A ‘haladás’ címkével jelölt bejegyzések

Nem könnyű meghatározni a progresszív ideológia központi gondolatát, hiszen sokféle, időnként egymást is kioltó eszmeáramlat és politikai aktivizmus keverékéről van szó, amelyet átjár egyfajta kronológiai sznobizmus (jobbak vagyunk, mint elődeink). Nem tévedünk azonban nagyot, ha (dooyeweerdi alapon) a természet és a szabadság dichotómiájára épülő humanista alapmotívum végletes megnyilvánulását látjuk benne, a szabadság oldalán. Egyszerűbben fogalmazva: a progresszív ideológia szabadságharc a társadalmi hagyományokkal és az emberi természettel szemben. A progresszió hívei olyan társadalmi kísérletet szorgalmaznak, amelyben kiderülhet, milyen messzire tud az ember elrugaszkodni a társadalom és a természet meghatározottságaitól, hogy saját magáról kizárólag ő dönthessen. Ez az ideológia azt a kérdést feszegeti, hogy vajon képesek vagyunk-e meghaladni a társadalom legalapvetőbb hagyományos kereteit, és miután ez sikerült, meg tudjuk-e tenni ugyanezt a természettel is. Merész, ambiciózus kísérlet.

Tovább a teljes cikkre »

A haladás kérdése évszázadok óta megosztja a nyugati világot. Van-e szükségszerű haladás, és ha igen, haladunk-e előre? – tesszük fel ma is a kérdést. Ilyenkor nem az idő előrehaladására gondolunk, hiszen – relativitáselmélet ide vagy oda – a mi számunkra az idő komótosan megy a maga útján, változatlan természetességgel és megbízhatósággal. Amikor a haladás kérdése felmerül, a fejlődés a vita tárgya. Van-e fejlődés az emberi történelemben, és ez a fejlődés magától értetődő-e, kell-e nekünk is tennünk érte, és adott esetben visszafordítható-e? Bár elvontnak és filozofikusnak tűnik a kérdés, rendkívül erős érzelmek kapcsolódnak hozzá. Akik hisznek a haladásban, hatalmas csalódásként élik meg, amikor a történelem szekere visszafelé kezd menni ahhoz képest, amit ők a haladás helyes irányának tartanak. A másik oldalon viszont az teszi ingerültté és aggódóvá az embereket, hogy az életükbe a folyamatos változtatás igényével lépnek be, miközben az édes ígéreteket rendre keserű ébredés követi. Kockáztatva, hogy én is erős érzelmeket hívok elő az olvasóimból, felteszem így év elején a kérdést: vajon haladunk-e előre, és van-e egyáltalán olyan a történelemben, hogy előre?

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton – T. S. Eliothoz hasonlóan – ismert modern kritikusa volt a modernitásnak. Páratlan szellemességgel meztelenítette le a szekuláris progresszió arra vonatkozó igényét, hogy a vallás tagadásával maga mögé utasítsa a múlt eszményeit, ezért a konzervatívok általában szeretik őt. A (még ateista) C. S. Lewis által legjobb kortárs írónak tartott Chesterton esszéköteteiben és publikációiban megszámlálhatatlan bon mot-val ad fricskát a haladás híveinek, paradoxonai a legváratlanabb irányból csapnak le a kereszténység szekuláris ellenfeleire. Könnyű volna tehát azt gondolnunk, hogy a brit író a konzervatív gondolkodás egyik fő ideológusa, de bármennyi muníciót is adott a konzervatívok kezébe, nem ez a helyzet. Chesterton keresztény apologetikájának zsenialitása éppen abban áll, hogy soha nem volt hajlandó a kereszténységet valami más szolgálatába állítani. Ez igaz a liberalizmusra is és a konzervativizmusra is.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy Donald Trump győzelme a vidéki Amerika dühös válasza arra a növekvő intenzitású, agresszív kulturkampfra, amellyel a progresszív társadalommérnökök az elmúlt években bontogatták az általuk mélyen megvetett hagyományos amerikai világot. Ez a diagnózis számos további kérdést vet fel, amelyek közül a legizgalmasabb számomra az, hogy vajon ez a lázadás pusztán egy haldokló kultúra utolsó visszavágása-e, mint amilyenek a pogánylázadások voltak a kereszténység felvétele után, vagy éppen azt bizonyítja, hogy a konzervativizmus az alappozíció, nem a progresszió. Máshogy kérdezve: vajon az emberiség történetében a progresszió a szükségszerű, vagy az állandóság, vagy esetleg egyik sem?

Tovább a teljes cikkre »

Volt néhány évtized, amikor úgy tűnt, a felvilágosodás projektje megakadt és a magabiztosan zakatoló modern nyugati világ kissé megszeppent. Ezt neveztük posztmodern kornak. Francois Lyotard megírta a Nagy Elbeszélések végéről szóló értekezéseit, Michel Foucault kimondta, hogy az őrület perspektíva kérdése, Derrida bezárt minket a nyelvbe, John Barth pedig azzal sokkolt bennünket, hogy az irodalomban már csak újrahasznosítani tudunk, ezért nem maradt más, mint hogy játszadozzunk! És mi játszani kezdtünk, mintha semminek nem lenne már tétje. Minden viszonylagossá vált. Bizalmatlanok lettünk az abszolút és az igazság iránt. Beleszédültünk a mindent körbefonó textus hatalmi struktúráinak kibogozásába, és elfogadtuk: nincs kijárat. Felértékelődött a Kelet és az intuíció, leértékelődött a Nyugat és a ráció. Isten, istenek vagy azok létezésének megvitatása lényegtelenné vált. Enyém, tiéd, övé: nem számít. Abbahagytuk a vallási háborúinkat és feladtuk a Nagy Történeteinket. Eltöltöttünk így nagyjából egy emberöltőt.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum