statesman hasábjain 2009 tavaszán, annak apropóján, hogy az utat immár visszafelé is megtette. „Miért hiszek újra” című cikkében Wilson bevallja, hogy míg ateistává válását egyfajta megtérésként élte meg, visszatérése „lassú, habozó és kételyekkel teli volt”. Vajon mi vezette az írót arra, hogy kétszer is végigjárja a damaszkuszi utat? Wilson egy évvel ezelőtt több cikkben és interjúban részletesen beszámolt mindkét fordulatról, és az azok során átélt katarzisról.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum