A ‘elhívás’ címkével jelölt bejegyzések

Pál példája látszólag kivétel az alól a szabály alól, hogy Krisztus a bölcsek és értelmesek elől elrejti az Atyát, és a gyermekeknek jelenti ki magát. A farizeusból apostollá átvedlett Saul neveltetése és hallatlanul erős belső hajtóereje folytán a bölcsek és tanultak közé tartozott. Valójában azonban az ő példája is alátámasztja Jézus szavait, hiszen bölcsként nem ismerte meg sem a Fiút, sem az Atyát, és Krisztus kinyilatkoztatására volt szüksége ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon. Erről szól a most következő részlet a Galata levélből: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem…” (Gal 1,15)

Tovább a teljes cikkre »

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Az első részben az üdvösség láncolatának első két láncszeméről írtam: Isten eleve ismeréséről és eleve elrendeléséről. Isten eleve ismerése kiválasztó szeretet, mellyel közösségre lépett velünk a világ teremtése előtt. A láncolat első láncszeme az, hogy Isten a világ teremtése előtt szeretettel szövetségi kapcsolatot létesített velünk. Akiket Isten így előre ismert (kiválasztó szeretettel), azokat eleve arra rendelte, hogy Fia képéhez hasonlókká legyenek. Isten a világ teremtése előtt eldöntötte, hogy szeretetből üdvözíteni fog bennünket. Minden más cselekedete (a láncolaton belül) ebből a döntéséből következett.

Tovább a teljes cikkre »

Még egy kiegészítés az előző posztomhoz, szintén Lukács evangéliumából. Jézust nem csak arra próbálták rávenni, hogy folyamatosan gyógyítson és ördögöket űzzön, de időnként más dolgokra is, melyekre a jelleme és bölcsessége miatt alkalmasnak gondolták. Lukács beszámol például egy esetről, amikor valaki a sokaságból így szólt hozzá: „Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” (12,13) Ez az ember nyilván azt gondolta, hogy Jézusnál jobban senki nem tudja megoldani a családján belül elmérgesedett örökösödési konfliktusát. Jézusnak van bölcsessége is, és van Istentől kapott tekintélye is ahhoz, hogy igazságot tegyen, jogos tehát, hogy az ő segítségét kérje.

Tovább a teljes cikkre »

Jézus pontosan tudta, mi a különbség a szükség szorítása és az isteni elhívás között. Reggeli csendességeimben Lukács evangéliumát olvasom, és már másodszor döbbenek meg azon, hogy az Úr mennyire világosan látta a szolgálata prioritásait. Lenyűgöz, ahogy az emberek szükségei és az Atya vezetése között világos különbséget tesz, és nem engedi, hogy a szükség követelőzése eltérítse feladatától. Pedig számos alkalommal megmutatta, hogy van hatalma betölteni ezeket a szükségeket: betegségeket gyógyítani, démonokat kiűzni, halottakat feltámasztani. Lukács egymás után két fejezetben is utal arra, hogy az Úr kitért a szükségek elől, ha azok akadályaivá váltak annak, hogy az Atya akaratát tegye.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor Jézus elhív bennünket, minden reményünk, minden célunk, minden gondolatunk, minden cselekedetünk, az életünk minden része és zuga az övé lesz. A munkánk is. Spurgeon gyakran mondta, hogy ha egy cipész megtér, csináljon jobb cipőket, és ha egy pék megtér, süssön finomabb kenyeret. Világi munkánk automatikusan elhívásunk részévé válik. Lelkipásztorként azt figyeltem meg, hogy keresztények számára mégis az egyik legnehezebb feladat meglátni a kapcsolatot Jézus követése és a világi munka között. Amikor ez a munka ráadásul nem jelent semmiféle örömet, a hit és a megélhetés kényszere közötti szakadék egyenesen áthidalhatatlannak tűnik. A munka mi más így, mint napi nyolc óra elvesztegetett idő (vagy akár annál is több), mely a valódi szolgálattól szívja el a levegőt? Lehet persze az ilyen elégedetlenség valamiféle egyházi vagy missziói szolgálatra való elhívás jele, de legtöbbször nem erről van szó. Inkább arról, hogy munkánkat nem tettük még elhívásunk részévé, hogy elhívásunk formálhassa át akár a leginkább lélekölő munkát is a menny felé nyíló ablakká.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyik alapvető különbség a mi generációnk és dédszüleink generációja között az, hogy számunkra az identitás kérdése lényegesen bizonytalanabb, mint az ő számukra volt. Az akkori emberek jórészt kötött pályákon élték az életüket: a szüleik társadalmi státuszát és az abból fakadó lehetőségeket nagyrészt megörökölték. A férfiak nem gondolkodtak sokat pályaválasztáson, rendszerint apáik foglalkozását folytatták; a nők még ennél is szerényebb lehetőségekkel rendelkeztek önmaguk tudatos meghatározására. A társadalmi mobilitás – és a szabad önmeghatározás – reménye legfeljebb a polgárosodás esélyében, vagy a távoli Amerikába való kivándorlásban öltött testet.

Tovább a teljes cikkre »

Kálvinisták szerint az Újszövetségben kétféle hívást láthatunk. Az egyik az evangélium meghívása, mely Krisztust ajánlja fel a bűnös embereknek (vö. Máté 22,1-4), a másik a Szentlélek belső elhívása, mely előidézi bennünk, bűnösökben az evangélium hívására adott pozitív reakciót (vö. 2 Timóteus 1,9). Az evangélium külső meghívása mindenkinek szól, a Szentlélek belső elhívása csak a választottaké. Az evangélium hívása a lehetőséget adja a megmenekülésre, a Szentlélek hívása a hit kegyelmét ajándékozza a meghívottaknak, hogy éljenek is a lehetőséggel. A külső hívás visszautasítható, a belső hívás hatékony.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum