A ‘G. K. Chesterton’ címkével jelölt bejegyzések

A haladás kérdése évszázadok óta megosztja a nyugati világot. Van-e szükségszerű haladás, és ha igen, haladunk-e előre? – tesszük fel ma is a kérdést. Ilyenkor nem az idő előrehaladására gondolunk, hiszen – relativitáselmélet ide vagy oda – a mi számunkra az idő komótosan megy a maga útján, változatlan természetességgel és megbízhatósággal. Amikor a haladás kérdése felmerül, a fejlődés a vita tárgya. Van-e fejlődés az emberi történelemben, és ez a fejlődés magától értetődő-e, kell-e nekünk is tennünk érte, és adott esetben visszafordítható-e? Bár elvontnak és filozofikusnak tűnik a kérdés, rendkívül erős érzelmek kapcsolódnak hozzá. Akik hisznek a haladásban, hatalmas csalódásként élik meg, amikor a történelem szekere visszafelé kezd menni ahhoz képest, amit ők a haladás helyes irányának tartanak. A másik oldalon viszont az teszi ingerültté és aggódóvá az embereket, hogy az életükbe a folyamatos változtatás igényével lépnek be, miközben az édes ígéreteket rendre keserű ébredés követi. Kockáztatva, hogy én is erős érzelmeket hívok elő az olvasóimból, felteszem így év elején a kérdést: vajon haladunk-e előre, és van-e egyáltalán olyan a történelemben, hogy előre?

Tovább a teljes cikkre »

Szokásomhoz híven az idei legjobb olvasmányélményeimről következik egy lista. A 2017-es évem a nagy újraolvasásokról szólt. Újraolvastam Aranytól a Toldit, Saint-Exupéry-től A kis herceget, Arisztotelésztől a Poétikát, Cronintól a Réztábla a kapu alattot, Homérosztól az Iliászt (amit annak idején csak rövidített formában olvastam), és volt idén is a kezemben Mikszáth, Oscar Wilde, Agatha Christie, J. K. Rowling (pontosabban R. Galbraith), no meg Ellis Potter, Tim Keller, C. Stephen Evans és Herman Dooyeweerd, akiktől máskor is olvastam már, és akikre most nem fogok kitérni az alábbi listában, noha sok örömöt, izgalmat és hasznos gondolatot kaptam tőlük. Idén is a hármas felosztás következik: teológia, spiritualitás és kultúra. Íme a legjobb olvasmányaim:

Tovább a teljes cikkre »

A kereszténység egyik időszerű üzenete ma is abban áll, hogy a természetet megkülönbözteti az istenitől, és visszahelyezi saját függő méltóságába. Ez a természettel való kapcsolatunkban a gyógyulás útja. „A Természeti Vallással szemben az az egyetlen ellenvetés” – írja Chesterton –, „hogy valahogyan mindig természetellenessé válik. Reggelente ártatlanságáért és kedvességéért szeretjük a természetet, este pedig, ha még mindig szeretjük, sötétségéért és kegyetlenségéért. Virradatkor tiszta vízben mosakodunk, miként a Bölcs Sztoikus Férfiú, s mégis, midőn a nap komoran alkonyul, bikák meleg vérében fürdőzünk, mint Julianusz Aposztata.” (Igazságot!, 109) Chesterton szerint a természet abszolutizálása mindent természetellenessé tesz. „A nézet, mely szerint minden jó, orgiájává vált annak, ami gonosz.” (Uo.) Ez igaz a panteizmustól a naturalizmusig az összes világképre, amelyben nincs a természettől különböző isteni valóság. A történelem egyik tanulsága, hogy amikor Pán istent imádattal illették, végül mindig láthatóvá váltak csúf patái is.

Tovább a teljes cikkre »

Chesterton szerint „a felvilágosodás elképzelhető formái közül a legrosszabb az, amit… Benső Világosságnak neveznek”. (Igazságot!, 108) „Valamennyi szörnyvallás közül a legszörnyűbb: a bennlakó isten imádása.” Pedig ez az isten mostanában több bizalmat kap, mint bármely más isten, beleértve az egy, igaz Istent. A Benső Világosságot a kultúránk iránytűként használja, amikor a valóságról, az életről, a szeretetről, a hasznosságról, az élet értelméről, az identitásról gondolkodik. „Hallgass a szívedre!” – halljuk szinte naponta a kultúra papjaitól és papnőitől. „Az vagy, aminek érzed magad. Vállald fel az érzéseidet! Légy önmagad! Élj harmóniában azzal, amit belül érzel!” Bármily meghökkentő és abszurd, a kultúránk ezt még arra is kész kiterjeszteni, amit a biológiai valóságunkról érzünk. Ha a Benső Világosság azt mondja, hogy férfi testem ellenére nő vagyok, akkor engedelmeskedek neki. Ha azt mondja, hogy az istenkapcsolatom rendben van, elhiszem. Akkor is, ha az Ige teljesen mást mond, mint a szívem. Mert a Benső Világosság az isten. Időnként keresztények között is.

Tovább a teljes cikkre »

Megéri-e kereszténynek lenni? – tesszük fel a kérdést, amikor egyik szemünkkel a koncerten önfeledten flörtölő barátunkat látjuk, akit mi már nem követünk önfeledten, másik szemünkkel a betegeket ápoló diakonisszát vagy az otthonát elhagyó misszionáriust, akikben két évezrede megtestesül a keresztény önfeláldozás eszménye. „A pogányságról azt mondják, hogy az öröm vallása, a kereszténység pedig a fájdalomé” – foglalja össze Chesterton nem csak azt, amit a flörtölő barátunk és a diakonissza kapcsán megfogalmaztunk, de mindazok ítéletét is, akik a kereszténységet a történelme során a látható öröm mértéke alapján tették mérlegre. Megéri-e kereszténynek lenni, ha cserébe az örömöt kell feladnunk a fájdalomért? Megéri-e kereszténynek lenni, ha a kereszténység időnként az élet apró örömeinek tagadását és a többség által ismeretlen fájdalmak felvételét jelenti?

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton – T. S. Eliothoz hasonlóan – ismert modern kritikusa volt a modernitásnak. Páratlan szellemességgel meztelenítette le a szekuláris progresszió arra vonatkozó igényét, hogy a vallás tagadásával maga mögé utasítsa a múlt eszményeit, ezért a konzervatívok általában szeretik őt. A (még ateista) C. S. Lewis által legjobb kortárs írónak tartott Chesterton esszéköteteiben és publikációiban megszámlálhatatlan bon mot-val ad fricskát a haladás híveinek, paradoxonai a legváratlanabb irányból csapnak le a kereszténység szekuláris ellenfeleire. Könnyű volna tehát azt gondolnunk, hogy a brit író a konzervatív gondolkodás egyik fő ideológusa, de bármennyi muníciót is adott a konzervatívok kezébe, nem ez a helyzet. Chesterton keresztény apologetikájának zsenialitása éppen abban áll, hogy soha nem volt hajlandó a kereszténységet valami más szolgálatába állítani. Ez igaz a liberalizmusra is és a konzervativizmusra is.

Tovább a teljes cikkre »

Sok szó esik mostanában az öngyilkosságról. Tavasszal a Kék Bálna nevű játék borzolta a kedélyeket, aztán két ismert rockzenész, Chris Cornell és a Linkin Park énekese tragikus haláláról olvastunk. Ami azonban igazán sürgőssé tette a kérdés megbeszélését, az a Tizenhárom okom volt c. népszerű tinisorozat, amely egy kamaszlány öngyilkosságának okairól szól, és amelyet sokan vádolnak azzal, hogy közvetve öngyilkosságra bátorít labilis lelkivilágú tinédzsereket. A Netflix sorozat hatására az ausztriai Bad Ischl kisvárosában két középiskolás lány kísérelt meg öngyilkosságot, Kaliforniában két tinédzser sikeresen végre is hajtotta, egy perui fiú pedig még a sorozat forgatókönyvét is imitálta, amikor a főszereplőhöz hasonlóan kazettán üzent hátrahagyott családtagjainak. Szülők világszerte blogokon és fórumokon tiltakoztak a sorozat ellen, Kanada több iskolájában be is tiltották. Akárhogy is gondolkodunk a filmek üzenetéről (a következő cikkben elmondom a saját véleményemet), abban egyetérthetünk, hogy minden egyes öngyilkosság felfoghatatlan tragédia.

Tovább a teljes cikkre »

Sok dolog történt körülöttem és bennem az elmúlt hónapban, de szellemi értelemben ez a július páratlanul tágas és bizonyos értelemben tunya időszaka volt az életemnek. Többet foglalkoztam bevásárlással, beteglátogatással, úszással, viráglocsolással és Hosszú Katinkával, mint olvasással, gondolkodással és írással. Nagy terveim ellenére mindössze két könyvet olvastam el, bár mindkettő igazi szellemi csemege volt. Az egyik Chesterton Igazságot! c. kötete, a másik Homérosztól az Iliász. Régi vágyam volt, hogy visszatérjek az Iliászhoz, amit középiskolásként csak rövidített változatban futottam át. Szerettem volna felnőtt fejjel ízlelgetni a hexametereket, és egy rövid időre olyan messzire kerülni a saját kultúrámtól, amennyire csak lehet. Ehhez kiváló eszköz volt ez a gigahosszúságú ókori eposz. Chesterton pedig – ahogy tapasztalni fogjátok – évekre ellátott a cikkeimhez munícióval. Holnaptól újraindul a Divinity, Chesterton velem jön, és remélem, sok érdekes írással tudlak majd megajándékozni benneteket.

Mámorító érzés szkeptikusnak lenni. A szkeptikus ugyanis könnyedén megnyerhet minden vitát, amibe belefolyik. Nincs az az ideológia, nincs az a hitrendszer, nincs az az eszmefuttatás, nincs az az érvelés, amin ne lehetne lyukat ütni, és ezt a szkeptikus jól tudja. Nem boldog ettől, de ha már így alakult, él helyzeti előnyével. A szkeptikusnak egyszerű dolga van: a kezében lévő gombostűvel higgadt, kimért léptekkel oda kell csak osonnia valamelyik nyuszivá, pillangóvá, vagy masnivá hajtogatott lufihoz, és bele kell böknie. Pukk! Ezután már csak rá kell mutatni az ernyedten lifegő gumidarabra, és gúnyos mosollyal odébb lehet állni. Mindenki láthatja megint egy lufiról, hogy az valójában csak egy nyomorult gumicafat. A szkeptikusnak nincs félnivalója: neki nem lufija van, hanem gombostűje, amit nem lehet kipukkasztani.

Tovább a teljes cikkre »

A Wheaton College egyik legkülönlegesebb épülete a Marion E. Wade Center, ahova ittlétem óta már háromszor ellátogattam. A Wade Center hét ismert brit író – Owen Barfield, G. K. Chesterton, C. S. Lewis, George MacDonald, Dorothy L. Sayers, J. R. R. Tolkien és Charles Williams – hagyatékát ápolja. A gyűjtemény Clyde S. Kilby amerikai irodalmár (Wheaton College professzor) álma volt, aki először a C. S. Lewis és közte folyó levelezést tette közzé Lewis-kutatók számára. Kilby közbenjárására a Wheaton College-ban talált otthonra Lewis saját könyvtára is. A gyűjtemény fokozatosan bővült, majd Marion E. Wade üzletember családja adományai révén jött létre – és költözött külön épületbe – a Wade Center. A gyűjtemény ma több mint 12 000 kötetből és több mint 65 000 oldalnyi kéziratból és levelezésből áll. A központ múzeumként is és kutatóközpontként is működik, ahova a világ minden tájáról érkeznek érdeklődők és kutatók.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum