A ‘exegézis’ címkével jelölt bejegyzések

Konzervatív kutatóknak többféle oka is lehet arra, hogy bizalommal közelítsenek egy bibliai szöveghez. A legnyilvánvalóbb ok az, hogy a Szentlélektől sugalmazott szövegnek tekintik, ezért úgy gondolják, hogy Isten megvédte a tévedéstől (vö. Mindig igazat mond a Biblia?). A bizalomhoz azonban általában nincs szükség még erre a hermeneutikai kiindulópontra sem, néha elég pusztán azt feltételezni, hogy a szerző nem mond ellent önmagának egy adott szakaszon belül, vagy ha mégis, akkor a  megteremtett feszültéggel retorikai vagy egyéb célja van. Jó példa erre az 1 Sámuel 15, ahol először azt olvassuk, hogy Isten megbánta, hogy királlyá tette Sault (11), utána pedig azt, hogy Isten nem bán meg semmit, mert nem ember, hogy megbánjon valamit (29).

Tovább a teljes cikkre »

A kritikai és a konzervatív bibliaértelmezés közötti különbség sokszor egyszerű hermeneutikai döntésen múlik: bizalommal vagy bizalmatlanul közelítünk a szöveghez? Olyan ez, mint egy váltóállítás: a kezdeti döntés határozza meg a végeredményt, ahova megérkezünk. A hermeneutikai döntések soha nem semleges térben történnek, hanem emberek által, akik mindig előfeltevésekkel közelednek az írott szövegekhez. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a kritikai megközelítés alapvetően a bizalmatlanság hermeneutikája, a konzervatív megközelítés pedig a bizalomé. Az életben persze a bizalomnak és a bizalmatlanságnak is megvan a helye, csak nem mindegy, mikor melyik vezet közelebb az igazsághoz. Hadd mutassam meg a különbséget egy konkrét példa, a Zsidókhoz írt levél 9. részének 3-4. verse alapján.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben Luther legfontosabb írásmagyarázati elvein keresztül pillantottunk be a reformátori exegézis alapelveibe. Kálvin a reformátori exegézis másik hagyományát képviselte, mely részben épített Luther elveire, részben meghaladta azokat, logikusabb, koherensebb rendszer megalkotására törekedve. Kálvin reformátori módszere azt a célt szolgálta, hogy Isten népe az írások magyarázatakor meghallja Isten szavát. Az exegéta feladata Kálvin szerint az, hogy az egyház szolgájaként becsületesen, a Szentlélek segítségével vizsgálja a szövegeket, hogy azok az egyház és az egyéni hívő épülésére legyenek. Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. könyve hat pontban vázolja fel a genfi reformátor exegetikai elveit.

Tovább a teljes cikkre »

A patrisztikus és a pietista exegézis elveinek vázlatos bemutatása után hadd mondjak néhány hasonlóan vázlatos gondolatot a reformátori exegézis alapelveiről is – elsősorban Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. tankönyve alapján. Megint két rövid bejegyzés következik: először Luther, utána Kálvin fő írásmagyarázati elveit mutatom be. A két legismertebb reformátor megközelítése a reformáció két legfontosabb teológiai irányzata – a református és az evangélikus exegetikai hagyomány – alapvető hasonlóságaira és különbözőségeire is rámutat. Bray Luther írásmagyarázati elveit három pontban foglalja össze.

Tovább a teljes cikkre »

A pietista exegézis módszerének kulcsa az előbbi bejegyzésben felvázolt hermeneutica sacra. Igazán csak az értheti a Lélek által inspirált könyvet, melynek célja, hogy az életre és az üdvösségre vezessen, akiben Isten Lelke van. Ebből azonban nem következik, hogy a Szentírás pietista értelmezése teljesen szubjektív és a nyelvtan szabályait figyelmen kívül hagyó tevékenység lenne. W. Baird History of New Testament Research c. könyvében A. Francke, J. A. Bengel és J. Wesley írásmagyarázati elvei alapján mutatja be a pietista módszertant, ezek közül én most Francke módszerét vázolom fel röviden. Francke kétféle megközelítés együttes alkalmazását szorgalmazta. Az egyik magának a bibliai szövegnek a megértése (sensus litterae), a másik annak megértése, amit a Lélek a szövegen keresztül üzenni akar nekünk (sensus literalis). Mindkét megközelítés szorgalmas munkát és többféle olvasatot igényel.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő két bejegyzésben a pietista exegézis kulcsáról és módszeréről fogok pár szót mondani, elsősorban William Baird háromkötetes History of New Testament Research c. műve alapján. A pietista exegézis módszere legalább annyira meghatározó volt a reformáció utáni evangéliumi mozgalom történetében, mint a patrisztikus exegézis az egyház első évszázadaiban. Ahogy a patrisztikus exegézis esetében, most sem azért írok erről az írásértelmezési irányzatról, mert feltétlenül vagy mindenestül egyetértenék vele, hanem azért, mert általában izgalmasnak tartom azokat a módszereket, amelyek az exegézisben a szív indítékait is figyelembe veszik.

Tovább a teljes cikkre »

Az evangéliumi hit egyik lényeges eleme az a meggyőződés, hogy a Biblia Isten szavaként mindig igazat mond, amikor valamit állít. Ez persze felveti azt az egyáltalán nem elhanyagolható kérdést, hogy vajon meg tudjuk-e mondani, hogy mikor állít valamit a Biblia, és ha igen, képesek vagyunk-e meghatározni, hogy ténylegesen mi az, amit állít. Korunk ismeretelméleti válsága közepette ez a feladat időnként nyomasztóan bonyolultnak tűnik. Nem véletlenül lett a hermeneutika a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének egyik kiemelt tudományága. A beszédaktus-elmélet jelentős segítséget nyújt a bibliaértelmezés számára, de az egyszerű bibliaolvasó így is azt érezheti, hogy a bibliaolvasás alapvetően kockázatos dolog, mert amilyen nagy áldás lehet a bibliai szöveg megértése, annyira nagy az esélye annak is, hogy esetleg félreértjük. Aki a Bibliát Isten szavának – és ezért igaz kinyilatkoztatásnak – tartja, az szeretné tudni, hogy Isten mit mond a Biblián keresztül, és lehetőleg szeretné elkerülni a leegyszerűsítő, buta, babonás értelmezéseket is, meg a számára elérhetetlenül magasan lévő hermeneutikai bölcselkedéseket is. A feladat nagyságát – vagy éppen lehetetlenségét – látva fordulnak sokan a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikához.

Tovább a teljes cikkre »

Gyakran idézett igevers a Példabeszédek 22,6: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” Kétféle népszerű értelmezése is ismert ennek a versnek. Az egyik szerint a gyermeket annak megfelelően kell nevelni, amilyen a természete. Ha valaki több törődést igényel, kapja meg, ha érzékenyebb, figyeljünk rá, ha társainál jobban kell terhelni, adjunk neki feladatokat, stb. Minden gyermek külön világ: megérdemli a tiszteletet, ahogy a szobrász is tiszteli a márványt, és az író is tiszteli a mondatokat. Ha jól végezzük szülőként a dolgunkat, a gyermekeink megtalálják az életben a helyüket.

A másik értelmezés inkább az angol fordításokból nőtt ki. Az angolban a „neki megfelelő módon” szavakat hagyományosan az „in the way he should go” (ahogyan járnia kell) frázissal adják vissza, ami a magyar fordításokkal szemben azt sugallja, hogy van egy általános életvezetési norma, amelyre a gyermeket meg kell tanítani, hogy aztán egész életében ahhoz tartsa magát. A Példabeszédek könyve máshol is az istenfélelemre való nevelés fontosságát hangsúlyozza, logikus, hogy itt is erről legyen szó. Lehet akár ígéret is: ha istenfélelemben neveljük gyermekeinket, idős korukban is istenfélők lesznek.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum