A ‘identitás’ címkével jelölt bejegyzések

A szexuális forradalom utáni nyugati kultúra úgy köti az identitásunkat a szexuális vágyainkhoz, hogy közben deszakralizálja a szexualitást. Ez – mondják – hozzájárul majd ahhoz, hogy beteljesedett életet élhessünk, és szabaddá váljunk a megnyomorító, külső elvárásoktól. (Elvileg azoknak különösen jó hír ez, akik korábban nem vállalhatták fel „valódi önazonosságukat”.) Mindannyian szeretnénk boldogok lenni, ezért a kultúránk sikeresen mediatizált ajánlata felkelti a figyelmünket. A boldogság vágya egykorú az emberiséggel (ezt Erósz klasszikus mítosza is bizonyítja), de talán nem volt még olyan kor, melyben a boldogságra törekvés ennyire felfokozott lett volna, mint ma. A szexuális forradalom ajánlata a többséget meggyőzte, mert őszintén felvállalt identitást, szabadságot és gyönyört ígért, melyet itt és most megszerezhetünk magunknak és megengedhetünk egymásnak. Az ajánlatot ezért elfogadtuk. A szexuális forradalom győzött.

Tovább a teljes cikkre »

Az előbbi bejegyzésem a kézfogásról szólt, ebben az ölelésről szeretnék néhány gondolatot megosztani. Az ölelés bizonyos kultúrákban a kézfogás szinonimája, nálunk, magyaroknál az ölelés a kézfogásnál jelentőségteljesebb, bensőségesebb, melegebb mozdulat. Bár Z. D. Gurevitch szociológus a kézfogást kisölelésnek is nevezi, a magyar kultúrában az ölelés bizalmasabb közeledési forma, mint a kézfogás. A kézfogás is megtelhet mély jelentőséggel (lehet például a megbékélés jele), de kevésbé érződik benne elköteleződés, mint az ölelésben. Az ölelés egymásba fonódás, egész testünkkel – de legalábbis két karunkkal és felső testünkkel – részt veszünk benne, ami nem igaz a kézfogásra. A kézfogással kinyúlok a másik irányába, hogy a köztünk lévő semleges térben találkozzunk, az öleléssel önmagamban készítek helyet a másik számára, és ő is magában nyit rést a számomra. A kétféle kapcsolódás közül ezért az a radikálisabb lépés a másik felé, amit az ölelés fejez ki.

Tovább a teljes cikkre »

A kézfogás kapcsolódás a másik emberhez. Lehet puszta formalitás, de lehet üzenetértéke is. A kézfogásom milyensége legtöbbször ösztönösen kifejez valamit abból, ahogyan a másikhoz kapcsolódok. A kézfogás részben persze kulturális kérdés, hiszen van, ahol öleléssel, csókkal (akár szájra is), orrösszeérintéssel, meghajlással vagy valami ehhez hasonlóval üdvözlik egymást az emberek. Valószínűleg az összes üdvözlési formáról el lehetne mondani hasonlót, mint a kézfogásról, de mivel a mi európai és magyar kultúránkban a kézfogás az általános – bár nem az egyetlen – üdvözlési forma, most ennek a finom árnyalatairól lesz szó.

Tovább a teljes cikkre »

A cinikus emberrel könnyű együtt nevetni, de nehéz vele valódi kapcsolatot ápolni. Ennek fő oka az, hogy a cinikus ember identitásának nincs világosan behatárolható középpontja, és mivel ezt ő maga is tudja, szorong, és belső ürességét mindenáron leplezni akarja. Akár azon az áron is, hogy mások identitását rombolja. James Houston (a kanadai Regent College alapítója) tökéletes leírását adja a cinikus ember lelkivilágának: „Tudjátok kik a cinikus emberek?” – kérdezi egy lelkiségről szóló előadásában. „Azok, akiknek az identitásából hiányzik a középpont. Ezek az emberek félnek attól, hogy kinyissák Pandora dobozát, és megmutassák: nincs szilárd identitásuk. Inkább parazitaként élnek, és mások értékeit pusztítják. Beteges humorral ködfelhőt fújnak maguk köré, hogy távol tartsák maguktól az embereket.”

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum