A ‘feltámadás’ címkével jelölt bejegyzések

„Húsvét? Mi bizony inkább a meghalást látjuk, mint a halált. Hogy miként kezeljük a meghalást, az fontosabb nekünk a halál legyőzésénél. Szókratész legyőzte a meghalást, Krisztus viszont a halált győzte le mint  ἔσχατος ἐχθρὸς–t [1] (1Kor 15,26). A meghalás legyőzése még nem azonos a halál legyőzésével: a meghalás legyőzése az emberi lehetőségek körébe tartozik, a halál legyőzése viszont a feltámadás. Nem az ars moriendi-ből [2], hanem Krisztus feltámadásából fújhat friss, tisztító szél a mai világba. Itt van a válasz. Arkhimédész mondására: δῶς μοι πᾶ στῶ καὶ τὰν γᾶν κινάσω [3]. Sok minden megváltozna, ha ezt valóban hinnék néhányan, és földi ténykedésükben ehhez igazodnának! Hiszen a húsvét azt jelenti, hogy a feltámadás fényében élünk.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyház léte Dietrich Bonhoeffer szerint csak Krisztusban érthető meg. Az egyház lényege (Exit Kiadó, 2013) címmel megjelentetett előadássorozatának anyaga tanítványai jegyzetein keresztül maradt fenn, ezekből a jegyzetekből azonban mélyebben is megismerhető az a dinamikus egyházkép, melynek mozgásirányát a Sanctorum Communio, a Közösségben, a Követés és a Börtönlevelek is viszonylag jól megrajzolják. Bonhoeffer egyházképében a legfontosabb állandó elem a krisztológiai középpont: az egyház Krisztus teste. Ebből következik, hogy az egyház egybefonódik Krisztus helyettes áldozatával. Krisztus olyat tett, amire ember soha nem képes: átlépte az etikai felelősségvállalás átléphetetlen határát, hogy magára vegye a mi bűnösségünket és annak büntetését. Ez a határátlépés az egyház létének alapja.

Tovább a teljes cikkre »

Élete végéhez közeledve Pál Jézus feltámadására irányítja Timóteus figyelmét: „Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Az Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve. Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.” (2Tim 2,8-10) Négy fontos dolgot szeretnék kiemelni ebből a néhány mondatból: 1) Pál evangéliuma Jézus feltámadásáról szól, 2) Isten igéje nincs bilincsbe verve, 3) a kiválasztásban való hit Pált aktív szolgálatra indította, 4) emlékeznünk kell a feltámadás örömhírére. Egyik sem triviális.

Tovább a teljes cikkre »

Elmondom egyszerűbben, érthetőbben és személyesebben is azt, amit az előző bejegyzésben teológusul írtam. Vajon miért tanácsolta Pál a korinthusi hajadonoknak, hogy a súlyos nehézségek és a vég „közelsége” fényében fontolják meg a függetlenséget? Azért, mert tévesen azt hitte, Krisztus még az ő idejükben el fog jönni? Ha igen, akkor Pál félrevezette ezeket a szerencsétlen lányokat, ráadásul egy olyan kérdésben, ami mélyen a húsukba vágott. Ez nem csak miattuk lenne baj, de miattunk is, akik ezek után hogyan hihetnénk Pálnak, amikor más területeken ad apostoli tanácsokat és rendelkezéseket? Az előző cikkben azt akartam bizonyítani, hogy ez az értelmezés a szöveg félreértésén alapul. Most megpróbálom közelebb hozni Pál tanácsának a jelentőségét a mi életünkhöz.

Tovább a teljes cikkre »

Nem, nem bolondultam meg, eretnek sem lettem. Talán ha úgy mondom: je suis Christ, mindenki érti, mire gondolok. Ezt most nem polemikus  szándékkal, inkább elismerően írom: Charlie Hebdo kapcsán sokak számára megfoghatóvá vált, mit jelent azonosulni valakivel, aki nem mi vagyunk, sőt, akinek az életútja talán élesen különbözik is a miénktől. Ennek egy szélsőségesen individualista kultúrában nagy jelentősége van. Je suis Charlie azt jelenti: azonosulok Charlie-val. Charlie mostantól én vagyok. Engem bántottatok, amikor őt bántottátok. Az ő ügye az én ügyem. Amit Charlie tett, még ha nem is volt az enyém, magaménak tudom, amit ti tettetek Charlie-val, az szintén velem történt. Charlie és én mostantól egy vagyunk, és azt akarom, hogy így tekintsetek rám. Charlie nem hiába halt meg.

Tovább a teljes cikkre »

„Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.” (Préd 1,11) Ez elsőre cefetül lehangoló jóslat. Igazából másodikra is. Sőt, azt hiszem, ezeket a szavakat semmi nem tudja számomra elfogadhatóvá tenni. Hacsak nincsen még valami, valami több, ami felülírja Qoheleth rezignált bölcsességét. Mondjuk egy nap, amikor Isten megítéli a tetteinket (Préd 12,14). Qoheleth szerint Isten tárta az emberi értelem elé az örökkévalóságot, hogy bajlódjon vele. Ezért nem tudjuk elfogadni az elmúlást. Veszettül reménytelen érzés arra gondolni, hogy az utókor emlékezetéből ugyanúgy ki fogok esni, mint ahogy nem emlékszik már senki az ükapámra sem. Elődeim múltőrző szokásainak köszönhetően a családi krónikákban szerepel ugyan adatként, de ennek szerintem semmi jelentősége nincs. Hiszen az emberek ezeket a krónikákat nem olvassák. Vagy ha igen, akkor sincs ennek jelentősége. Az ükapám ma néhány érdektelen adat. Én is az leszek.

Tovább a teljes cikkre »

Gyerekkori emlékem, hogy Gárdonyi Géza sírjánál állok, amelyre odavésték: CSAK A TESTE. Emlékszem, mennyire megfogott a hit, amely ebben az egyszerű feliratban megfogalmazódott. Gárdonyi már nincs a sírban. Ott csak a teste van. Ha felnyitnák a sírt és betekintenének a koporsóba, ott nem Gárdonyit találnák, hanem csak a testét. A csontok egy test maradványai, mely már nem Gárdonyi Géza. Gárdonyi megszabadult a testből, lelkének az örök világosság fényeskedik. Gyerekként úgy képzeltem, hogy az üdvösség a testen kívüli lét valahol fenn a mennyben. Tartok tőle, hogy nagyon sok keresztény felnőttként is így gondolkozik.

Tovább a teljes cikkre »

Ma reggel Pál szavait olvastam, ahogy Félix előtt védekezik a zsidók vádjaival szemben (ApCsel 24,10-21). A kihallgatáson az apostol hangsúlyozza, hogy a vele kapcsolatos vádak nem állnak meg, és gyakorlatilag egyetlen oka van csak annak, hogy ő ott védekezésre kényszerül: az a tény, hogy hisz a holtak feltámadásában. Ezt a kártyát Pál belengette már akkor is, amikor a nagytanács előtt egymásnak ugrasztotta a tanács farizeus-párti és szadduceus-párti tagjait (ApCsel 23,6-9). Az utóbbiak nem hittek a feltámadásban, az előbbiek viszont igen, ezért a feltámadás kérdése őket is megosztotta, és a farizeusokat Pál így maga mellé tudta állítani. Az apostol az egész kereszténységet a feltámadás hiteként értelmezte. Szerinte a farizeusok – és általában a zsidók – reménysége teljesedett be azzal, hogy Jézus (a Messiás) feltámadt a halálból, és megnyitotta az örök élet útját.

Tovább a teljes cikkre »

Máté evangéliuma furcsa eseményekről számol be Jézus halála kapcsán. Mint mikor Az elveszett frigyláda fosztogatói c. filmben Indiana Jones leemeli a szobrot a tartókorongról, és elkezd összeomlani az egész barlangba vájt épület, Jézus halálakor is megindul a föld Jeruzsálemben és igencsak meglepő dolgok történnek. Az evangélium 27. részében ezt olvassuk: „És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: ’Bizony, Isten Fia volt ez!’” (51-54)

Tovább a teljes cikkre »

Jézus feltámadása történelmi tény – állítják kétezer éve a keresztények. Vajon lehet-e ezt úgy is mondani, hogy a pontot a „történelmi tény” szavak után tegyük ki? Vagy Jézus feltámadása ugyanúgy hit kérdése, mint az, hogy Héraklész járt az alvilágban? Történészek számára az „Újszövetség” néven összegyűjtött első századi dokumentumgyűjtemény természetesen nem szent irat. Mint minden más ókori dokumentum vizsgálatakor, a Jézus feltámadásáról szóló beszámolók esetében is azt kérdezik, hogy van-e okunk az  újszövetségi iratokban található információt megbízhatónak tekinteni. Az 1940-es években az Újszövetséggel foglalkozó kritikusok jelentős része még azt válaszolta volna, hogy Jézus feltámadása a tanítványok képzeletében zajlott le, de nincs, és nem is lehetett történelmi alapja egy ilyen eseménynek.

Tovább a teljes cikkre »

Mi, protestánsok a hitünk egyik sarkalatos igazságának tartjuk, hogy nem cselekedetek alapján van az üdvösség, hanem egyedül hit által, Jézus érdeméért. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9) A szóban forgó Jézus azonban mintha nem tudna Pál teológiájáról, egy alkalommal látszólag homlokegyenest az ellenkezőjét mondja: „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” (Jn 5,28-29)

Tovább a teljes cikkre »

Nem sokan járják be mindkét irányban – oda és vissza is – azt a bizonyos damaszkuszi utat, ezért különösen érdekes a ma hatvanadik születésnapját ünneplő brit író, életrajzíró és publicista, A. N. Wilson kétszeres pálfordulása. Wilson negyvenéves korára meggyőződéses ateista, hatvan évesen hitvalló keresztény lett.

A brit író akkor vált istentagadóvá, amikor Magyarországon az akadémiai helyesírás éppen újra elismerte, hogy Isten neve nagy kezdőbetűvel írható. Írásaiban gyakran azt a hitet veszi célba, melynek a nyolcvanas évek végén tudatosan és örömmel fordított hátat. „A hittől való elszakadásom olyan volt, mint egy megtérés a damaszkuszi úton” – írja a New Statesman hasábjain 2009 tavaszán, annak apropóján, hogy az utat immár visszafelé is megtette. „Miért hiszek újra” című cikkében Wilson bevallja, hogy míg ateistává válását egyfajta megtérésként élte meg, visszatérése „lassú, habozó és kételyekkel teli volt”. Vajon mi vezette az írót arra, hogy kétszer is végigjárja a damaszkuszi utat? Wilson egy évvel ezelőtt több cikkben és interjúban részletesen beszámolt mindkét fordulatról, és az azok során átélt katarzisról.

Tovább a teljes cikkre »

Időnként az a kívülállók benyomása rólunk, keresztényekről, hogy nem férünk a bőrünkbe. Olyanok vagyunk, mint a hajnalban az arcba szálló legyek: szemtelenül és hivatlanul a képükbe tolakodunk, és újra és újra elmondjuk nekik azt, amire ők egyáltalán nem kiváncsiak. A mondanivalónk érdektelen ugyan a számukra, viszont a nyugalmuk megzavarására tökéletesen alkalmasak vagyunk.

Nem akarok mentséggel szolgálni az alkalmatlan, bölcstelen és rosszul értelmezett keresztény tanúskodás számára. Inkább azt szeretném megválaszolni, miért érzik közülünk sokan azt, hogy joguk van a határátlépésre, akár az alkalmatlan, bölcstelen, rosszul értelmezett tanúskodásra is (amire egyébként nincs jogunk). Egyetlen oka van ennek: a keresztények olyan jó hírről tudnak, amit mindenáron meg akarnak osztani másokkal! Néha akár bénán és kontraproduktívan is.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum